Csak az a kár, hogy a hülye törvények miatt nem vezethet színházat senki lejárt mandátummal, pedig akkor hagyni lehetne az egész Vígszínház-ügyet a francba. Hiszen kiderült róla, hogy a választásokig már nem prioritás, sőt egyenesen rizikófaktor, mivel Balázs Péter még a jobboldal józanabb része számára is vállalhatatlan. Akkor meg mit kell vele egyáltalán foglalkozni? A legjobb lenne addig is bezáratni az egész kócerájt – csak állítólag a Pozsonyi út környéke már attól is átszavazna.
Nagyjából ez lehetett az oka annak, hogy miután a főváros előbb eredménytelennek nyilvánította a Vígszínház igazgatói pályázatát, jó egyhavi gondolkodás után most csak másfél éves intervallumra, tehát gyakorlatilag még egy évadra írták ki az új felhívást. Kilencven nap múlva várható döntés, azaz február közepén – megengedően számolva marad utána két hónapja a kinevezett igazgatónak, hogy évadot tervezzen, színészekkel és rendezőkkel tárgyaljon.
Újabb bizonyítéka ez annak, hogy a városvezetésnek lövése sincs a színházcsinálásról; épp olyan egyértelmű, mint amikor kijelentették, hogy színházat adnának Alföldi Róbertnek a Nemzeti Színház helyett, aztán kiderült, hogy január elsejei nyitást terveztek, mert annyit sem tudnak, hogy a színházi évad nem a naptári év elején, hanem szeptemberben kezdődik. Mert fogalmuk sincs a különbségről egy villanykörte-dobozoló üzem és egy kulturális intézmény között: mindkettő addig fontos nekik, ameddig koncként lehet használni a csókosoknak, vagy szavazatokat lehet vele szerezni.
Mert egy villanykörte-dobozoló üzemet minden további nélkül lehet másfél évig vezetni – egy színházat egy évadnyi jövőképpel viszont legfeljebb működtetni vagy fenntartani lehet, előre vinni nem. És nemcsak azért, mert a praktikus dolgokhoz is idő kell – szerződtetni, jogokat vásárolni, rendezőket, vendégeket egyeztetni, utazásokat, meghívásokat szervezni –, de főként azért, mert a színház akkor ér bármit is, ha folyamatok zajlanak benne. Színészek szoknak össze egymással és rendezőkkel, a fiatalok fejlődnek, az idősebbek újabb inspirációkat kapnak, a közönség színházi nyelvet tanul, a gondolkodásmód formálódik. Ehhez még az ötéves ciklusok is jócskán szűkösek (lásd a magyar színháztörténelem legnevesebb műhelyeinek igazgatóimandátum-hosszait), egy évad viszont konkrétan csak a vegetációra elég.
A másfél évre szóló kiírás nemcsak a városvezetés inkompetenciájának bizonyítéka, hanem annak is, hogy választott vezetőink nemcsak egy-egy művészt vagy intézményt készek bármikor feláldozni saját érdekeik oltárán, s hogy nemcsak lojális vagy kevésbé lojális kinevezettjeik jutalmazásáról és félreállításáról van szó. Hanem arról, hogy a színház – és vele együtt alighanem az egész kultúra – nem több nekik egyik saját tulajdonuknál a sokból, amelyet, ha épp nem lehet vele hatalmat nyerni, demonstrálni vagy biztosítani, akár félre is lehet dobni a sarokba, a többi kacat mellé.
Mert azt hiszik, az ország nem működhetne nélkülük. Tévedés: az ország kultúra nélkül nem működhet.
