A kormányzat felsőoktatással kapcsolatos kommunikációjában nincs semmi nóvum – legfeljebb a saját maguk által generált új nyelvi sallangokat kell lehántani róla. Azt mondja a maradék (amúgy is csekély) renoméját télire eltüzelő Giró-Szász kormányszóvivő, hogy bárki be tud kerülni a felsőoktatásba, aki akar. Bár már ez a kijelentés is sokat elárul arról, milyen hanyagul őrzik az egyetemi épületeket, sajnos nem nyugtatja meg azokat, akik tanulni szeretnének az említett létesítményekben, ám jövőre – egy kitüntetett 15-20 százalékot leszámítva – csak súlyos terhek vállalása ellenében tehetnék meg. Ráadásul a kormányzat részéről most sem beszél senki arról a nyilvánvaló tényről, hogy immár a tandíj súlyosbított, a nép által leszavazott undok gyurcsányi víziójának sokkal durvább alakzatáról van szó.
A fékezhetetlen agyvelejű kormányzati kommunikátorok new speech-e részösztöndíjról dadog: most már az is ösztöndíj, ha csak a fél cechet fizetem. Arról pedig szó se essék, hogy már megint milyen kalkulációk révén alakult ki a tandíjat egyáltalán nem fizetők (bocsánat: az ösztöndíjasok) köre. Vajon miért és milyen utópiák (netán a közvetlenül Nakonxipán mellett található Kertmagyarország?) miatt kerül bele az obligát, de legalábbis akként kezelt műszaki, természettudományi, informatikai és orvosi szakmák mellé az agrármérnök/agronómus képzés, mikor ezen a területen már így is csúcstartók vagyunk? Ha csak azt nem tekintjük magyarázatnak, hogy az ország urai között milyen magas az ültetvényesjelöltek aránya. Naná, hogy bölcsészt meg társadalomtudóst nem képezünk állami pénzen (mondjuk jogászt, közgazdászt sem…) – előbbieket, mint tudjuk, már a diplomaátvétel pillanatában szétszedik a mohó multicégek. Arra is kíváncsiak lennénk, hogy milyen mértékben kívánja a rezsim az ezek szerint szűkösen rendelkezésre álló forrásokat saját hagymázas vágyálmaiban élő reménybeli pretoriánus/szamuráj/mandarin kasztjának képzésére (gondoljunk csak a tervekben mind jobban megizmosodó Nemzeti Közszolgálati Egyetemre) költeni – erről ugyanis eddig kevés szó esett. És persze most sem akadt fontosabb téma, mint hogy állami ösztöndíjat alapítsanak a sportolók, sőt edzőik itthon tartására – nem vagyunk naivak, a minap „Hajrá, Vasas!” feliratú sálban szónokló miniszterelnökünk bokszcsarnokavató beszédéből megértettük a preferenciákat.
A legnagyobb hallgatói érdekvédelmi szervezet, a Hallgatói Önkormányzatok Országos központja (HÖOK) máris demonstrál, szenet önt a minisztérium elé, és kifejezi mélységes csalódottságát. Ráadásul arról szeretne népszavazást, hogy a felsőoktatás legyen továbbra is ingyenes, és egyáltalán ne legyen olyan teher, mely távolról is a tandíjra emlékeztet (habár ők is tudják, hogy az új alaptörvény már nem ad oly széles jogokat a kormány ellen népszavazásos eszközökkel tiltakozni kívánók kezébe, mint az előző „sztálinista”).
Bravó, ez egyszer már fényesen bejött – ugye, emlékszünk rá mindannyian? Nyilván megérte, hogy egy demagóg tandíjellenes kampány egy olyan politikai erő megerősödést hozta, amely hatalomra kerülve (s nem annyira a realitások felismerése, sokkal inkább saját ezoterikus monomániái miatt) sokkal súlyosabb terheket rak a leendő egyetemi polgárok nyakába. Félreértés ne essék, mi sem áll távolabb tőlünk, mint a káröröm, amikor látjuk, miként ébred rá a nem alaptalan közmeggyőződés szerint (történetileg) a jelenlegi rezsim káderutánpótlását biztosító HÖOK, hogy átdobták, mint szart a palánkon. Nagyobb baj, hogy ők sem látják: ebből már soha nem lesz mindenkire kiterjedő, ingyenes felsőoktatás.
Sokszor leírtuk már (például itt és itt), hogy a felsőoktatás teljes ingyenességét magunk is utópiának tartjuk. A cél egy olyan vállalható tandíjösszeg lehetne, amely állami ösztöndíjjal (most már a szó eredeti értelmében!), szociális támogatásokkal és az eddig hosszú éveken át jól működő diákhitelrendszer segítségével elviselhető, kényelmesen menedzselhető terhet rakna a diákokra. A most belengetett brutális tandíjak finanszírozására sok tekintetben alkalmatlan a dilettáns módon szétbarmolt diákhitelrendszer – erre is utalt derék, többször méltatott kormányszóvivőnk, aki már a diákok leendő alkalmazóinak kínált adókedvezményt, amennyiben átvállalják dolgozóiktól a diákhitel-törlesztést – ez persze rendkívül kiszolgáltatottá teheti a vállalat felé lekötelezett munkavállalót. Ám ez a javaslat már feltételezi, hogy a diák legalábbis igénybe vette a diákhitelrendszert – amely így, ebben a túlfeszített formájában az évente felvehető most már több mint egymilliós hitelplafonnal nem biztos, hogy elbírná a rohamot.
De a legvalószínűbb az, hogy a potenciális diák és kedves hozzátartozói osztanak, szoroznak, és úgy döntenek, hogy inkább nem vállalják, hogy a gyerek sokmilliós tartozással kezdje karrierjét az amúgy is bizonytalan honi munkaerőpiacon. Akkor már jobban megéri egy nyugati (vagy északi, déli stb.) egyetem, ahol ennyi pénzért vagy kevesebbért, esetleg tandíj nélkül szerezhet a gyerek versenyképes tudást és helyben hasznosítható diplomát. S ha úgyis ott van, legalább már dobbantania sem kell.
