De nemcsak fogalom, hanem a legkiemelkedőbb szaktekintély is volt; az elmúlt fél évszázadban nem akadt senki, aki hatalmas tudását és áttekintő képességét ne ismerte volna el. A művészettörténet területén mindenki tanult tőle; több generáció tagjait tanította, alig akad ma olyan tanár, aki az egyetemen ne Marosi hallgatója lett volna. A művészettörténészek mindegyikének van Marosival kapcsolatos története. Ő maga pedig mintha a tudományterület minden korábbi nagy magyar alakjának személyes ismerőse is lett volna; még korántsem volt a művészettörténet doyenje, de már mindenki úgy vélte, hogy egy hosszú történeti sor következő kiemelkedő tagja lesz, nevét majd Henszlmann Imréével vagy Pulszky Ferencével fogják együtt emlegetni.
Nem állt meg a határoknál
A nyolcvanas évek közepén, amikor az egyetemen először láttam, még csak a negyvenes éveiben járt. Tóth Sándorral, a középkori művészet másik rettegett és tisztelt tudósával osztoztak a Pesti Barnabás utcai épület egyik szobáján, nevezzük inkább odúnak, amely a padlótól a mennyezetig könyvekkel volt tele. Máig meghatározó maradt számomra ez a kép a két remetéről, akik – akkor naivan úgy gondoltam –, minden kérdésben egyetértenek. Aztán az egyik órára Marosi feladott egy tanulmányt Tóth Sándortól, amelynek az egyik lábjegyzete így kezdődött: „Marosi téved”. Talán ez a „Marosi téved” volt az a fordulat, ami ráébresztett, mit jelent a kritika és annak elfogadása, és mit jelent a komoly tudomány.
Marosi számára a komoly tudomány a középkorral kapcsolódott össze, egy időben úgy gondoltam, ami időben hozzánk közelebb esik – urambocsá’ a kortárs művészet – számára már valamilyen más diszciplínához tartozik. Azután lassan be kellett látnom, hogy tévedtem: bár az élesen meghúzott határvonalak léteztek, tekintete és érdeklődése minden határon túlnyúlt. Tudományos példái és meglátásai nem ismertek sem földrajzi, sem korszakhatárokat, és nem vonatkoztak csupán a művészettörténet szűk területére. Követte a régészet vagy a történettudomány kutatásait, ismerte a műemlékvédelem aktuális kérdéseit is. Tőle tanulhattuk meg, mi a különbség a magyar és a magyarországi között, azt, hogy a művészet nem áll meg a határoknál, mindent regionális és nemzetközi összefüggésben kell látni és láttatni. (Most persze először az első évfolyamos jegyzet-összeolvasó szeánszaink jutnak eszembe, ahogy a szakkönyveket és az atlaszokat böngészve próbáljuk kisilabizálni, ki írta le a legpontosabban a kora középkori – számunkra addig teljesen ismeretlen – francia vagy bajor helységek Marosi által sorozatban ránk zúdított neveit.) Később az is világossá vált, hogy sokkal jobban ismeri a XX. századi művészetet (egészen fiatalon első publikációi a Művészetben meglepő módon Csáki-Maronyák Józsefről és Pap Gyuláról szóltak), s úgy véli, ugyanolyan művészettörténeti szigorúsággal kellene a kortársakra is rápillantani, mint a Szép Madonnák mestereire.
Mindig is megdöbbentő volt az átfogó pillantása; nehéz volt elképzelni, hogy már fiatalon hogyan tudott annyi mindent elolvasni, lefordítani és megérteni, ami azután kiadta az Emlék márványból vagy homokkőből művészettörténeti alapkötetét (és akkor már évek óta kész volt a Bevezetés a művészettörténetbe).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
