Személyesen először az 1990-es választási kampányban találkoztam vele egy pécsi, többpárti vitán, s SZDSZ-esként valósággal feszengtem amiatt, hogy szinte mindenben vele értettem egyet, s nem a többi ellenzéki vitatkozóval. Utoljára jó negyedszázaddal később, nem sokkal azelőtt találkoztunk véletlenül az utcán, a Fehér Ház közelében, hogy beteg lett, s barátságosan váltott velem néhány szót. A két időpont között pedig természetesen jó néhányszor beszéltünk egymással, hiszen mindkettőnk életét a politika töltötte be, az ő miniszterelnöksége pedig az én közéleti tevékenységemnek is a csúcsa volt.
Miniszterelnök
A külvilág számára Horn Gyula a külügyminiszter, aki Alois Mock osztrák külügyminiszterrel együtt átvágta a szögesdrótot. A szocialisták számára Horn Gyula a pártelnök, aki az 1988-90-es összeomlás után először szerezte visz-sza a szocialista párt önbecsülését, és 1994-ben megnyerte a pártnak a választást. Magyarország egésze számára Horn Gyula a miniszterelnök, akinek hozzájárulása a demokratikus, gazdaságilag fejlődőképes európai Magyarország felépítéséhez csak Antall Józseféhez mérhető, és sikeresebb is volt elődjénél. Mégis, miniszterelnöki tevékenységéről esik ma a legkevesebb szó. Holott akinek az a szerencse adatik meg, hogy kétharmados kormánytöbbség élén határozza meg országa fejlődését, azt mégis az jellemez a leginkább, hogy mit tett e tisztségében, és mit tett a kormány, a parlamenti többség, amelyet vezetett.
Három évtizeddel korábban karhatalmistaként, meggyőződéses kommunistaként kezdte, s szíve mélyén valamennyire miniszterelnökként is az volt. Rajta próbálta ki a még MDF-es jobboldal a karaktergyilkos kampányt, amit azután Fideszként Gyurcsány ellen vitt tökélyre. Emlékezetes, hogy amikor karhatalmista múltját hánytorgatták fel neki, nyeglének tűnő "Na és?"-sel válaszolt. Valójában nem nyegleség volt, mert alighanem utólag is elkerülhetetlennek tartotta a kádári "rendcsinálást", ami nem akadályozta meg abban, hogy friss miniszterelnökként a kivégzett miniszterelnök lányával együtt fejezze ki tiszteletét a sírnál. (Ötvenhat megítélése miatt tagadta meg Sólyom László, hogy aláírja a 75. születésnapjára Gyurcsány által elé tett kitüntetési javaslatot.) Retorikája, a lakossági fórumokon mondott szavai hihetővé tették a kisemberek, a munkások sorsa iránti elkötelezettségét, és ez megkönnyítette számára, hogy elfogadtassa a Bokros-csomag megszorításait, noha a jobboldal, melyet vele szemben már a Fidesz vezetett, ugyanúgy támadta ezért, mint később Gyurcsányt az Új Egyensúly programért. A baloldaliság azonban egyre kevésbé a szovjet hagyományt jelentette számára: külügyesként megerősödtek fenntartásai a "szovjet elvtársakkal" szemben, s a 80-as években már a "nemzetközi kommunista mozgalom" helyett inkább a nyugati szociáldemokrácia volt számára irányadó. Horn, a miniszterelnök számára ez azt jelentette: jobb életkörülményeket teremteni a magyar kisemberek, a munkások, a nyugdíjasok számára, de úgy, hogy a magyarországi viszonyok összhangban legyenek a Nyugat elvárásaival, megőrizze kormánya és az ország számára a nyugati hatalmak rokonszenvét, az ország teljesítse a NATO- és EU-tagság feltételeit. Tisztában volt vele, hogy a posztkommunista MSZP és személy szerint az ő elfogadtatásához jó kiindulópont a határnyitás, de ahhoz, hogy ez tartósan fenn is maradjon, továbbra is ennek megfelelő politikát kell folytatnia. Ez állt az SZDSZ-nek tett, igen nagyvonalú koalíciós ajánlat mögött, amelyben lényegében lemondott az MSZP parlamenti abszolút többsége által kínált lehetőségről, és közös kormányzást, együttes döntéshozatalt ajánlott fel a rendszerváltó szabad demokratáknak. Miniszterelnökként újra meg újra feszegette hatalmának maga szabta korlátait, mind újabb koalíciós válságokat robbantott ki - de azután visszatért a koalíciós keretek közé.
