Aki a CEU elüldözésében csupán annyit látott, hogy Orbán felszámolt egy számára ellenséges tűzfészket, most kapott egy mentőkérdést. Vajon a Magyar Tudományos Akadémia is az ország, a nemzet ellensége?
Oh, hát a válasz evidens, hogy is lehet ilyen kérdést feltenni!?
Nos, Palkovics László – innovációért felelős miniszter, jó mi? – csütörtöki kiállása szemernyi kétséget nem hagyott afelől, hogy a kérdés nagyon is jogos. Hisz nevezett Magyarország kormányának képviseletében nyilatkoztatta ki – nagy bátran, kétsaroknyi távolságból –, hogy az MTA méltatlanná vált. Mire is? Legfőképpen arra, hogy nevezett testület rendkívüli közgyűlését – az erre vonatkozó megállapodás ellenére – megtisztelje jelenlétével a miniszter. (A miniszter, aki maga is tagja az akadémiának.)
Palkovics azzal indokolta közgyűlési részvétele – sajtótájékoztatón foghegyről megüzent – lemondását, hogy „olyan anyagok kerültek ma az MTA közgyűlése elé, amelyek méltatlanok a legfőbb magyar tudományos testülethez”. S itt a miniszter egy az elmúlt hónapok akadémiát illető eseményeinek sajtógyűjtésére mutogatott. De másra gondolt. Arra gondolt, hogy végre kell hajtania egy utasítást, s ezt lehetőleg a lehető legkevesebb arcvesztéssel kéne megmakkolni. Jaj, mennék én, ha nem lenne ez meg nem lenne az, legfőképpen nem lennétek ilyen rohadt büdös komcsik, kedves tudóskák, mert hogy is értelmezhetnénk másként a sajtótájékoztatón elejtett másik megjegyzését, miszerint „át kell tekinteni az 1984 óta változatlan struktúrát”. Ahhoz tehát, hogy a felelős miniszter egyáltalán leüljön egy asztalhoz a Magyar Tudományos Akadémia képviselőivel, de ami még ennél is fontosabb, hogy a kormány ne tartsa vissza az akadémia működéséhez szükséges járandóságokat. Ne fojtsa meg a tudományos életet, ne lehetetlenítse el a kutatást, satöbbi, satöbbi. És igen, ne pályázat útján kelljen folyamodni a villanyszámla befizetéséért…
Hogy egészen pontosan mi történt a miniszter/kormány és az MTA között csütörtökön cselekményszinten, azt tegnapi cikkünkben megírtuk. A történtek azt látszanak igazolni, hogy az akadémiai tagság jelentős részben (beszédes szám: 90 százalékban) összezár, s továbbra is szerfelett udvarias hangon kiáll az érdekeiért. Egészen pontosan a megvédhetőnek saccolt érdekeiért: a magyar tudományosság még épp vállalható minimumáért – ez is valami. Csakhogy az Orbán-kormány nem a minimumot, hanem a semmit vette célba, s nyilván nem lesz egyszerű feltartóztatni. A semmit, hisz mi mást is jelenthetne az 1984-es struktúrák áttekintése, mint az árvalányhaj és a rovásírás meg a felcsúti űrprogram kutatóintézeteinek felállítását? S ennek az a legegyszerűbb módja, hogy először odaküldök egy mamelukot, hogy alázzon meg mindenkit, s törölje a lábát másfél évszád magyar tudományosságába. Amit persze a kijelölt személy ragyogó pofával meg is tesz. A tettestársak soha nem fogják azt mondani, hogy főnök, ne tovább, ez már sok!
Meglátjuk, akadémiai kollégáinak sikerül-e. Annyi biztos azonban, hogy valakinek végre ki kell mondani, s meg is kell mutatnia, hogy nem a levegőbe beszél. Tulajdonképpen már most is késő, de valójában soha sem késő.
