Jancsó Miklós 5 legjobb filmje

  • narancsszem
  • 2014. január 31.

Narancsszem

Hosszú és változatos pályafutása során Jancsó Miklós harminc nagyjátékfilmet készített. Ez volt szerintünk az öt legjobb.

Fényes szelek

A szabadság táncjátéka, nagyoperettje, musicalje egy évvel ’68 után készült, és közel tíz évvel Baaderék halála előtt. Az akkoriban kötelezően agyonhallgatott Nékoszról mesélt, de teljesen természetesnek hatott a hősök tökéletesen anakronisztikus, hisz jelen idejű jelmeze. Nem gondolt még senki többpártrendszerre, és arra, hogy törpehadak mikrozsenijei az igazság egyedüli letéteményeseivé válnak, s a nagyobb disznóságoktól csak az tartja vissza őket, hogy tornából fel voltak mentve. Ráadásul már különösen vonzóvá teszi a művet, hogy a gyönyörű szereplők, a végig vörös ingben tündöklő Balázsovits Lajos és Drahota Andrea meg a többiek arról énekelnek, hogy a csuhásra rájár a rúd. Csodálatosan kiválasztott tér, tökéletes koreográfia: Eisenstein szelleme járta át a veszprémi tereket. Ha a Carmagnole szólt, vörös vagy fekete fátylak úsztak. Irigyen gyönyörködtünk e sohasem volt világ pompás karneváljában, és pontos képet kaptunk az egy és oszthatatlan igazság gyilkos természetéről.

 

Magánbűnök, közerkölcsök

Most azt akkor hagyjuk is, hogy Jancsó Miklós napra pontosan 125 évvel Rudolf trónörökös halálának a napján távozott el – bár merő misztikum nyilvánvalóan. Ám a Rudolfról és viselt dolgairól, ne szépítsük, a szerelem bukásában világmegváltó vagy legalább embert megváltó, s mint ilyen kőharapó erejéről 1975-ben készített filmje egy szemernyit nem volt misztikus – csak nekünk, szerencsétlen magyaroknak, akiket azzal etetett a korabeli sajtó, hogy ez bizony pornófilm. Kellett vagy tíz év, mire ez a szerencsétlen filmmű elvergődött a Filmmúzeum éjszakai előadásaiig, s addig csak dagadt a legendája. A mű valójában hatvannyolc bukásának, a szerelem bukásának gyönyörűen megverselt halálos végű látomása. A hatvanas-hetvenes évek mifelénk azzal teltek a moziban, hogy mindenki mindenfélét belelátott mindenbe. Ez a film ékes bizonyítéka annak, hogy ez a gyakorlat fölösleges volt: Jancsó mindig egyenesen fogalmazott. Itt is, amikor azt mondta, hogy a szerelem nem emészti fel önmagát, hanem adott esetben eltiporják.

 

Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

 Egy kezünkön meg tudnánk számolni, hány filmrendező volt képes 70 fölött legalább elfogadható filmeket gyártani, Jancsó Miklós viszont térült-fordult, és egész művészetét radikálisan megújította 77 évesen. Anarchistán csapongó, nagyszerű kortárs börleszkje ráadásul még a popkultúrába is alaposan beleszólt, hisz közismert ikont csinált a főszerepekben tévelygő Kapa–Pepe párosból. A két figura kicsit részegnek tűnik, kicsit debilnek, kicsit az agyvérzés szélén áll, kicsit fingszagú, de mindenestől a miénk. A rendszerváltás utáni évek pitiánerségén Jancsó már csak röhögni tudott, és ma látszik csak világosan, mennyire igaza volt. A film végén pedig Lovasi András szép számára, szívszorító módon elköszön a nézőktől, a filmtől, s egyúttal az élettől is. A könny is kicsordul, ahogy eltűnik a ködben: a tökéletes művészi búcsút látjuk épp…

Aztán a mester fogta magát, és legyártott még további 6 filmet, amelynek úgy a fele teljességgel értékelhetetlen lett ugyan, mégis ő állhatott fel az asztaltól nyertes félként. Jancsó Miklósnak már életében megalkották hegyméretű márványszobrát, ő meg odament, és önszántából felhúzta rá a bohócorrot, majd a márványvállra állva letolta nadrágját, hogy mindenki megcsókolhassa a meztelen seggét: egykori és feltörekvő zsarnokok, imádók és ellenzők, de mindenekelőtt maga a halál.

