Nyilván úgy vannak vele, hogy ha a Szabadság téri disznóságot túléltük, ez meg sem fog kottyanni. S csak úgy zúg az idős mester szavaiból a műkedvelői szintű nagyzolás: „Mögötte magasodik öt jegenye…” Mármint a 14 méteres oszlop mögött, de nyugi, lesz e szépséges alakzatban egy gigantikus Makovecz-fej is, pajzs alakú fülkében. S a két főítész, kikről tudjuk ősidők óta, hogy a szoborkultúra felkentjei, szóval Orbán és Tarlós már rá is bólintottak. A látnoki tekintetű művész a Heti Válasznak adott interjújában még azt is hozzáteszi (a reá mindig is oly jellemző szerénységgel, ami csak a legnagyobbak sajátja), hogy „a méltó helye” e nagyszerű műalkotásnak a Budavári Sikló alján lenne, s ha már így szóba jött, a nulla kilométerkő meg húzzon a Clark Ádám tér közepére, hisz oda való.
Az isten tudja, mi a lidércesebb ebben a beszédben.
| ||
Az, hogy ezek mindig mindent valaminek a helyére akarnak odahányni? Valami rendes, megszokott helyére az övékét, amiről jó messzire ordibál, hogy az övék, nem másé. Mert ott a „méltó helye”.
Vagy talán az, hogy a hajlott korú giccsőr a Szabadság tértől vérszemet kapott? Mert ne legyenek illúziói senkinek, Párkányi Raab felszabadulási emlékműve egy az egyben hordozza kívül-belül Melocco szellemét. Amennyiben a szellem kifejezés használata nem eufemisztikus e helyt kicsit. S lehet ugyan sóhajtozni, hogy hol áll meg ez az egész fővárosi átalakítási furor, de a horizont minimum tágasnak mutatkozik.
Legdurvábbnak persze Orbán bólintása hangzik, mert Tarlósét mondjuk egy óvodás is alighanem képes a helyén kezelni. Hazamegy a vezető a meccsről, rászól a kedvesre, hogy halkítsa le az Eddát, és benyom egy jó Ismerős Arcokat, majd kedvenc foteljában elgondolkodik, hogyan is nézzen ki az ő fővárosa. Rövid gondolkodás után inti a lába előtt heverésző hű Tarlóst, hívja már fel a mestert, hogy nagyon szép, nagyon méltó, de legalább egy szögletzászlót álmodjon még bele valahová, az sem baj, ha rovásírással hímezik rá a szögletarányt.
Nem, nem ezek jelentik Melocco delirálásának legszomorúbb üzenetét, hanem a biztos tudat, hogy amit mond, az úgy is lesz. Hogy Magyarországról öt év alatt minden különösebb fakszni nélkül kipusztult az a legendás utolsó szalmaszál is, hogy tudniillik „ezt úgysem merik megtenni”. Ilyet ma már nem mond és nem is gondol senki.
Persze vége lesz egyszer ennek is, az unintelligencia e hónaljszagú dorbézolásának. S nagy szoborparkká alakítják majd a felcsúti Orbán-stadiont, ahová buszokkal hordják majd a turistákat, mint Enver Hodzsa bunkereibe, nyerges vontatókkal meg a turulokat hozzák, a Blikket árusító fiúcskákat, Horthy Miklós összes faszobrát, a cserélhető fejű carrarai márvány Mindszentyket – még tán majd bővíteni is kell a komplexumot. S akkor a szomszédos ház budija mellett jut hely majd ennek a műalkotásnak is. Megtalálván végre „méltó helyét”. Kinéz az ember, s meglát egy kétméteres Makovecz-fejet. Tuti menten be… beír valami szépet a vendégkönyvbe.
