Csodakamasz volt, és ráadásul még homo novus is. A korabeli magyar zenei képzés egyik nagy sikertörténete, hogy egyszobás családi albérletből meg az újpalotai Hevesi Gyula utcából nemzetközi pályafutás indulhatott. A rendkívüli tehetséget négyéves korától nevelők és tanárok sora gondozta, de Kadosa Pál és Rados Ferenc, valamint természetesen Kurtág György neve és pedagógusi hatása így is külön említendő.
A nyilvánosság, méghozzá mindjárt a nemzetközi nyilvánosság 1970-ben ismerhette meg Kocsis Zoltán nevét, amikor a 18 éves zongorista megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét. A zenei versenyeket utóbb okkal kárhoztató művész itt is, s voltaképp egész zongoristapályáján egy kivételesen erős nemzedék tagjaként versengett. Csakis a hazai nemzedéktársakat és egyszersmind a Kadosa-tanítványokat sorolva, vele párhuzamosan indult Schiff András, Ránki Dezső és Jandó Jenő is, s Kocsisnak közöttük kellett önálló és egyedi arcélű művésszé válnia.
Kocsis Zoltánt az érdeklődése, a nyitottsága és a merészsége emelte nagyszerű társai fölé.
Ő már ekkor sem érte be a puszta előadóművészi feladatkörrel, amelynek szerepmintává válását a nyugati zenében vészesnek ítélte. Alkotótárs vagy még inkább szuverén alkotó kívánt lenni, ennek útjait kereste, majd járta mindhalálig. Ez a szándék hallható ki még Mozart-, Beethoven-, Chopin-, s természetesen Bartók-zongorafelvételeiből is: a legszemélyesebb újraalkotás olykor szenvedélyes, máskor és legtöbbször pedig analitikus jellegű, erősen intellektuális aktusa. Rendkívül imponáló és egyúttal kétségkívül megosztó volt ez az előadói szerepfelfogás: rajongást és idegenkedést egyaránt kiválthatott a hallgatóból, ám a megvalósítás emberi hitele és művészi nagyságrendje vitán felül állt.
Érdeklődés, nyitottság és merészség vezette Kocsist még 1970-ben az Új Zenei Stúdió alapító tagjainak sorába, a kor tán legprogresszívebb magyar szellemi műhelyébe is. „Ez az időszak egybeesett új zenei ideálok s egy új gondolkodásmód keresésével: kimondva-kimondatlanul egyet jelentett ez szinte mindannak tagadásával, ami Bartók óta történt. Újra kellett vizsgálni és újraértelmezni az alapelemeket, új zenei magatartásmódokat, korábban nem ismert hangszeres formációk alkalmazását kellett kipróbálni.” A csoporthoz később csatlakozó Wilheim András értékelte ekképp az Új Zenei Stúdió alapításának korát, s Kocsis mint szenvedélyes kereső e körben talált rá a maga zeneszerzői hangjára is. Igaz, Kocsis akkor és utóbb sem érte be kizárólag az Új Zenei Stúdió esztétikájával: zeneszerzői kísérletező kedvének önjellemző volta éppoly egyértelmű, mint az, hogy Kocsis komponista életművének sommáját nem a gyász napjaiban megszülető nekrológok fogják megadni számunkra.
Pilinszky és politika: ide is, oda is elvitte Kocsist az érdeklődés, a nyitottság és a merészség megkülönböztető hármassága. A kölyökarcú zongorista és a Schubert- meg Bach-rajongó, láncdohányos költő egyenrangú barátságát talán az a jelenet idézheti a legszebben, amikor Pilinszky korrekt fejen állást végzett Chopin g-moll balladájának meghallgatásáért cserébe. Kevésbé meghitten és mosolyogtatóan, de ugyanerről a barátságról tanúskodott az 1978-ban első Kossuth-díját átvevő Kocsis kijelentése, melyet Aczél Györgyhöz intézett: nevetséges, hogy egy huszonhat éves ember, mint én, megkapom a Kossuth-díjat, miközben egy Pilinszky János vagy Mensáros László nem. Nyugodjon meg, Zoltán, meg fogják kapni – válaszolt Aczél, jóllehet, akár Kocsis Kossuth-díja is elmaradhatott volna, hiszen 1977 januárjában ő is aláírta a Charta ’77 mellett kiálló szolidaritási nyilatkozatot, amelyet a párizsi Le Monde közölt le. Kocsis utóbb is jócskán feszegette a határokat, s tévében meg rádióban egyaránt bele-beleszőtt megszólalásaiba egyértelműen rendszerkritikus, ellenzéki mondatokat. A rendszer pedig lenyelte ezeket a békákat, hiszen Kocsis hazai és nemzetközi ismertsége nem tett lehetővé adminisztratív intézkedéseket.
