2015 júniusában váratlanul fölbukkant az ATV Egyenes beszéd című műsorában, és azonnal le is teremtette a teljes magyar sajtót, mivel „agyonhallgatja” az ő világraszóló külföldi sikerét. A májusi lengyel elnökválasztás győztese, Andrzej Duda megválasztása éjszakáján ugyanis azt mondta, személy szerint az egykor Torgyán József által képviselt politikát érzi közel magához. Torgyán gratuláló levelet írt Dudának, amelyben fölvetette a lengyel–magyar államszövetség megalakításának időszerűségét. Sőt, a műsorban kifejtette azt is, hogy a majdani államszövetség tárgyaljon Ukrajnával a Kárpátalja „visszavásárlásáról”. És ezek után már nem volt megállás: Torgyán József a baloldal számára is irányt mutatott, amelynek támogatnia kellene azon ötletét, hogy közjogi keretek között ajánljuk fel Magyarországot Szűz Máriának; az ünnepélyes aktusra természetesen a pápa meg egy rakás bíboros jelenlétében kerülne sor.
Torgyán József magánszáma azon a nyári estén semmivel sem volt pszichedelikusabb, mint a 20 vagy 25 évvel ezelőtti szereplései. A különbség az, hogy utóbbiakat nem nyugdíjas paprikajancsiként, hanem a magyar politika egyik meghatározó alakjaként vezette elő.
*
Politikai ténykedésének mégoly elnagyolt ismertetése is eseményekben gazdag pályát rajzol fel. A pártállam bukása utáni első szabad választásokat követően az MDF, a Független Kisgazdapárt (FKGP) és a KDNP koalíciója került kormányra, Torgyán az FKGP frakcióvezetője lett. A teljes földreprivatizáció követelése miatt azonban előbb nyílt vitába keveredett Antall József miniszterelnökkel, majd a hozzá hű képviselőkkel együtt kilépett a koalícióból. Az 1994-es választásokon az FKGP élén ismét bejutott az Országházba. A kisgazdák az MSZP–SZDSZ leghangosabb ellenzékeként 1996 elejére a legnépszerűbb párt lettek, egyes akkori mérések szerint „egy most vasárnapi választáson” 30 százalékhoz közeli eredményt produkáltak volna. A harsány demagógiával elért jó mutatók azonban átmenetinek bizonyultak: az 1996. március 14-i „kormánybuktató” nagygyűlésen előadott „féregirtós” beszéde nyomán a kisgazdák rövid időn belül 10 százaléknyi potenciális támogatót veszítettek, és később sem tornázták vissza magukat a korábbi csúcs közelébe se. („Honfitársaim, magyarok! Álliberális undorító férgek és dögkeselyűk lepték el hazánkat, és amíg a liberális férgek belülről rágják édes hazánk nemes testét, addig a liberális dögkeselyűk kívülről tépik, szaggatják az ezer sebből vérző, Trianonban megcsonkított, Párizsban tovább kurtított szerencsétlen nemzetünket. De mi nem engedjük!” – így nyitott; erős kezdés volt.) A ciklus közepi lendületből azonban 1998-ra is megmaradt annyi, hogy a tavaszi általános választásokon lekörözzék az SZDSZ-t. Ez lett a kormányváltás kulcsa, mert a kisgazdáknak így lehetőségük nyílt arra, hogy a második fordulóban 82 helyen visszaléphessenek a Fidesz javára, amely ezzel már meg tudta fordítani az MSZP-vel szemben az első forduló után még vesztes állást.
Orbán Viktor a koalíciókötéskor nagyvonalúan bánt a kezelhetetlennek tartott Torgyánnal és a kisgazdapárttal: az előbbinek megadta azt a tiszteletet és figyelmet, amit a kisgazda vezér a rajta átlátó és tőle mindvégig idegenkedő Antalltól soha nem kapott meg, utóbbit pedig posztokkal halmozta el. Torgyán földművelésügyi „csúcsminiszter” lett, és pártja további két tárcához (honvédelem, környezetvédelem) jutott – sőt a Fidesz átengedte nekik az államfőjelölés jogát is. Ez aztán bőséges témát szolgáltatott a sajtónak Göncz Árpád elnöki mandátumának közelgő lejárata (2000) miatt. Azzal persze minden józan megfigyelő tisztában volt, hogy nem Torgyán lesz a köztársasági elnök – a kérdés csupán az volt, hogy Orbán mindezt hogyan nyomja le a lehetőségtől nekihevült kisgazdák és persze Torgyán József torkán. A részletekről máig keveset tudni, de az eredményt ismerjük: Orbán Mádl Ferencet jelöltette a kisgazdákkal államfőnek.
