Barrett elsősorban a mentális problémái miatt menekült el a világ elől, ellentétben John Deaconnal, aki a ’90-es években (Brian Mayjel és Roger Taylorral ellentétben) belátta, hogy Freddie Mercury nélkül már semmi értelme folytatni a Queent. A legendás basszusgitárosról az elmúlt húsz évben csak olyan felvételeket találni, amelyeken készségesen dedikál rajongóknak, de a szintén úgy húsz éve visszavonult egykori Talk Talk-frontemberről, Mark Hollisról még ennyit sem.
A kicsit Tim Rothra hasonlító Hollis korai éveiről ugyanolyan keveset lehet tudni, mint élete utolsó két évtizedéről. A gimnázium után gyerekpszichológiát hallgatott egy sussexi egyetemen, de állítólag három szemeszter után megszakította a tanulmányait. Ezt követően mindenféle vacak melót elvállalt, a szabadidejében pedig elkezdett zenélni, és a dj-ként, menedzserként és producerként is dolgozó bátyja segítségével alapította meg The Reaction nevű együttesét. Az 1977 és 1979 között létező, garázsrockos punkzenét játszó csapat mindössze egy kislemezt (I Can’t Resist) adott ki, de felvett egy Talk Talk Talk Talk című dalt is, amit aztán a rendkívül egyedi orgánumú Hollis átmentett a következő zenekara repertoárjába, csak a címet lerövidítette Talk Talkra, és ez lett aztán az együttes neve is.
Az 1981-ben alakult és mindössze bő egy évtizedig aktív Talk Talk diszkográfiája tökéletes ívet mutat, és nem véletlenül emlegetik őket sokan az elmúlt negyedszázad legnagyobb hatású zenekarai között. A ’82-es keltezésű The Party’s Over című debütön már nyoma sincs a Reaction agressziójának: a kornak megfelelően a szintetizátorok dominálnak, gitárt nem is hallunk, és ugyan kifejezetten jók a dalok, sajnos kicsit megöli őket a nyolcvanas évek jellegzetes plasztik hangzása. A kritikusok egyből besorolták a Talk Talkot az újromantikus színtérre, amit olyan zenekarok fémjeleztek, mint a Spandau Ballet vagy a Duran Duran. Hogy Hollisék mennyire más húrokat pengettek, azt jól mutatta a ’84-es folytatás: az It’s My Life-on már felbukkannak a gitárok, és még jobbak a dalok, mint az első lemezen. A fülbemászó Such a Shame, a nyitó Dum Dum Girl vagy a címadó dal (melyből később a No Doubt csinált még ismertebb slágert) remekül mutatja a zenekar fejlődését, és újabb két évet követően már megérkezett a remekmű is.
Az art popos The Colour of Spring (1986) a Talk Talk csúcsműve: még megvan benne a slágerre törekvő hajlam, viszont már több ponton előrevetíti az utolsó két lemez vakmerő kísérletezéseit. A Life’s What You Make It a húzódal, de slágeres az I Don’t Believe in You és a Living in Another World is. A Happiness Is Easy gyerekkórusa és a Time It’s Time Mike Oldfield-os lecsengése egyaránt meglepő húzás, az April 5th és a Chameleon Day pedig egyértelműen a következő lemezt előlegezi meg. És még egy fontos, említésre való infó: a Talk Talk ezzel az albummal turnézott utoljára.
A nyolcvanas évek közepétől Hollis egyre jobban elmerült a jazzben, és ennek a végeredménye lett a ’88-as Spirit of Eden. Mindössze hat dal van rajta, tele belassult, lenyűgözően elszállós részekkel – nem is csoda, hogy az EMI illetésekei nem voltak elragadtatva. A remekül fogyó The Colour of Springhez képest elégedetlenek voltak az eladási mutatókkal, úgyhogy ki is penderítették a zenekart. A Talk Talk átszerződött a Polydorhoz, ahol 1991-ben megjelentette utolsó lemezét, a Laughing Stockot. Ez még a Spirit of Edenhez képest is elborultabbra, de legalább annyira fantasztikusra sikeredett. Mindegyik darabja gyöngyszem, és ma már a korai poszt-rock alapművének tekinthető. A zenekar aztán szép csendben feloszlott, Hollis ’98-ban kiadta élete egyetlen szólólemezét (cím nélkül, igencsak fura borítóval), mely a késői Talk Talk irányvonalát vitte tovább. Az már az együttes utolsó két albumán és itt is bebizonyosodott, hogy Hollis milyen nagyszerűen használja a csendet, milyen ügyesen tudja köré építeni a hangokat, sokszor a legminimalistább eszközökkel.
A csend lett aztán a hátralévő évtizedének is a legfontosabb szereplője: teljes mértékben hátat fordított a zeneiparnak, hogy kizárólag a családjának szentelje az életét. ’98-ban szerepelt még az Unkle első lemezén (nem engedte, hogy a neve szerepeljen a stáblistán), 2001-ben pedig társproducerkedett két dal erejéig Anja Garbarek második albumán. 2012-ben csinált még egy mindössze egyperces szösszenetet egy tévésorozathoz, és tényleg ez minden, ami az utolsó húsz évében a nevéhez fűződött. De közben olyan előadókra lett óriási hatással, mint a Radiohead, az Elbow, az M83 meg nagyjából a teljes posztrock színtér a Mogwaitól a Sigur Rósig. Egy időben az terjedt róla, hogy mentális problémákkal küszködik, de mint kiderült, ez egyáltalán nem volt igaz. A remeteség nagyban hozzájárult a mítoszához, hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki soha nem kötött kompromisszumot, és úgy vonult vissza, hogy az égadta világon semmilyen fogást nem lehet találni az életművén.