Mindjárt hivatalba lépésének napján olyasmit tett, ami a jobboldali ellenzék éles tiltakozását és az SZDSZ elhatárolódását váltotta ki. Élve Antalltól örökölt formális jogosítványával, az ellenzék megkérdezése nélkül új médiaelnököket nevezett ki. Csakhogy másfél évvel később az ellenzékkel folytatott hosszú egyeztetés után olyan médiatörvény született, amellyel létrejöhettek a politikától független kereskedelmi rádiók és televíziók, és a közszolgálati média sem maradt a kormány kezében. A médiaháború a fiatal magyar demokrácia súlyos betegsége volt, s Horn miniszterelnöksége, a kétharmados MSZP-SZDSZ-többség nagyvonalúsága volt mindmáig az egyedüli valamelyest sikeres próbálkozás a lezárására. A kétharmados többség nem alkotott az ellenzék nélkül médiatörvényt, a meghozott törvény pedig előjogokat adott a mindenkori ellenzéknek mind a kinevezésekben, mind a média felügyeletében. Más kérdés, hogy a törvény végrehajtása során, a kereskedelmi frekvenciák elosztásakor Horn beavatkozott a pályázat elbírálásába, és megakadályozta, hogy a legjobb pályázat (a Tv3-é) nyerhessen. A Tv3-at SZDSZ-közelinek tekintette, és nem akarta, hogy ez a fontos kommunikációs lehetőség a rivális párt kezébe kerüljön.
Gazdaságpolitika
A kormányzás első nyolc hónapja gazdaságpolitikai huzavonával telt el. Békesi László lett a pénzügyminiszter, aki korábban az MSZP-ben Horn egyetlen riválisa volt. Hagyta, hogy Békesi hónapokon át küszködjön az MSZP-frakció szakszervezeti szárnyával a kívánatos stabilizációs intézkedésekért. Remélte, hogy német támogatással meg lehet úszni a kemény stabilizációt, de a német kölcsön, amivel Kohl kancellár segíteni tudott, erre messze nem volt elég. Végül beadta a derekát, de nem Békesinek, aki lemondásra kényszerült, hanem a pénzügyminiszternek felkért Bokros Lajosnak és a jegybankelnöknek kiválasztott Surányi Györgynek. Bokros pontokba szedte radikális reformlépéseket is tartalmazó stabilizációs elképzeléseit, és aláíratta azokat Hornnal, hogy elvállalhassa a feladatot. Néhány nap alatt dolgozták ki a Bokros-csomagot (támaszkodva a még Békesi minisztersége idején elvégzett előkészítő munkára). Horné lett az érdem, hogy szilárd parlamenti többséget állított a stabilizációs gazdaságpolitika mögé. Bebizonyosodott, hogy mennyire igaza volt, amikor koalícióba hívta a szabad demokratákat: voltak az MSZP-ben - elsősorban a Nagy Sándor vezette szakszervezeti szárny -, akik nem szavazták meg a csomagot, de ez nem veszélyeztette a gazdasági döntésekhez szükséges egyszerű kormánytöbbséget.
Nemcsak a jövedelempolitikában, de a privatizációban is önmagával kellett szembefordulnia a szocialista frakciónak, s személy szerint az önálló privatizációs miniszterként belépő Suchmann Tamásnak. ' korábban képviselőként még a privatizáció valamiféle "szocialista modelljét" kérte számon a kormányon, majd végrehajtotta a Horn által kapott feladatot, és a közművállalatok gyors privatizációjával fedezetet teremtett az államadósság hirtelen csökkentésére. A privatizáció által lehetővé tett adósságcsökkentés és a Bokros-csomag által megalapozott hiánycsökkentés együttesen nyitotta meg az utat a Magyarország iránti befektetői bizalom helyreállítása és így a magyar gazdaság egész évtizeden át tartó növekedése előtt 1996 és 2006 között. A Horn vezette szocialista-szabad demokrata kormány tette egyértelművé Magyarország piacgazdasági orientációját, a magántulajdon dominanciáját és a külföldi befektetők meghatározó szerepét a magyar gazdaságban. Kormányzása így hamisítatlan polgári kormányzásnak bizonyult.
