Ősei Erdélyből keveredtek Boszniába, ő maga Szarajevóban született és a horvátországi Karlovacban nőtt fel, agrármérnök apja itt vezetett könyvesboltot, mely baloldali irodalmat forgalmazott. Iskoláit nem fejezte be, ugyanis partizánnak állt – miután családja nagy részét kiirtották a német nácik horvát szövetségesei, az usztasák. Csak az édesanyja, a bátyja és ő maradtak életben, s mindhárman csatlakoztak Tito csapataihoz; Slavko még nem volt 17 éves, amikor hadnagyi rangot kapott a partizánok seregében. Ezt az időszakot idézi fel 2007-ben megjelent, felkavaró visszaemlékezésében, az 1941. Az év, amelyik mindig visszatér c. műben, mely nem pusztán történelmi keresztmetszetét adja a horvát fasiszta bábállamnak, de híveinek belső, mikroszociológiai és pszichológiai portréját is. A cím nem arra utal, hogy most küszöbön állna 1941, azaz a fasiszta hatalomátvétel megismétlődése – Goldstein, aki minden szövegében precízen fogalmazott, soha nem állította ezt –, inkább arra, hogy az 1941-es esztendő választásainak és döntéseinek emlékezete a mai napig kísérti s meghatározza a horvát lelket és a horvát politikát.
A partizánok győzelme felszabadulást jelentett milliók számára – ám sokaknak ekkor kezdődött a tragédia. Menekülő usztasák, egyszerű jobboldali horvátok és szlovének, fasizmussal vádolt olasz polgárok egyaránt a partizánok megtorló akcióinak áldozatai lettek. Goldstein a győztesek közül az elsők között ítélte el ezt és a rövid életű jugoszláviai sztálinizmust: „Jó, hogy győztünk, de nem bizonyultunk mindig jó győztesnek” – mondta erről a korszakról.
A világháború után először Izraelbe ment, ahol ugyancsak katonaként szolgált, szekularizmusa azonban visszavitte Jugoszláviába; 1951-től haláláig Zágrábban élt. Író volt, újságíró, forgatókönyvíró, könyvkiadó, történész, politikus, idővel talán a legtekintélyesebb horvát értelmiségi figura. A 70-es évek elején a helyi kommunista párton belül liberális és (horvát) nacionalista mozgolódás kezdődött a belgrádi vezetés bizonyosan ortodox és állítólag (nagyszerb) nacionalista politikája ellen. A „horvát tavasz” egyszerre volt a horvátok antiautoriter „hatvannyolca” és antikommunista, nemzeti „ötvenhatja”. Sokféle hang keveredett ekkor a zágrábi tavaszi szélben: nemcsak a szabadságé, de a későbbi szerb–horvát konfliktusok előszele is kiérezhető volt. Goldstein a befolyásos Vjesnik napilap és több folyóirat szerkesztőjeként a mozgalom demokratikus, antinacionalista vonalát támogatta – hiszen jól tudta, hogy e térségben a nacionalizmus első gondolatában is ott van mint következmény, a kitelepítés, a kiirtás.
A „horvát tavasz” végül elhalt, a jugoszláv gondolatot nem sikerült megújítani, sőt az 1973-tól kezdődő represszió – melyet vaskézzel vezényelt le Tito – nem csak Horvátországban, de Szerbiában és a többi tagköztársaságban is kisöpörte a reformereket a hatalomból. Goldstein ekkortól a rendszer belső ellenzékeként támogatta a többpártrendszer és a konföderatív, vagyis a tagköztársaságok laza, demokratikus szövetségeként megújuló, pluralista Jugoszlávia gondolatát; 1989-ben pedig ő alapította meg az első horvát demokratikus pártot, a Horvát Szociálliberális Pártot (HSLS). A HSLS Franjo Tudjman autoriter rendszerének, s mindenekelőtt a Bosznia felosztására irányuló törekvéseinek legfontosabb kritikusa lett, ám a párt elnökségét hamar átvette Goldsteintől a „horvát tavasz” másik kulcsfigurája, Dražen Budiša. Goldstein visszavonult a pártpolitizálástól, s bár a horvát elnök szívesen megnyerte volna saját táborának, ő még keményebben bírálta Tudjmant. Nem nézte jó szemmel, ahogy apjának gyilkosai, az usztasák az elnök sajátos történelemértelmezésében hirtelen a (számszerűen az antifasiszta ellenállásban is felülreprezentált) horvát partizánokkal együtt válnak nemzeti hősökké. Tudjmantól az antiszemitizmus igen távol állt – ám úgy akart nemzeti egységet teremteni, hogy egyenlőségjelet tett áldozat és gyilkos, rossz és jó