Nehéz a boldogságtól... – Mitől magyar a popzene?

  • narancsblog
  • 2013. március 18.

Narancsblog

A múlt hét történelemkönyvek lapjaira kívánkozó fejleményei mellett úgyszólván elsikkadt egy fontos esemény. Az Országgyűlés többsége egy héttel ezelőtt úgy döntött, hogy nem támogatja azon erőfeszítéseket, amelyek jóval kevésbé szűkkeblűen szabnák meg a magyar (énekelt) zene definícióját. A háttérhez tudnunk kell, hogy a magyar médiatörvény kötelező magyar zenei kvótát szab meg, amely kereskedelmi rádiók esetén 35 százalék, ám a közösségi rádióknak rögtön 50. Lehet persze vitatkozni, hogy az efféle kulturális pozitív diszkrimináció mennyire jogos: mennyire korlátozza például a műsorkészítők, a dj-k szabadságát és a rádióhallgatók új zenékhez való hozzájutásának lehetőségeit. A másik szempont kétségtelenül a honi zene támogatása, ami nemes cél, s bár az EU általában nem szokta értékelni az efféle, patrióta protekcionizmust, a kultúrában néha kivételt tesz.

Ha alkalmazóit nézzük, a modell kétségtelenül európai. A mintát szolgáltató, a módszert már a 80-as években bevezető franciák nyomán (náluk a kereskedelmieknél 40, a fiataloknak szóló és az egyéb közösségi rádióknál 35 százalék a kvóta) számos országban adnak ily módon pluszesélyt a hazai zenei terméknek (így például Belgium flamand felén, Írországban, Szlovéniában, Lettországban, Spanyolországon belül pedig két autonóm tartományban, Katalóniában és Galíciában). Arra, mondjuk, nem nagyon találunk példát, hogy az efféle szabályozást kifejezetten arra használnák, hogy a közösségi rádiók működését ellehetetlenítsék, mint minálunk. Hiszen a törvény amúgy is aggályos adatszolgáltatási paragrafusaival (némelyiket már megsemmisítette az AB – de sajnos maradt még benne ilyen) alaposan visszaélve az NMHH hetente több tízezernyi, a lejátszott műsorszámokra vonatkozó rubrikát töltet ki azon kis, zenés-kulturális profilú rádiókkal, ahol nem programozott gép játssza a zenét, hanem eleven dj-k.

A honi szabályozás ráadásul a többi európai példánál jóval problematikusabb. A kormányzat ugyanis – arra való hivatkozással, hogy származás vagy nemzetiség alapján nem tehet különbséget előadó és előadó között – az egyaránt magyarok által előadott dalok között diszkriminál az alapján, hogy magyarul szól-e az adott szám vagy sem. (Igazából a hon más bevett, őshonos nemzetiségeinek nyelvén is támogatott a megszólalás, de jól tudjuk: a siker érdekében viszonylag kevés magyar rocker váltana angolról ruszinra vagy szlovákra.)

Erre a fals helyzetre előbb hatvanöt zenész, előadó reagált – közöttük olyanok is, akiket amúgy nem hozna hátrányos helyzetbe a médiatörvény eme szakasza, hogy csak Bródy Jánost, Kiss Tibit vagy Lovasi Andrást említsük. Logikus érvelésük szerint a magyarországi szabályozás életszerűtlen, a nyelvi korlát a zene működésének félreértéséből fakad. Ha ez a pusztító logika máshol is érvényesülne, akkor ­– őket idézve – az ABBA nem volna svéd, Björk nem volna izlandi, és így tovább.

A kezdeményezést felkarolta Karácsony Gergely (momentán független, amúgy Párbeszéd Magyarországért párti) képviselő, és érveinek hatására az országgyűlés kulturális bizottsága is támogatta a szabályozás, a szűkkeblű definíció enyhítését, ám az Országgyűlés hétfőn már egészen másként határozott. Az elutasításban információink szerint szerepet játszott az is, hogy a kormánypártnak még nem sikerült valamiféle határozott álláspontot kialakítani a kérdésben – de a fordulathoz alighanem hozzájárult, hogy egy némileg önjelöltnek tűnő (mások mellett Pataky Attila, Vilmányi Gábor és Vörös István által alapított, de tagjai sorában javarészt csak nímandokat felvonultató) zenész-érdekvédelmi szervezet a maga részéről körlevelet intézett a kulturális bizottság tagjaihoz, amelyben az eddigi szabályozás fenntartását kérték, s közben megpróbálták érvekkel is alátámasztani, miért is kéne a magyar nyelvű számokat előnyben részesíteni a nem magyar nyelvű, de általuk is elismert módon szintén magyar zeneszámokkal szemben. Miközben az argumentumok között a lehető legabszurdabb felvetések kerülnek elő (a kedvencünk: minthogy az angol nyelven éneklők külföldi sikerre törnek, ezért majd nem is itthon fognak adózni), azért hamar kibújik a szög a zsákból. Csökken a lemezeladások száma, és akkor nem marad más jövedelmi forrás, mint a jogdíj (ami rendszeres rádiós lejátszás esetén jól kalkulálható bevétel) meg a koncertek haszna – márpedig fellépni is azt hívják, akiknek a számai pörögnek a rádióban.

A médiatörvény eme kvótákról szóló passzusa eredetileg – nagy jóindulattal – a magyar zene pozitív diszkriminációjának eszköze lett volna, ám sokak számára mindez csupán okot szolgáltat a nyers kenyérharcra a szűkös erőforrásokért, a kvóta által lehetővé tett médiaszereplésért – s itt nincs az a hamis érv, amit be ne lehetne vetni. Úgy hisszük, ennél bizony nem létezik rosszabb reklám a kulturális pozitív diszkrimináció gyakorlata számára – ráadásul a médiatörvény esetében már az eredeti jóindulatot sem igen tudjuk feltételezni. De ha már egyszer bevetjük ezt az eszközt a magyar előadók védelmében, akkor nem volna szabad engedni, hogy ezt a független médiaszolgáltatók revolverezésére, illetve az alkalmasint biodíszletként is felhasználható, NER-közeli zenészbrancs jóllakatására használják fel.

Neked ajánljuk