Gyász

Halál és megdicsőülés

Kocsis Zoltán (1952–2016)

Nekrológ

A gyász első sokkjában mindenki fogódzókat keres: értelmezni az értelmezhetetlent. Ki Esterházy Pétert említi, ki pedig Bartók Bélát, s persze mindannyian a közös koncertemlékeket. Most még az ateista nekrológírók is angyalokról és isteni adományokról írnak, jóllehet az érzelmes túlzás igazán nem volt Kocsis Zoltán műfaja. Mindig céltudatos, hatalmas ambíciójú, magával és másokkal rendszerint elégedetlen, nagy muzsikus volt ő, aki sohasem kereste a könnyebb, sem a népszerűbb utat. Nem különösebben vágyott a szeretetünkre, s hogy mi mégis szerettük, azt alighanem a rendkívüli emberi jelenség által felidézett kollektív zavar magyarázza. Rég elszoktunk ugyanis a bámulat fölismerésétől.

Csodakamasz volt, és ráadásul még homo novus is. A korabeli magyar zenei képzés egyik nagy sikertörténete, hogy egyszobás családi albérletből meg az újpalotai Hevesi Gyula utcából nemzetközi pályafutás indulhatott. A rendkívüli tehetséget négyéves korától nevelők és tanárok sora gondozta, de Kadosa Pál és Rados Ferenc, valamint természetesen Kurtág György neve és pedagógusi hatása így is külön említendő.

A nyilvánosság, méghozzá mindjárt a nemzetközi nyilvánosság 1970-ben ismerhette meg Kocsis Zoltán nevét, amikor a 18 éves zongorista megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét. A zenei versenyeket utóbb okkal kárhoztató művész itt is, s voltaképp egész zongoristapályáján egy kivételesen erős nemzedék tagjaként versengett. Csakis a hazai nemzedéktársakat és egyszersmind a Kadosa-tanítványokat sorolva, vele párhuzamosan indult Schiff András, Ránki Dezső és Jandó Jenő is, s Kocsisnak közöttük kellett önálló és egyedi arc­élű művésszé válnia.

Kocsis Zoltánt az érdeklődése, a nyitottsága és a merészsége emelte nagyszerű társai fölé.
Ő már ekkor sem érte be a puszta előadóművészi feladatkörrel, amely­nek szerepmintává válását a nyugati zenében vészesnek ítélte. Alkotótárs vagy még inkább szuverén alkotó kívánt lenni, ennek útjait kereste, majd járta mindhalálig. Ez a szándék hallható ki még Mozart-, Beethoven-, Chopin-, s természetesen Bartók-zongorafelvételeiből is: a legszemélyesebb újraalkotás olykor szenvedélyes, máskor és legtöbbször pedig analitikus jellegű, erősen intellektuális aktusa. Rendkívül imponáló és egyúttal kétségkívül megosztó volt ez az előadói szerepfelfogás: rajongást és idegenkedést egyaránt kiválthatott a hallgatóból, ám a megvalósítás emberi hitele és művészi nagyságrendje vitán felül állt.

Érdeklődés, nyitottság és merészség vezette Kocsist még 1970-ben az Új Zenei Stúdió alapító tagjainak sorába, a kor tán legprogresszívebb magyar szellemi műhelyébe is. „Ez az időszak egybeesett új zenei ideálok s egy új gondolkodásmód keresésével: kimondva-kimondatlanul egyet jelentett ez szinte mindannak tagadásával, ami Bartók óta történt. Újra kellett vizsgálni és újraértelmezni az alapelemeket, új zenei magatartásmódokat, korábban nem ismert hangszeres formációk alkalmazását kellett kipróbálni.” A csoporthoz később csatlakozó Wilheim András értékelte ekképp az Új Zenei Stúdió alapításának korát, s Kocsis mint szenvedélyes kereső e körben talált rá a maga zeneszerzői hangjára is. Igaz, Kocsis akkor és utóbb sem érte be kizárólag az Új Zenei Stúdió esztétikájával: zeneszerzői kísérletező kedvének önjellemző volta éppoly egyértelmű, mint az, hogy Kocsis komponista életművének sommáját nem a gyász napjaiban megszülető nekrológok fogják megadni számunkra.