között, mondván: mindannyian horvátok voltak. Morbid javaslatként még azt is felvetette, hogy az usztasák és a partizánok áldozatainak maradványait a jasenovaci usztasa haláltábor helyén egyetlen nagy nemzeti sírgödörbe temessék el. Nem akart szembenézni a horvát múlttal, hanem annak minden elemét – a fasisztától a kommunistáig – az új nemzeti panteonba akarta emelni. Goldstein pedig elkeseredetten látta, miként térnek vissza az usztasa eszmék, szimbólumok, jelszavak a horvát jobboldalon. Történészként és szerkesztőként több könyvet szentelt Jasenovacnak és az usztasa represszióknak, s fellépett az áldozatok számát felnagyító kommunista, illetve az azt a 90-es években immár hivatalosan is minimalizálni kívánó horvát nacionalista történelemhamisítás ellen. (A jasenovaci koncentrációs tábor – jobbára horvátországi és boszniai szerb és zsidó – áldozatainak számát az előbbi 600–700 ezerre tette, míg az utóbbi 30–40 ezerre. A valós, történeti-demográfiai számításokkal alátámasztható adat 70–80 ezer.) Goldsteint ezért hamar jugoszlavista, szerbbérenc árulónak nyilvánította a radikális horvát jobboldal; de kiátkozták ezek elvakult szerb pandanjai is.
Idősebb korára visszatalált zsidóságához is, egy ideig a zágrábi zsidó hitközséget is vezette – míg konfliktusba nem került a hitközség jobbos üzletembereivel. Fiával, a neves történésszel, Ivo Goldsteinnel és az addigi zágrábi rabbival kiléptek, és saját közösséget hoztak létre Beth Israel néven, az egykori Tito tér mögött. Nagy álmát, az egykor zágrábi zsinagóga újjáépítését nem tudta így sem elérni.
Utolsó nagy műve a fiával közösen írt, tavaly napvilágot látott monumentális, s nem mellesleg roppant szórakoztató Tito-életrajz, amely nem csak a jugoszláviai partizánmozgalom tagadhatatlan heroizmusáról szól részletes, gyakran mítoszromboló objektivitással, de számba veszi a háború utáni bűntetteit is. A két történész higgadt krónikáját adja annak, hogyan feszültek egymásnak a titói korszakban is a jugoszláviai nacionalizmusok: e lappangó konfliktusokat valójában az egypártrendszer és a „testvériség-egység” uralkodó ideológiája sem tudta „meghaladni”. Tito viszont, ha részben zsarnoki eszközökkel is, de képes volt egymás ellen kijátszani, s így féken tartani őket. A szerzők már a jugoszláviai szocializmus aranykora, az 50-es, 60-as évek mögött meglátják a gazdasági romlás jeleit, s végül logikus oksági kapcsolatot állítanak fel a 90-es évek jugoszláv háborúi és a 70-es évek antidemokratikus fordulata között: azzal, hogy az agg autokrata 1973 után a szövetségi kommunista párton belül is csírájában fojtott el minden reformkezdeményezést, csak a 80-as évek ultranacionalista reakciója előtt nyitotta meg az utat. Ugyanakkor Goldstein horvát hazafiként is elismeri Tito történelmi szerepét: ha a második világháborúban nem a partizánok, hanem a szerb királypárti csetnikek győzik le a szövetséges hatalmak oldalán a megszálló Németországot, úgy 1945 után csak a háború előtti, nagyszerb dominanciájú jugoszláv királyság állhatott volna helyre, amelyben – a két világháború közti Jugoszlávia tapasztalatai szerint – a horvát szuverenitás, a horvát nemzeti érdekek még annyi teret sem kaptak volna, mint a szocialista Jugoszláviában.
*
Slavko Goldstein – még ha nemzetközi elismertsége, politikai hatalma meg sem közelítette Václav Havelét vagy Adam Michnikét – a 20. század utolsó harmadának legnagyszerűbb kelet-európai figurái közé tartozott. Élettapasztalata mellett azzá tette történeti és politikai tudása, bölcsessége, szelídsége is; s az a nyelv, a honszeretetnek az a Kelet-Európában lassan mindenütt kivesző nyelve, amelyen meg tudott szólalni. Múlt hétvégi temetésén a jobboldali kormányt éppúgy nem képviselte senki, ahogy a katolikus egyházat sem. A zágrábi Mirogoj temetőben mégis sokan jöttek össze – a „horvát tavasz” túlélői, horvát baloldaliak, liberálisok, antifasiszták gyászolták őt. Nagy embert veszítettek el – és nem csak ők.
