Mert hát éppen erről a szabadságról, ami mégsem az, erről szólt valamiképpen Tandori nagy költészetének java. Erről is, meg annyi minden másról, de érzésem szerint erről valóban evidenciaként – a költő kedves fogalmával szólva. Hiszen addigra mi mindenen túl volt már: első kötetével, az 1968-ban megjelent Töredék Hamletnek cíművel közmegegyezés szerint egy nagy hatású hagyomány végpontját (és bizonyos értelemben csúcsteljesítményét) jelölte ki, mégpedig a szubjektív, vallomásos alanyiság, a költői én mint önmagában érvényes egység felfogásának végpontját. Míg második kötetével, az 1973-ban megjelent Egy talált tárgy megtisztításával a magyar költészetet a maga előzékeny és szelíd, ám egyszerre tántoríthatatlanul radikális (hát igen, csupa ellentmondás Tandori költői alakja) módján áttessékelte egy új korszakba.
Jellegzetes mellékzöngéje volt a pálya indulásának, hogy egyik kötet sem jelenhetett meg az eredeti címén: a Töredék Hamletnek a kötet gondolati világához hűségesebb, bár kevésbé megjegyezhető Egyetlen címmel jött volna, míg az Egy talált tárgy… a pontosabb és egyben titokzatosabb A. Rimbaud a sivatagban forgat címet kapta volna, ha hagyják. Ma már egészen érthetetlen, hogy min akadhattak fenn a cenzorok – de talán a maga idejében sem volt benne a puszta piszkálódáson túl más hatalmi ráció. Ugyanakkor az is Tandori zsenijét mutatja, hogy a később bevallottan „eljózsefattilázott” (vagyis a szocialista esztétika egyik kiskapujának értelmében József Attila nevének védelmével élő) pótcím is emblematikussá tudott válni, csakúgy, mint a kötet, a „sárga könyv” külleme. Tandori abból, hogy a címeit „elrontották”, hogy a Töredék Hamletnek „jutalma” három év szilencium lett, sem akkor, sem később nem próbált valamiféle mártírlegendát előállítani – mi sem állt távolabb alkatától.
*
Most, hogy az életmű lezárult, és az egész rendhagyó és valószínűleg soha nem látott dimenziójú alkotás (versek, regények, esszék, drámák, száznál több kötet és végeláthatatlan fordításmennyiség) itt áll előttünk, az, hogy zavarban vagyunk, a legenyhébb kifejezés. Mintha sűrű ködben állnánk a mólón, érezzük a kikötött óceánjáró elképesztő súlyát és méreteit, de az egész szerkezetre nem látunk, nem láthatunk rá. Ez eddig is így volt, csak eddig még lehetett arra hivatkozni, hogy az életmű mozgásban van, változtatja alakját, nő, burjánzik követhetetlenül. A Tandori-recepció legnagyobb problémája (és valljuk be, önfelmentése) az volt, hogy a befogadhatóság határain túllépő méretre hivatkozva sokszor meg sem kísérelte valóban feldolgozni az életmű újabb állomásait. Mintha valami homályos frusztráció miatt az egésztől való szorongás a részletek befogadását is ellehetetlenítette volna. Nyilván az a nagy kérdés most, hogy ezután képesek leszünk-e vele bármit is valóban kezdeni.
Ez a hosszú pillanat, amiben most téblábolunk zavartan, persze még nem erről a munkáról szól. Most még csak valamifajta tiszteletteljes és szorongó tapogatózás megy; a kedvenc Tandori-darabok felsorolása, a különböző művekhez fűződő személyes viszony jelzése és a tiszteletteljes belátás: mégiscsak korszakos munkásságról van itt szó. Mondom, mindez, a korszakosság, a széles hatókör, a széltében-hosszában roppant oeuvre eddig is magától értetődő volt, csak épp a költő termékenységgel párosuló nem-jelenlét-jelenléte állt be „zavaró elemként” a mű és a befogadó közé. De most már, fájdalom, erre sem lehet majd ezentúl hivatkozni. Vagy nem úgy legalábbis, mint eddig.
*
„Az évek során lassan kialakult a természetem: magányos-féle, kicsit orrszarvú-jellegű.” Hetvenedik születésnapja után, Bedecs Lászlóval készült beszélgetésében jellemezte így magát Tandori. Újabb termékeny ellentmondás ez: ha valaki a személyes életét olyan aprólékos részletességgel dolgozza bele lírájába, mint ő, ha folyton fennálló meghívása arra szól, hogy kövessük őt mániái és lényei, egészségügyi állapota és közérzete legbelsőbb szféráiba – ha azt akarja, hogy a bevásárlásairól is értesüljünk, hogyan láthatja magát megközelíthetetlen, magányos, vastag bőrű lényként? De persze az is volt, sőt, még valami – elnémulásra hajlamos. Rendben, nem némult el, de éppen azért nem, mert annyira fenyegető volt a lehetőség, hogy egy pillanatra sem feledhette, hogy beszélnie kell. Ugyanebben a beszélgetésben ezt mondta: „Az irodalomban továbbra is mélyen és elemien hiszek, a nyelvet – de nem a viccelődést – anteuszi talajnak tartom, friss levegőnek és védő falnak. Az irodalomban hiszek, de abban nem, hogy az irodalom segítségével azt, hogy ki és mi vagyok, tudom közölni.” Az irodalommal szembeni gyanakvás nem az irodalom ellenszere, éppen ellenkezőleg, annak legfőbb ihletője volt Tandori Dezső számára.