A koalíció kezdettől konfliktusos volt, ám míg az 1998-as induláskor a kisgazdák MDF-fel szembeni averziója veszélyeztette a törékeny kormánytöbbséget (a kölcsönös utálatot az 1990–1994 között történtek alapozták meg), addig 2000 táján a Fidesz–FKGP-ellentét lett a meghatározó. Ennek részben a kisgazdák dilettantizmusa, és az ezzel egyenesen arányos szerzésvágya volt az oka. Orbán megérezte a veszélyt, ezért a kormányzását, és főleg az újabb választási győzelmét veszélyeztető rizikófaktort gyorsan megszüntette. Előbb egymásnak ugrasztotta a kisgazdákat, majd maga mögé állította a Torgyánnal szemben állókat – Torgyán szerint a miniszterelnök egyszerűen megvásárolta az embereit. Miután a pártelnök-miniszter mögül elfogytak a hívek, Torgyán lemondott kormánytisztségéről. A küzdelmet hamarosan a pártjában is elveszítette: leváltották a pártelnöki pozícióból, s hamarosan kizárták az FKGP-ből is. Torgyán ezek után politikailag súlytalanná vált; bár különböző kisgazda-formációk élén háromszor is megpróbálkozott a visszatéréssel (2002, 2006, 2010), mindannyiszor csúfosan leszerepelt, aktuális szervezete az egy százalékot sem érte el a soros országgyűlési választásokon.
*
Torgyán pályafutását botrányok sora kísérte. Az Antall-lal történt szakítás után ellenfeleit némi dulakodás után kizáratta a pártból, és ezzel teljhatalma lett az FKGP-ben (e döntéssorozatot amúgy évekkel később, 2000 áprilisában a Legfelsőbb Bíróság jogellenesnek minősítette). A kölcsönös kiátkozások, a belső ellenség permanens keresése és fölmutatása, a fizikai erőszakkal is kísért konfliktusrendezés a kisgazda pártélet természetes tartozéka volt Torgyán elnökösködése (1991–2002) alatt. Az egyik látványos összecsapás az 1992. június 11-i „pancserpuccs” volt, melynek során a Belgrád rakparti székházat az antallista kisgazdák akarták elfoglalni. A tragikomikus eseménysornak van egy máig tisztázatlan eleme, mégpedig a rendőri és titkosszolgálati érintettség. Egy legfőbb ügyészségi vizsgálat erre ugyan nem talált bizonyítékot, de két rendőrtiszt utóbb azt vallotta, hogy a székházostromban a rendőrség csendestársként közreműködött. Az ügyészi dokumentum továbbá azt a torgyáni vádat sem találta megalapozottnak, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal az FKGP-elnök lejáratását készítette elő a gépkocsijába rejtett droggal vagy fegyverrel, amelyet aztán látványosan fedezett volna föl a hatóság.
Teljes politikai pályájára kihatott az ún. borítékügy. 1991-ben a kisgazdapártban ismertté vált, hogy a pályakezdő Torgyán a forradalom utáni perekben több halálos ítéletet meghozó Tutsek Gusztáv „vérbíró” mellett dolgozott. Torgyán a hol kimondott, hol kimondatlan vádra – hogy Tutsek közvetlen munkatársa lett volna (amire nincs adat) – heveny ügynöközéssel reagált, a „vérbírózáshoz” hasonló megalapozottsággal vádolva pártbéli ellenlábasait. A kisgazda vezetők a helyzet tisztázásáért az átvilágításukat kérték – és ezen Torgyán „megbukott”, noha nyíltan soha nem hangzott el, hogy Torgyán a kommunista elhárítás besúgója lett volna. A spicligyanúba keveredett Torgyán hamarosan elhagyta embereivel a kormánykoalíciót. Megjegyzendő, hogy Torgyán ’56 utáni évei épp úgy homályban maradtak, mint Horn Gyula pufajkás karrierje; a hősies ellenállóról, a forradalom mártírjáról szóló történetek ugyanis kizárólag Torgyán közlésein alapultak. Egy későbbi (1997-es) vizsgálat arra jutott, hogy az irattárakban nincs bizonyíték Torgyán ügynöki tevékenységére – ám a kutatás eleve nem terjedt ki a belső elhárítás valamennyi területére. Amit biztosan tudni lehet: 1956 után valóban történt kísérlet a beszervezésére, ezt igazolja a „Szatmári Lajosnak” (Torgyán hálózati neve) kiállított 6-os karton is.