 

Szegénylegények

Jancsó Miklós 1965-ös filmjéről köteteket és pótköteteket írtak már tele, elemezték az arctalan hatalom működését, a végrehajtók kiválasztásának és irányításának mechanizmusát, a manipuláció módszereit, a lázadás, ellenállás, önfeladás és árulás stációit. Mi most csak egy vonatkozásra térnénk ki: a Szegénylegényeknek nincsen szövege és nincsen zenéje. Mindössze két hosszabb, hagyományos szövegrész hangzik el a filmben, a prológus és a Lovas Kabai fiú (Kozák András) elbeszélése a Sándor-csapat részvételéről a szabadságharcban. A többi szinte csak indulat- és vezényszó: Álljon oda! Jöjjön közelebb! Hazudnak mind! stb.

Nincs kísérőzene, csak ún. forrászene (azaz a hang forrása a történeten belül van, énekelnek a rabok, fújja a rezesbanda); és természetes zajok, a szél sírása, az eső kopogása, lihegés, jajgatás. Zenei frázisként hatnak a monotonon ismétlődő parancsszavak, zenei mintákat követve szerveződnek és épülnek egymásra Somló Tamás képei is. A fő szervezőelv az ellenpont. A kevés vágás, a hosszú beállítások – a Szegénylegények pontosan 150 snittből áll –, szemben a kamera fürkésző, örökmozgó, új és új szöget befogó tekintetével. Kopernikuszi fordulat a magyar filmművészetben, valami olyan messze ható csoda, mint az irodalomban pár évvel később Tandoritól a Töredék Hamletnek. (Itt írtuk ezt nemrég, és most sem gondoljuk másként.)

 

Szerelmem, Elektra

Style over substance, mondja az angol, a forma győzelme a tartalom felett, és ez a fordulat még olyankor is súlyos szidalmazást rejt magában, amikor dicséretnek szánják. Pedig talán nem követünk el súlyos szentségtörést, ha úgy vélekedünk, hogy a Sixtus-kápolna oltárfalának freskója elé sem mindenki azért járul, hogy el- és magába fogadja a megszentelt üzenet egészét. A varázstalanított világból a képi varázslatok ereje még nem kopott ki egészen, és ezt a bátorító tételt olykor filmrendezők is képesek alátámasztani. Pályafutása során Jancsó Miklós többször is megtette – de a legkábítóbb módon a Szerelmem, Elektrában. Az alig is kódolt jelbeszéd, ami a filmet a bemutatása idején olyannyira szexivé varázsolta, ma már, reméljük, senkit nem érdekel – aki Nagy Imrére gondol a dialógusok közben, az múzeumot húzott a fejére, és onnan, a vastag porréteg mögül próbálja nézni a képeket, pedig úgy pont a lényeget nem látja. Hiszen itt aztán semmi más nem számít, csak annak a mindössze kilenc snittnek a formája, amiből ez a film felépül, és amelyeknél talán soha nem forgattak észveszejtőbbet a mozgókép csavaros történetében.

Ezt aztán már végképp nem Antonioniból vezette le Jancsó, ez a mutatvány immár teljesen az övé. Itt mindenki folyton mozog, táncol, beszél, gyilkol, elárul, lovagol, kiáll, feláll, meghal, majd visszatér, és a vágás szünetei nélkül haladó kamera mindig mindent a legpontosabban rögzít: közeliben, totálban vagy másképp, és olyan az egész, mintha az eleven, soha nem szűnő nyüzsgést bámulnánk egy mikroszkóp alatt, miközben végletesen stilizált marad mégis az egész. Mindennek eredményeképp a Szerelmem, Elektra egyszerre képes felmutatni az emberállat örök képességét a mérhetetlen aljasságra, és arra, hogy minden tapasztalat dacára mégis csak ácsolja és ácsolja a létrákat a csillagok felé.

Neked ajánljuk

Megszűnt a benzinárstop

  • narancs.hu

Egy késő esti rendkívüli kormányinfón jelentette be Gulyás Gergely és Hernádi Zsolt, hogy már kedd este 11-től megszűnik az üzemanyagárstop.