Pilinszky és politika: ide is, oda is elvitte Kocsist az érdeklődés, a nyitottság és a merészség megkülönböztető hármassága. A kölyök­arcú zongorista és a Schubert- meg Bach-rajongó, láncdohányos költő egyenrangú barátságát talán az a jelenet idézheti a legszebben, amikor Pilinszky korrekt fejen állást végzett Chopin g-moll balladájának meghallgatásáért cserébe. Kevésbé meghitten és mosolyogtatóan, de ugyanerről a barátságról tanúskodott az 1978-ban első Kossuth-díját átvevő Kocsis kijelentése, melyet Aczél Györgyhöz intézett: nevetséges, hogy egy huszonhat éves ember, mint én, megkapom a Kossuth-díjat, miközben egy Pilinszky János vagy Mensáros László nem. Nyugodjon meg, Zoltán, meg fogják kapni – válaszolt Aczél, jóllehet, akár Kocsis Kossuth-díja is elmaradhatott volna, hiszen 1977 januárjában ő is aláírta a Charta ’77 mellett kiálló szolidaritási nyilatkozatot, amelyet a párizsi Le Monde közölt le. Kocsis utóbb is jócskán feszegette a határokat, s tévében meg rádióban egyaránt bele-beleszőtt megszólalásaiba egyértelműen rendszerkritikus, ellenzéki mondatokat. A rendszer pedig lenyelte ezeket a békákat, hiszen Kocsis hazai és nemzetközi ismertsége nem tett lehetővé adminisztratív intézkedéseket.

Merthogy Kocsis időközben világhírű művész lett, nagy karmesterek partnere, díjnyertes lemezek szólistája, minden jelentős fesztivál vendége, s nem mellesleg Szvjatoszlav Richter kedveltje. A csodakamasz az évek múlásával csakis a kamaszkorból nőtt ki, a csodaságból nem. De ő nem érhette be ennyivel, s mi a magyar zenei élettel és önmagával szemben érzett elégedetlenségének köszönhetjük a Budapesti Fesztiválzenekar 1983-as – Fischer Ivánnal közös – megalapítását. Akkor és ott bizony Kocsis Zoltán volt a húzónév, s ez az együttes kínált először igazi lehetőséget a zongoraművész számára, hogy művészeti vezetőként és karmesterként is bizonyíthasson. A kettős vezetés azonban nem tarthatott az idők végezetéig, s bár ez nem nekrológba illő téma, kár tagadni, emlékezetesen csúnyán ért véget Kocsis fesztiválzenekari korszaka.

Ma már nehéz elképzelni, hogyan alakult volna a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (előző nevén az Állami Hangversenyzenekar), a magyar koncertélet, s egyúttal Kocsis Zoltán személyes sorsa, ha a magyar származású brit karmester, Gilbert Varga az utolsó pillanatban nem lép vissza a zenekarvezetői megbízatástól. De így történt, s ezzel Kocsis Zoltán előtt megnyílt az út, hogy újjáépítsen egy zenekart – és újrafogalmazza a saját pályáját is. A Nemzeti Filharmonikusok megújulását, azaz a zenekar személyi állományának jelentős cseréjét az ezredfordulón élénk, s olykor hisztérikus sajtófigyelem kísérte. Ám az idő igazolta a függöny mögötti próbajátékok akkortájt botrányosnak tódított gyakorlatát: az NFZ morálisan kérdéses státuszú együttesből pár rövid év leforgása alatt a BFZ erős vetélytársa, s ami ennél sokkal fontosabb, markánsan egyedi zenekar lett.