Minisztersége idején (1998–2001) számos közeli hozzátartozóját igyekezett benyomni zsíros állásokba; 2000-ben kipattant a villaépítési és fia ingatlanszerzési ügye, amelyeket, jellemző módon az akkori Fidesz-közeli sajtó tartott napirenden. Mindez már a kiszorításának volt a része. Az enyhébbik része: mert a pártelnök jobbkezét, Szabadi Bélát olyan vádak miatt vonták ki a forgalomból (és vezették demonstratíve rabszíjon az Országházban), amelyeket nem csak megveszekedett összeesküvéselmélet-hívők tartottak koncepciózusnak. Torgyánt agrárcégek és a Ferencváros (amelynek elnöke volt akkoriban) szponzorálásának a szabálytalanságai miatt szorongatták (jó okkal), ám fia bebörtönzésének a lehetőségével szorították végleg sarokba. Kevés Torgyán-megnyilatkozást tarthatunk megrendítőnek: amit azonban fia meghurcolásáról lapunknak mondott, ilyen volt (lásd: „Ez már minden, csak nem koalíció”, Magyar Narancs, 2001. július 19.).
*
Torgyán József a rendszerváltás hajnalán jelentkezett a kisgazdáknál; egykorú források szerint az MDF-nél is próbálkozott, de állítólag gyorsan levette, hogy Antall József vagy Csurka István mellett nem rúghat labdába. Márpedig Torgyán az első vonalban akart – az ám, mit is? Politizálni? Aligha, mert bár a miniszterségig is eljutott, politikus abban az értelemben, ahogyan a rendszerváltók közül Antall József, Demszky Gábor, Orbán Viktor politikus lett, ő sohasem volt. Torgyán József ambíciója az állandó és széles közönség előtti szereplésvágy kiélése volt, és még inkább e folytonos szereplés megélése zajos sikerként. Bár ügyvédi előélete folyományaként képes volt olykor valóban szellemes országházi riposztokra, parlamenti, nagygyűlési vagy a pártrendezvényeken előadott csekély gondolati tartalmú beszédeit a hosszú, dagályos mondatok, az emelkedettnek szánt szavak, és olykor az értelmetlenségig túlhajtott jelzős szerkezetek uralták. Apró, de jellemző adalék, hogy ha szövegével komolyabb politikai üzenetet kívánt közvetíteni (ez nem sokszor esett meg vele), mint például 2000 májusában, amikor köszönettel hárította a köztársaságielnök-jelöltséget, Torgyán rendre papírból olvasta beszédét. Mindezt azért sem árt rögzíteni, mert remek, mi több, vicces szónokként él sokak emlékezetében – holott „viccessége” sokszor pusztán a megnyilvánulás kínosságában vagy épp szimpla ostobaságában merült ki. Például az akkor csupán érettségivel rendelkező menyének a kinevezését a Malév egy fontos pozíciójára azzal magyarázta, hogy „mi egy repülős dinasztia vagyunk, a vejem is a kanadai Air France igazgatója”. Földművelésügyi miniszterként a Chilébe repülőszámra importálandó magyar cseresznyéről, vagy éppen a magyar búza sikértartalmában rejlő szédítő világgazdasági távlatokról hadovált – a humorizálás legcsekélyebb szándéka nélkül. Hasonló nívójú megnyilvánulásait oldalakon át lehetne idézni.
Szerepléseit leplezetlen narcizmusa mellett (ennek egyik jeleként gyakran egyes szám harmadik személyben tömjénezte saját magát) a teljes előadói gátlástalanság jellemezte. Parttalanul hömpölygő beszédeinek politikai radikalizmusa mindenekelőtt ebből a retorikai zabolázatlanságból eredt; hajlunk arra, hogy – például a zsidózó Csurkával ellentétben – a legtöbbször föl sem fogta, miket hord össze. Máig nehéz mit kezdeni például azzal a Népszabadságban megjelent kijelentésével, miszerint a II. világháború idején „afféle újpesti srácként német és szovjet katonavonatokat robbantgattam” – ez a mondat, bárhonnan nézzük is, valamennyi értelmezési szinten ellentmond a józan észnek.