Merthogy Kocsis időközben világhírű művész lett, nagy karmesterek partnere, díjnyertes lemezek szólistája, minden jelentős fesztivál vendége, s nem mellesleg Szvjatoszlav Richter kedveltje. A csodakamasz az évek múlásával csakis a kamaszkorból nőtt ki, a csodaságból nem. De ő nem érhette be ennyivel, s mi a magyar zenei élettel és önmagával szemben érzett elégedetlenségének köszönhetjük a Budapesti Fesztiválzenekar 1983-as – Fischer Ivánnal közös – megalapítását. Akkor és ott bizony Kocsis Zoltán volt a húzónév, s ez az együttes kínált először igazi lehetőséget a zongoraművész számára, hogy művészeti vezetőként és karmesterként is bizonyíthasson. A kettős vezetés azonban nem tarthatott az idők végezetéig, s bár ez nem nekrológba illő téma, kár tagadni, emlékezetesen csúnyán ért véget Kocsis fesztiválzenekari korszaka.
Ma már nehéz elképzelni, hogyan alakult volna a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (előző nevén az Állami Hangversenyzenekar), a magyar koncertélet, s egyúttal Kocsis Zoltán személyes sorsa, ha a magyar származású brit karmester, Gilbert Varga az utolsó pillanatban nem lép vissza a zenekarvezetői megbízatástól. De így történt, s ezzel Kocsis Zoltán előtt megnyílt az út, hogy újjáépítsen egy zenekart – és újrafogalmazza a saját pályáját is. A Nemzeti Filharmonikusok megújulását, azaz a zenekar személyi állományának jelentős cseréjét az ezredfordulón élénk, s olykor hisztérikus sajtófigyelem kísérte. Ám az idő igazolta a függöny mögötti próbajátékok akkortájt botrányosnak tódított gyakorlatát: az NFZ morálisan kérdéses státuszú együttesből pár rövid év leforgása alatt a BFZ erős vetélytársa, s ami ennél sokkal fontosabb, markánsan egyedi zenekar lett.
Kocsis Zoltán karmesteri művészete éppúgy félreismerhetetlenül személyes jegyű volt, és éppúgy nem mindenki számára bizonyult kedvesnek, akárcsak a zongorajátéka. Ismerte a sok sztárkarmesternek olykor még a tudatáig sem elérő nagy titkokat a zenekarnevelés egyes koncerteken túlívelő kötelméről és a fő-zeneigazgató repertoárformáló felelősségéről. Így idomult Kocsis kezéhez a zenekara, s így válhatott érzékletessé a magyar koncertközönség számára az elmúlt fél-kétharmad évszázad legnagyobb repertoárbővülése. A komponista-karmester által befejezett Schönberg-opera, a Mózes és Áron, a Gurre-dalok, a Rachmanyinov-bemutatók és -hangszerelések, a Liszt-bicentenárium produkciói, s aztán Richard Strauss-operák szcenírozott magyarországi bemutatóinak egész sora: felfedeztető erejű esték, amelyek a hála érzése mellett valami olyasmit is felébresztettek a hallgatóban, amit amúgy vajmi ritkán érezhetett – egy nagyobb szellem jelenlétét.
Nem Isten, Kocsis Zoltán volt ez a nagyobb szellem, s ezt majdnem mindenki megérezte az ő jelenlétében, de még akár tűpontos szövegeinek olvastán is. Ez a különös jelenség még a politikusok világában is imponált: így válhatott Kocsis nagy érdekérvényesítővé, művészeti ügyek (mint a Bartók Új Sorozat megindításának) befolyásos képviselőjévé. Talán az utolsó hazai szellemi nagyság volt, akit a politikai antiintellektualizmus pöttöm Jankói is tisztelni kényszerültek. Még akkor is, amikor autonóm és sohasem óvatoskodó megnyilvánulásai innen is, onnan is kilógtak a kánonokból.
2012 szeptemberében azután majdnem elvesztettük őt, s habár még visszatért a pódiumra, igazából négy éve folyamatosan együtt éltünk elvesztésének tudatával. Mondják, ezekben az utolsó években ő is puhult valamelyest. A muzsikálásán ez egyáltalán nem hallatszott: perfekcionista maradt mindhalálig. A közönség azonban kétségkívül elérzékenyültebben figyelte létezését, s volt is oka erre az érzékenyebb figyelmezésre. Merthogy nagy zongoristát és nagy karmestert némi szerencsével még lelhetünk majd ezután is a koncerttermekben, ám nagy embert, akihez mindannyiunknak személyes közünk van, már aligha.
