„Ezt nem engedjük!” – kiáltotta Rogán Antal az összegyűlt tízezres tömeggel a náciellenes megmozduláson, és ez volt a legkonkrétabb mondata. Amúgy ő alanyi jogon jött el, személyes felindultságból, meggyőződésből – ezt gyermekeinek gyakori emlegetésével hangsúlyozta.
Mi most nem hangsúlyozzuk a nyirőzést, a NAT feldíszítését fasisztákkal, vagyis azokat a politikai lépéseket, amelyeket a Horthy-korszak és a fasiszta eszmék előhívásáért tett az a kormánypárt, melynek Rogán oszlopos tagja, egyik vezetője. Mindez lassan beleivódik a zsigereinkbe, mindez ma már hétköznapinak számít. Rogánt a hatalomban, parlamenti képviselőként eddig nem zavarta a megbélyegzés.
„Ezt nem engedjük” – mondta; szívesen értelmeznénk ezt úgy, hogy nem a színpadnak szólt, s ezentúl egy másik politika következik, de a kormánypárt képviselője nem mondott semmi olyat, amiből erre következtethetnénk. Nem húzott határt saját politikájukban. Egy mondata volt csupán, amit értelmezhetünk a hatalmon lévők felelősségvállalására vonatkozónak, az utolsó: Magyarország megvédi polgárait. Ezt ugyan még nem tapasztaltuk, kivált hajléktalan és cigány honfitársaink nem tapasztalhatták, viszont már olvastuk nem egy kormányközleményben, azokban sem jelentett semmit. Mint ahogy az a gusztustalanul giccses, súlytalan és zavaros lírai betét sem jelentett semmit Rogán beszédében, amelyben a Birkenau sínszálai mellől hozott marék földről beszélt: „Mikor átléptük a magyar határt, éreztem, hogy hazatért vele egy lélek is. Ha ez a lélek ma itt van velünk, tudja, hogy nem volt hiába.”
Ez azért ennyire nem egyszerű, frakcióvezető úr.
„Ezt nem engedjük! Ezt már nem engedjük!” – így hangzott szó szerint Rogán kiáltása. Mint aki elszólta magát: áttételesen visszaigazolni a gyűlölet politikáját lehet, paramilitáris szervezeteket tűrni lehet, solymosieszterezés belefér, a zsidók listázása már nem fér bele. Burkoltan lehet, nyíltan nem. Ezt üzente Rogán Antal a színpadról, nem mást.