A 20. század második felében kibontakozó, új költői felfogást hozó életművek jellegzetessége a hagyományos költői szerepek reanimálásával való kísérletezés volt. Juhász Ferenc a képviseleti lírát és a kozmikus költői én kiüresedett alakját igyekezett tartalommal feltölteni, Petri György pedig a József Attila-i árnyékból kilépve a nemzeti költő (igaz, több-kevesebb öniróniával beoltott) figuráját porolta le. Tandori ilyen szerepet nem keresett magának, hiszen már volt neki egy: ő volt Tandori Dezső. „Életem a papírra vetett művem” – számtalanszor elmondta ezt, mintha magától nem lett volna elég egyértelmű. „Volt egy léha viccem – mesélte ugyancsak Bedecsnek –, hogy ki az egzisztencialista? Az, aki ugyanúgy él, mint a többi ember, csak folyton erről (is) beszél. És egyébként megértem, ha a magam élete unalmas másoknak. Nem visszadurvulás: mások engem még érdekelhetnének is, de ha távolságtartással nézik a dolgom, s így nem érdekli őket, hát engem akkor meg ez nem érdekel, de elemien nem.” És még egy megjegyzés ugyanonnan a Zen Koala Kártya című kötet kapcsán: „meg kellett írni, de ember legyen, aki elolvassa”.
*
Mint minden korszakos életműnek, a Tandoriénak is megvoltak a maga különböző állagú szakaszai. Az első két, gyakorlatilag instant klasszikus kötet körül beálló hype (amit akkor még nyilván nem így hívtak) és a vele együtt járó fokozott elvárások a folytatásra. Az elvárásokra adott ugyancsak radikális válaszként értelmezhető líraáradás A mennyezet és a padlótól kezdve, s az ezt fogadó egyre nyíltabb értetlenség („kezdtem kikerülni a honi érdeklődés homlokteréből” – mondta később erről az időszakról keserűen). Az évi nyolckötetes „termelés” időszaka s az akkoriban kialakuló követhetetlenségvád. Majd a ’80-as évek emblematikus nagy könyveit (A feltételes megálló,
A megnyerhető veszteség, Celsius) követő megújult érdeklődés és a ’90-es évek bizonyos értelemben váratlan népszerűsége. Volt egy pillanat, nem sokkal a rendszerváltás után, amikor úgy tűnt, Tandori nemcsak a szakma által legmagasabbra taksált, de egyben a legismertebb költő is lehet az országban. Sok szereplést vállalt ekkor, telt házas felolvasások sorát tartotta, műsoros kazettán megjelent verseinek válogatása saját előadásában, és a tévében is többször megfordult. Ha emlékezetem nem csal, az ország akkori legnézettebb műsorában, a Friderikusz Show-ban is szerepelt, a műsorvezetőtől pedig egy kötött sapkát kapott ajándékba. Hogy ez a népszerűség aztán hol szivárgott el, és ő maga miért tért ki előle attól fogva tudatosan, nehezen belátható ma már. A Magyar Narancs kérdésére 2001-ben már némi szabadkozással válaszolt: „Van ez a fogalom: evidencia. Aki nem lehet másképp. Az próbálok lenni, aminek lennem kell. Azzal próbálok foglalkozni, amivel nekem kell foglalkoznom. Olyan dolgokkal, amelyek erre a foglalkozásra rászorulnak. Nem nézek reneszánsz festményeket, nem akarok törött szárnyú sasokat megmenteni, nem járok Amerikába… holott tisztelem és kedvelem mind a felsoroltakat.”
Utolsó időszakának teljes elvonultsága mindvégig aktív publikációs kedvvel párosult. Már jóformán csak telefonon és postai úton kommunikált, de folyóiratközlései és kötetei továbbra is kiszámítható ritmusban követték egymást. Amikor egy éve felmerült, hogy egy fiatal költőkből, irodalmárokból álló társaság életműinterjút készítene vele, a maga határozott kedvességével elzárkózott a megkeresés elől. Az evidencia-lét nem szerep volt Tandori számára; éppen hogy minden más, ami nem a maga szükségszerűségében jelent meg előtte, fenyegethette volna azzal, hogy valamiféle szerepbe kényszerül általuk. Szellemi jelenléte mindazonáltal érezhető volt akkor is, ha ő maga kerülte a társasági megjelenések mindenféle formáját. Hogy a magyar költészet az ő fellépése után már nem lehet ugyanaz, eddig is nyilvánvaló volt, most pedig azt is meg fogjuk látni, hogy nélküle milyen.
