Hosszú évtizedeken át, 1969 óta ő volt a francia "új történetírás" folyóirata, az Annales E. S. C. szerkesztőségének meghatározó tagja. 1960-tól a párizsi École Pratique des Hautes Études Vie section tanára, majd 1972-től - Fernand Braudel utódaként - elnöke volt, 1975-ben ő tette önálló oktatási és kutatóközponttá, a történelem, a szociológia, az antropológia, a pszichológia és a közgazdaságtan interdiszciplináris együttműködésének mintaképévé, École des Hautes Études en Sciences Sociales néven.
Új középkor
Pályatársával (és bizonyos értelemben riválisával) Georges Dubyvel együtt Jacques Le Goff számít a XX. századi középkorkutatás legismertebb képviselőjének, mondhatni úgy is: oroszlánrésze volt abban, hogy a középkori történelem kutatása a romantikus nosztalgiák, a nemzeti érzületek forrásából az elmúlt évtizedekben a történetírást megújító új módszertani törekvések kiindulópontja és központi motorja lett. Könyvei közül néhány magyarul is megjelent (Az értelmiség a középkorban, 1979, 2000; Assisi Szent Ferenc, 2002; Európa történelméről mesél, 2003; Európa születése a középkorban, 2008; Középkori hősök és csodák, 2012), de a legjelentősebbek sajnos nem.
A középkori Nyugat civilizációjáról (La civilisation de l'Occident médiévale, 1964) készített szintézise módszertani mintakép is: a természethez való viszony, a mentalitástörténet és a társadalomtörténet, az anyagi kultúra és a művészet alkotásainak, a gondolkodás kategóriáinak együttes, inspiráló tárgyalása. Két úttörő tanulmánykötete egy "másféle középkorról" (Pour un autre Moyen ĺge, 1976) és a középkor "képzeletvilágáról" (L'imaginaire médiéval, 1985) szól. A purgatórium elképzelésének középkori megszületéséről írt monográfiája (La naissance du Purgatoire, 1981) az antik alvilág-mitológiáktól Dante Isteni színjátékáig ível. Főműve, a IX. (Szent) Lajos francia királyról írt ezeroldalas élet- és korrajz (1995) a laikusokat olykor elriasztó tudományos apparátusa ellenére bestseller lett a francia könyvesboltokban. Mindez és Le Goff tucatnyi további könyve még lefordításra vár, de az idegen nyelven olvasók számára nem maradt ismeretlen.
Le Goff azok közé a külföldi történészek közé tartozott, akik évtizedeken át arra törekedtek, hogy szoros együttműködést alakítsanak ki magyar kollégáikkal. Érdeklődéssel és segítőkész szándékkal törekedett arra, hogy megismerje történelmünk problémáit, a magyar történészek és tágabban a magyar kultúra alkotásait. Ennek különösen nagy jelentősége volt a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években, amikor Le Goff és kollégái elhozták Budapestre módszertani újdonságaikat, gondoskodtak arról, hogy a vasfüggöny mögött is úgy érezhessük, hogy Európába tartozunk. Jacques Le Goff a hatvanas évektől kezdve egyengette Magyarország és a többi kelet-közép-európai ország útját az Európai Unióba.
Ennek a Kelet-Közép-Európa irányába megnyilvánuló érdeklődésnek világnézeti és magánéleti okai is voltak. A II. világháború idején, fiatal emberként a Népfronttal rokonszenvezett, és harcolt a délfrancia vidéki ellenállási mozgalomban, a maquis-ban. Baloldali szimpátiáira és a marxizmus iránti érdeklődésére azonban kijózanítóan hatott, hogy ösztöndíjas egyetemistaként szemtanúja lehetett az 1948-as prágai kommunista hatalomátvételnek. A továbbiakban együttérzéssel, kritikus rokonszenvvel kísérte a kelet-európai szocialista országok belső ellenzékének reformkísérleteit. 1960-ban, Fernand Braudel munkatársaként többször Lengyelországba utazott, itt ismerte meg Hanka Dunin-Wasowiczot, akivel 1962-ben összeházasodott. Ugyanekkor szövődött barátsága a középkorkutató és reformpolitikus Bronislaw Geremekkel, aki 1980-ban a Szolidaritás egyik vezéralakja, Lech Walesa fő tanácsadója, majd később, a 90-es években Lengyelország külügyminisztere lett. A lengyel, a cseh és a magyar történészek Le Goff legközelebbi partnerei közé tartoztak, és sokat tett azért, hogy megismerje őket a francia és a nemzetközi szakma. 1992-ben például az ő elnöklésével vitatták meg Párizsban román és magyar történészek a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély történetét.
Remélem, nem tűnik hivalkodásnak, ha ezen a ponton néhány személyes emlékemet is elmondom róla. A középkori eretnekmozgalmakkal foglalkozó szakdolgozatom tematikáját a Le Goff könyveiből és cikkeiből kapott inspirációk jegyében választottam, és 1973-ban, még egyetemistaként lefordítottam a középkori értelmiségről szóló könyvét. Ennek kapcsán kerültem személyes kapcsolatba vele 1976-ban, amikor négy hónapot doktori ösztöndíjjal Párizsban töltöttem, és beiratkozhattam a szemináriumára az École des Hautes Études en Sciences Sociales-on. Lenyűgözött az a friss szemlélet, ahogy ott történészek, antropológusok, teológusok, régészek, művészettörténészek vitatkoztak a középkori példabeszédekről, a gesztusok történetéről, a rítusok elemzéséről, a középkori álmokról, látomásokról. És még ennél jobban is megnyert az a kedves, közvetlen, baráti hang, ahogy minden tanítványával beszélt, amilyen érdeklődéssel bátorította őket, hogy gondolják végig, mi újat tudnának hozzátenni a bevett értelmezésekhez - mindig volt ideje a diákokkal, kollégákkal folytatott eszmecserére, miközben ő volt az École des Hautes Études en Sciences Sociales elnöke. Szeminárium után szívesen beült velünk, ha alkalom adódott olykor egy nagy lakomára, ivászatra, és ott folytattuk a vitát.