Kocsis Zoltán karmesteri művészete éppúgy félreismerhetetlenül személyes jegyű volt, és éppúgy nem mindenki számára bizonyult kedvesnek, akárcsak a zongorajátéka. Ismerte a sok sztárkarmesternek olykor még a tudatáig sem elérő nagy titkokat a zenekarnevelés egyes koncerteken túlívelő kötelméről és a fő-zeneigazgató repertoárformáló felelősségéről. Így idomult Kocsis kezéhez a zenekara, s így válhatott érzékletessé a magyar koncertközönség számára az elmúlt fél-kétharmad évszázad legnagyobb repertoárbővülése. A komponista-karmester által befejezett Schönberg-opera, a Mózes és Áron, a Gurre-dalok, a Rachmanyinov-bemutatók és -hangszerelések, a Liszt-bicentenárium produkciói, s aztán Richard Strauss-operák szcenírozott magyarországi bemutatóinak egész sora: felfedeztető erejű esték, amelyek a hála érzése mellett valami olyasmit is felébresztettek a hallgatóban, amit amúgy vajmi ritkán érezhetett – egy nagyobb szellem jelenlétét.

Nem Isten, Kocsis Zoltán volt ez a nagyobb szellem, s ezt majdnem mindenki megérezte az ő jelenlétében, de még akár tűpontos szövegeinek olvastán is. Ez a különös jelenség még a politikusok világában is imponált: így válhatott Kocsis nagy érdekérvényesítővé, művészeti ügyek (mint a Bartók Új Sorozat megindításának) befolyásos képviselőjévé. Talán az utolsó hazai szellemi nagyság volt, akit a politikai antiintellektualizmus pöttöm Jankói is tisztelni kényszerültek. Még akkor is, amikor autonóm és sohasem óvatoskodó megnyilvánulásai innen is, onnan is kilógtak a kánonokból.

2012 szeptemberében azután majdnem elvesztettük őt, s habár még visszatért a pódiumra, igazából négy éve folyamatosan együtt éltünk elvesztésének tudatával. Mondják, ezekben az utolsó években ő is puhult valamelyest. A muzsikálásán ez egyáltalán nem hallatszott: perfekcionista maradt mindhalálig. A közönség azonban kétségkívül elérzékenyültebben figyelte létezését, s volt is oka erre az érzékenyebb figyelmezésre. Merthogy nagy zongoristát és nagy karmestert némi szerencsével még lelhetünk majd ezután is a koncerttermekben, ám nagy embert, akihez mindannyiunknak személyes közünk van, már aligha.

Figyelmébe ajánljuk

Így spórolhatunk a nyomtatáson otthon és az irodában

  • Fizetett tartalom

A nyomtatás sokak számára elengedhetetlen része a mindennapi munkának, legyen szó otthoni vagy irodai környezetről. Azonban a gyakori használat jelentős költségekkel járhat, főleg, ha nem figyelünk a fogyóeszközök, mint a papír és a festékpatronok árára. Szerencsére néhány egyszerű és könnyen alkalmazható tippel csökkenthetjük a nyomtatási kiadásokat, miközben a környezetünkre is odafigyelünk.

Praktikus és kényelmes megoldások otthonra – stílus és relaxáció egy helyen

  • Fizetett tartalom

Az otthonunk berendezése és kialakítása nem csupán esztétikai kérdés, hanem a mindennapi kényelem és funkcionalitás szempontjából is kiemelkedő jelentőségű. Akár egy új lakásba költözünk, akár a meglévő otthonunkat szeretnénk felújítani, a megfelelő elemek kiválasztása hosszú távon javíthatja életminőségünket. Ebben a cikkben két olyan praktikus megoldást mutatunk be, amelyek nemcsak hasznosak, de hozzájárulnak az otthon kényelmének és stílusának növeléséhez is: ezek az előtető és az elektromos masszázsfotel.