Mindez nem jelenti azt, hogy handabandázása csupán jópofa, ártalmatlan játék volt: nemegyszer zagyva szómenései a nyilvános beszéd határait éppúgy a rossz irányba tágították, mint Csurka vagy Orbán jóval összeszedettebb és megkomponáltabb szövegei. Egy pillanatig se feledjük: Torgyán kulcstényező az első és a harmadik parlamenti ciklusban is, hiszen a képviselői nélkül sem Antallnak, sem Orbánnak nem volt meg az országgyűlési többsége. Túlzás nélkül állíthatjuk: rettentő nagy károkat okozott, különösen az Antall-kormány idején. A mezőgazdaság szétveréséért ő is felelős: az általa forszírozott teljes reprivatizációt Antall elutasította, de kompromisszumként belement a részleges kárpótlásba. Ennek átgondolatlansága azonban jól működő agráregységeket tett tönkre, és utat nyitott a spekulációnak is, amelynek amúgy nemegyszer éppen azok lettek az áldozatai, akiknek a nevében Torgyán föllépett.
Az első Orbán-kormány idejére is jutott a kisgazdák dilettantizmusából: az, hogy a kisgazda honvédelmi miniszter a NATO-csatlakozás előestéjén sajnálatosnak nevezte Magyarország leendő tagságát, még csak a bevett kisgazda stupiditás jele volt; az, hogy világgá kürtölte egy interjúban a jugoszláviai beavatkozás lehetséges dátumát, már diplomáciai bonyodalmat is okozott. A kisgazda környezetvédelmi miniszter urizálása és nepotizmusa ugyancsak elment a szokásos magyar politikai gyakorlatnak; a nemzeti parkok elleni hadjárata azonban ennél súlyosabb problémákat jelzett.
Orbánnak tehát nem kellett különösebben erőlködnie a kisgazdák fölszámolásakor, szállították ők maguktól is a jobbnál jobb indokokat a saját beszántásukra. Sőt a Fidesz még jó pontokat is szerzett a választók körében azzal, hogy véget vetett a kisgazda-ámokfutásnak. Az FKGP és Torgyán hidegre tételének volt azonban egy másik, kevesebbet emlegetett oka is: a hatalmas állami földvagyon rendezése pro forma Torgyán terrénuma volt, ám Orbánék ezt a folyamatot semmiképpen nem kívánták másra bízni. A 2000–2002 között (12 állami gazdaság privatizálása és földjeik kedvezményes bérbe adása 50 évre) és a 2010 után történtek mindennél hívebben mutatják e vélemény megalapozottságát.
*
De akkor mivel magyarázható évekig tartó sikeressége?
A rendszerváltozás utáni csalódottság alaktalan indulatainak még Torgyán szenvedélyes hangú, a legelcsépeltebb és legavíttabb közhelyekből építkező, üvöltve előadott szónoklatai is adtak valamiféle formát. (Ahogyan Csurkáéi, vagy később Orbánéi.) Fáradhatatlanul járta a vidéket, és nemcsak szónokolt, hanem meghallgatott is: a vesztesek és az egzisztenciájukat féltők közül sokan pedig hálásak voltak e gesztusáért. Voltunk a fénykorában jó néhány nagygyűlésén, láttuk az övéi között: a Torgyán iránti rajongás a legtöbb esetben tényleg szívből jött. Méltánytalan lenne eltagadni tőle, hogy „rózsadombi ügyvédként” – ellenfelei a kisgazda vezető műparasztságán ironizáltak e kifejezéssel – ráérzett a földkérdésben az elemi igazságérzet kielégítetlenségére. De politikája mindössze abból állt, hogy híveit folyamatosan kábította: megoldást soha nem kínált semmire, csak mondta, amit követői hallani akartak tőle – és ezzel évtizeden át kulcspozícióban volt képes tartani magát és a szervezetét. Széllelbélelt politikai kalandor volt – pályája és tündöklése azonban nem tekinthető a magyar politika véletlen balesetének.