Ettől kezdve közeli kapcsolatban maradtam vele, mindig felkerestem, ha kijutottam Párizsba, és ő is gyakori vendég volt Magyarországon, a francia-magyar történészkonferenciákon, melyeknek francia oldalról, a 60-as évek végétől kezdve ő volt az egyik fő szervezője, a francia-magyar történész vegyes bizottság társelnöke (H. Balázs Évával együtt). Tihanyban, 1979-ben ő népszerűsítette a történeti antropológia új irányzatát, s amikor 1986-ban díszdoktorrá avatták, az ELTE-n is bemutatta újabb gondolatait a középkor "képzeletvilágának" kutatásáról.
Kelet-közép-európai vonzalmak
Amikor a rendszerváltás után, 1992-ben megalakult a Közép-európai Egyetem (CEU) középkor-tudományi tanszéke, ismét Budapesten járt Le Goff, hogy a rangos nemzetközi tanácsadó testület vezetőjeként segítse kezdeményezésünket. Néhány évvel később, 1995-ben, egy másik, akkoriban alapított nemzetközi intézményben, a Collegium Budapestben hirdette meg újabb kezdeményezését: az Európa születése (Faire l'Europe) címmel alapított történeti könyvsorozatot, amelynek tematikus monográfiái a következő évtizedben párhuzamosan, hat nyelven jelentek meg Európában - az ő nyitottságának köszönhető, hogy a nagy nevű együttműködő kiadók (Seuil, Beck, Laterza, Blackwell, Critica) közé már kezdettől fogva bekerült egy magyar is: az Atlantisz. 1995-ös budapesti látogatása egyúttal arra is alkalmat adott, hogy a Collegium Budapest és a Fővárosi Önkormányzat által közösen szervezett Városházi beszélgetések sorozatban a szélesebb budapesti közönség előtt mutassa be, mit is gondol a középkori Európa régióiról, "perifériáiról" - nagy megtiszteltetés volt, hogy én lehettem a beszélgetőpartnere.
Tizenöt éve, amikor a francia lapok címlapjain megjelentek a "Jacques Le Goff - 75" szalagcímek, egy furcsa félreértés miatt a Magyar Narancs (akkor: Mancs) a "Gyász" rovatában halálhírét keltette. Rémülten telefonáltam francia barátaimnak, hogy megtudakoljam, mi történt, és örömmel tudtam meg - akkor -, hogy ez tévhír volt. Telefonáltam is a Mancsba, a lap a következő héten le is hozta a helyesbítést. Amikor ezt elküldtem Le Goffnak, jót derült, mondván, hogy hosszú életű lesz, akinek halálhírét költik.
Ez a hosszú élet megadatott neki, és még sok fontos tervét meg tudta valósítani az elmúlt másfél évtizedben. De ez az időszak már nem volt könnyű. Nagy világutazó volt, és ha otthon volt, benne élt a párizsi élet sűrűjében, de 2000 táján cserbenhagyták a lábai: egy gyógyíthatatlan térdbetegség miatt élete utolsó másfél évtizedében nem tudta elhagyni a lakását, gyakorlatilag szobafogságra kényszerült. Ezt követte 2004-ben a másik szörnyű csapás, felesége elvesztése. Míg a térdbetegségen könnyen úrrá lett, társának elvesztésétől teljesen összeomlott Le Goff, akit néhány éve még, a neki szánt ünnepi kötetben "emberevő óriásnak" tituláltak pályatársai határtalan életkedve, energiája, vitalitása miatt (Jacques Revel-Jean-Claude Schmitt, ed.: L'ogre historien. Autour de Jacques Le Goff, 1998). Több évbe tellett, amíg össze tudta szedni magát újra azzal, hogy írt egy megható könyvet feleségéről és arról, hogy rajta keresztül hogyan ismert meg egy egész kelet-európai világot (Avec Hanka, 2008). Azóta azonban újra dolgozott, évente legalább egy új könyve jelent meg, lakására rendszeresen kiszállt a France Culture rádió, hogy felvegye A történelem hétfői (Les lundis de l'histoire) elnevezésű beszélgetéseit a szakma legfrissebb újdonságainak szerzőivel, gyakran ott ülésezett az Annales szerkesztőbizottsága is. Amikor megfordultam Párizsban, mindig elzarándokoltam hozzá, utoljára idén februárban.
1996-ban megjelent tőle egy önéletrajzszerű beszélgetéskötet (ego-histoire), amelynek az volt a címe: Une vie pour l'histoire. Hogyan is fordítanánk magyarra? Egy élet a történelemért? A történetírásért? Egyszerre élni, alakítani és megérteni a történelmet? Jacques Le Goff mindenesetre nem csak a történetírás történetébe írta bele magát - rendkívüli ember volt, még sokáig fogjuk gyászolni.
