Nekrológ

Csend a lelke mindennek

Mark Hollis (1955–2019)

Nekrológ

A pop-rock történelmének mindig megvoltak a nagy remetéi, kezdve Syd Barrett-tel, aki miután 1968-ban kiszállt a Pink Floydból, két lo-fi szólólemez elkészítését követően örökre visszavonult.

Barrett elsősorban a mentális problémái miatt menekült el a világ elől, ellentétben John Deaconnal, aki a ’90-es években (Brian Mayjel és Roger Taylorral ellentétben) belátta, hogy Freddie Mercury nélkül már semmi értelme folytatni a Queent. A legendás basszusgitárosról az elmúlt húsz évben csak olyan felvételeket találni, amelyeken készségesen dedikál rajongóknak, de a szintén úgy húsz éve visszavonult egykori Talk Talk-frontemberről, Mark Hollisról még ennyit sem.

A kicsit Tim Rothra hasonlító Hollis korai éveiről ugyanolyan keveset lehet tudni, mint élete utolsó két évtizedéről. A gimnázium után gyerekpszichológiát hallgatott egy sussexi egyetemen, de állítólag három szemeszter után megszakította a tanulmányait. Ezt követően mindenféle vacak melót elvállalt, a szabadidejében pedig elkezdett zenélni, és a dj-ként, menedzserként és producerként is dolgozó bátyja segítségével alapította meg The Reaction nevű együttesét. Az 1977 és 1979 között létező, garázsrockos punkzenét játszó csapat mindössze egy kislemezt (I Can’t Resist) adott ki, de felvett egy Talk Talk Talk Talk című dalt is, amit aztán a rendkívül egyedi orgánumú Hollis átmentett a következő zenekara repertoárjába, csak a címet lerövidítette Talk Talkra, és ez lett aztán az együttes neve is.

Az 1981-ben alakult és mindössze bő egy évtizedig aktív Talk Talk diszkográfiája tökéletes ívet mutat, és nem véletlenül emlegetik őket sokan az elmúlt negyedszázad legnagyobb hatású zenekarai között. A ’82-es keltezésű The Party’s Over című debütön már nyoma sincs a Reaction agressziójának: a kornak megfelelően a szintetizátorok dominálnak, gitárt nem is hallunk, és ugyan kifejezetten jók a dalok, sajnos kicsit megöli őket a nyolcvanas évek jellegzetes plasztik hangzása. A kritikusok egyből besorolták a Talk Talkot az újromantikus színtérre, amit olyan zenekarok fémjeleztek, mint a Spandau Ballet vagy a Duran Duran. Hogy Hollisék mennyire más húrokat pengettek, azt jól mutatta a ’84-es folytatás: az It’s My Life-on már felbukkannak a gitárok, és még jobbak a dalok, mint az első lemezen. A fülbemászó Such a Shame, a nyitó Dum Dum Girl vagy a címadó dal (melyből később a No Doubt csinált még ismertebb slágert) remekül mutatja a zenekar fejlődését, és újabb két évet követően már megérkezett a remekmű is.

Az art popos The Colour of Spring (1986) a Talk Talk csúcsműve: még megvan benne a slágerre törekvő hajlam, viszont már több ponton előrevetíti az utolsó két lemez vakmerő kísérletezéseit. A Life’s What You Make It a húzódal, de slágeres az I Don’t Believe in You és a Living in Another World is. A Happiness Is Easy gyerekkórusa és a Time It’s Time Mike Oldfield-os lecsengése egyaránt meglepő húzás, az April 5th és a Chameleon Day pedig egyértelműen a következő lemezt előlegezi meg. És még egy fontos, említésre való infó: a Talk Talk ezzel az albummal turnézott utoljára.

A nyolcvanas évek közepétől Hollis egyre jobban elmerült a jazzben, és ennek a végeredménye lett a ’88-as Spirit of Eden. Mindössze hat dal van rajta, tele belassult, lenyűgözően elszállós részekkel – nem is csoda, hogy az EMI illetésekei nem voltak elragadtatva. A remekül fogyó The Colour of Springhez képest elégedetlenek voltak az eladási mutatókkal, úgyhogy ki is penderítették a zenekart. A Talk Talk átszerződött a Polydorhoz, ahol 1991-ben megjelentette utolsó lemezét, a Laughing Stockot. Ez még a Spirit of Edenhez képest is elborultabbra, de legalább annyira fantasztikusra sikeredett. Mindegyik darabja gyöngyszem, és ma már a korai poszt-rock alapművének tekinthető. A zenekar aztán szép csendben feloszlott, Hollis ’98-ban kiadta élete egyetlen szólólemezét (cím nélkül, igencsak fura borítóval), mely a késői Talk Talk irányvonalát vitte tovább. Az már az együttes utolsó két albumán és itt is bebizonyosodott, hogy Hollis milyen nagyszerűen használja a csendet, milyen ügyesen tudja köré építeni a hangokat, sokszor a legminimalistább eszközökkel.

A csend lett aztán a hátralévő évtizedének is a legfontosabb szereplője: teljes mértékben hátat fordított a zene­iparnak, hogy kizárólag a családjának szentelje az életét. ’98-ban szerepelt még az Unkle első lemezén (nem engedte, hogy a neve szerepeljen a stáblistán), 2001-ben pedig társproducerkedett két dal erejéig Anja Garbarek második albumán. 2012-ben csinált még egy mindössze egyperces szösszenetet egy tévésorozathoz, és tényleg ez minden, ami az utolsó húsz évében a nevéhez fűződött. De közben olyan előadókra lett óriási hatással, mint a Radiohead, az Elbow, az M83 meg nagyjából a teljes posztrock színtér a Mogwaitól a Sigur Rósig. Egy időben az terjedt róla, hogy mentális problémákkal küszködik, de mint kiderült, ez egyáltalán nem volt igaz. A remeteség nagyban hozzájárult a mítoszához, hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki soha nem kötött kompromisszumot, és úgy vonult vissza, hogy az égadta világon semmilyen fogást nem lehet találni az életművén.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.