Nekrológ

Átfogó pillantás

Marosi Ernő (1940–2021)

Nekrológ

Amikor egy adott tudományterület legnagyobb alakja meghal, a kívülállóknak nehéz elmagyarázni, hogy mit is jelentett a létezése. A most 81 éves korában elhunyt Marosi Ernő a művészettörténet területén fogalom volt: a Marosi vagy az Ernő.

De nemcsak fogalom, hanem a legkiemelkedőbb szaktekintély is volt; az elmúlt fél évszázadban nem akadt senki, aki hatalmas tudását és áttekintő képességét ne ismerte volna el. A művészettörténet területén mindenki tanult tőle; több generáció tagjait tanította, alig akad ma olyan tanár, aki az egyetemen ne Marosi hallgatója lett volna. A művészettörténészek mindegyikének van Marosival kapcsolatos története. Ő maga pedig mintha a tudományterület minden korábbi nagy magyar alakjának személyes ismerőse is lett volna; még korántsem volt a művészettörténet doyenje, de már mindenki úgy vélte, hogy egy hosszú történeti sor következő kiemelkedő tagja lesz, nevét majd Henszlmann Imréével vagy Pulszky Ferencével fogják együtt emlegetni.

 

Nem állt meg a határoknál

A nyolcvanas évek közepén, amikor az egyetemen először láttam, még csak a negyvenes éveiben járt. Tóth Sándorral, a középkori művészet másik rettegett és tisztelt tudósával osztoztak a Pesti Barnabás utcai épület egyik szobáján, nevezzük inkább odúnak, amely a padlótól a mennyezetig könyvekkel volt tele. Máig meghatározó maradt számomra ez a kép a két remetéről, akik – akkor naivan úgy gondoltam –, minden kérdésben egyetértenek. Aztán az egyik órára Marosi feladott egy tanulmányt Tóth Sándortól, amelynek az egyik lábjegyzete így kezdődött: „Marosi téved”. Talán ez a „Marosi téved” volt az a fordulat, ami ráébresztett, mit jelent a kritika és annak elfogadása, és mit jelent a komoly tudomány.

Marosi számára a komoly tudomány a középkorral kapcsolódott össze, egy időben úgy gondoltam, ami időben hozzánk közelebb esik – urambocsá’ a kortárs művészet – számára már valamilyen más diszciplínához tartozik. Azután lassan be kellett látnom, hogy tévedtem: bár az élesen meghúzott határvonalak léteztek, tekintete és érdeklődése minden határon túlnyúlt. Tudományos példái és meglátásai nem ismertek sem földrajzi, sem korszakhatárokat, és nem vonatkoztak csupán a művészettörténet szűk területére. Követte a régészet vagy a történettudomány kutatásait, ismerte a műemlékvédelem aktuális kérdéseit is. Tőle tanulhattuk meg, mi a különbség a magyar és a magyarországi között, azt, hogy a művészet nem áll meg a határoknál, mindent regionális és nemzetközi összefüggésben kell látni és láttatni. (Most persze először az első évfolyamos jegyzet-összeolvasó szeánszaink jutnak eszembe, ahogy a szakkönyveket és az atlaszokat böngészve próbáljuk kisilabizálni, ki írta le a legpontosabban a kora középkori – számunkra addig teljesen ismeretlen – francia vagy bajor helységek Marosi által sorozatban ránk zúdított neveit.) Később az is világossá vált, hogy sokkal jobban ismeri a XX. századi művészetet (egészen fiatalon első publikációi a Művészetben meglepő módon Csáki-Maronyák Józsefről és Pap Gyuláról szóltak), s úgy véli, ugyanolyan művészettörténeti szigorúsággal kellene a kortársakra is rápillantani, mint a Szép Madonnák mestereire.

Mindig is megdöbbentő volt az átfogó pillantása; nehéz volt elképzelni, hogy már fiatalon hogyan tudott annyi mindent elolvasni, lefordítani és megérteni, ami azután kiadta az Emlék márványból vagy homokkőből művészettörténeti alapkötetét (és akkor már évek óta kész volt a Bevezetés a művészettörténetbe).

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.