Visszavonuló kormányhatalom
És nem csak gazdaságpolitikai értelemben. Nem csupán az abszolút többségről mondott le Horn a szabad demokratákkal kötött koalíciós megállapodásban, de a kétharmados többségről is, velük együtt. A szocialista frakció alkotmányozási megállapodást írt alá az összes parlamenti párttal, amely kimondta, hogy új alkotmány kidolgozásakor csak azokon a pontokon térnek el a hatályos alkotmánytól, ahol ebben a hat parlamenti pártból legalább öt egyetért (azzal, hogy az egyetértők között kell lennie a legnagyobb pártnak, az MSZP-nek is). A dolog nem ment könnyen, az aláírás időpontjában először hiába várt a többi frakció képviselője a szocialistákra, másodszorra azonban ott voltak, és alá is írtak. Hogy menynyire nem volt ez könnyű, mutatja, hogy 1994 nyarán, az önkormányzati és önkormányzati választási törvény módosításakor a két koalíciós párt még érvényesítette a maga kétharmadát. Az előterjesztő Kuncze Gábor, miután az ellenzéki pártok kihátráltak a tervezett megegyezésből, szívesen visszavonta volna a módosítást, de Horn úgy döntött, hogy fenntartják a törvényjavaslatot, s azt meg is szavazták. Ennek fényében érzékelhetjük, mit is jelentett Horn Gyula és a szocialisták számára formálisan lemondani arról, hogy a maguk képére alakítsák az alkotmányt. Amikor azután elindult az alkotmányozási kísérlet, megalakult az alkotmány-előkészítő bizottság, természetesen próbálkoztak a maguk akaratának érvényesítésével. Nem Hornnak, de a kormány számos szocialista tagjának és további szocialista képviselőknek akaratából azután, melyhez szavazatával maga Horn is csatlakozott, megbuktatták a plenáris ülésen az alkotmány-előkészítő bizottságban elfogadott kompromisszumos alkotmánykoncepciót. Az alkotmányszöveg záró szavazásán azután már a jobboldal szavazatai hiányoztak. A Horn vezette kormánytöbbség tudomásul vette a kudarcot, és a ciklus hátralevő éveiben is kitartott az alkotmányozási moratórium mellett, egyetlen fontos kivétellel. A kormányprogramban szerepelt az igazságszolgáltatás reformja, a bíróságok felügyeletének leválasztása a kormányról, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács létrehozásával. Nehéz dilemma volt, hogy vajon lemondjanak-e a hatalommegosztás kiépítésének erről a kulcsfontosságú lépéséről, és végül úgy döntöttek, hogy megvalósítják, hiszen az nemcsak az SZDSZ, de a Fidesz korábbi programjában is szerepelt. A kétharmados többség érvényesítésében annyiban is jogos volt ez a kivétel, hogy nem a kormánytöbbség hatalmának bővítéséről szólt (mellesleg az önkormányzati törvény és önkormányzati választási törvény módosítása sem), hanem a szűkítéséről. Ezért azután végig jó maradhatott Horn Gyula és a mögötte álló két frakció lelkiismerete: nem éltek vissza a kétharmados többséggel. Ebben a ciklusban végre létrejött az ombudsmani szervezet is, mint új, a kormányt ellenőrző intézmény, amelynek vezető tisztségeit olyan kiválóságok töltötték be, mint Gönczöl Katalin, Majtényi László és Kaltenbach Jenő.
A Horn-kormány reformjai között a privatizáció és a közjogi reformok (médiatörvény, igazságszolgáltatási reform) mellett még egy irányult a kormány és a parlamenti többség hatáskörének szűkítésére: a nyugdíjreform, a második nyugdíjpillér létrehozása. Ennek egy fontos koalíciós megbeszélésén személyesen is jelen lehettem, és érzékelhettem, hogy mennyire világosan látja Horn az ügy természetét és fontosságát. Tisztában volt azzal is, hogy mekkora többletterhet vállal a nyugdíjreformmal a költségvetés, de erre a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága miatt szükség van.
Alapszerződések
Míg a demokratikus közjogi rendszer továbbépítése inkább a szakminiszterek és a parlamenti frakciók kezében volt, a gazdaságpolitikában pedig - Horn határozott támogatása mellett - az illetékes miniszterek és a jegybankelnök kezében voltak a szakkérdések, a külpolitika kulcsfontosságú ügyeit közvetlenül Horn vitte. Kormányzásának egyik legfontosabb eredménye a szlovák és román alapszerződés megkötése volt. Azt folytatta, amit az ukrán és horvát alapszerződéssel az Antall-kormány elkezdett, s ami akkor az MDF felbomlásának, a későbbi MIÉP kiválásának közvetlen oka volt. Az ő kormányával szemben már a Fidesz, az MDF és a KDNP is azt az elutasító álláspontot képviselte, amit Antallal szemben még csak a MIÉP és a torgyáni Kisgazdapárt. Hornt az hajtotta, hogy Antallhoz hasonlóan tudta: ahhoz, hogy Magyarországot befogadják a nyugati demokráciák közösségébe, rendeznie kell a szomszédokhoz fűződő kapcsolatokat. Az alapszerződésekben - Trianon óta először - ő ismertette el a szomszédokkal a magyar kisebbségek kollektív jogait, és államközi szintre emelte a kisebbségi kérdést. Cserébe semmi mást nem kellett adnia, mint megismételni, hogy Magyarország elfogadja a békeszerződésben rögzített határokat, és kész - a koalíciókba lépő kisebbségi magyar pártokhoz hasonlóan - félretenni a szimbolikus kérdéseket. Ez is elég volt az ellenzéknek ahhoz, hogy elutasítsa az alapszerződéseket. Ez volt a Fidesz döntő lépése afelé, hogy később doktrínájává tegye az etnikai alapú nacionalizmust, "a határokon átívelő nemzetegyesítést". Mint anynyi mindenben, ebben is Horn képviselte az európai szellemű polgári politikát, akár alkotmányos megfontolás, akár a Nyugat elvárásaihoz való igazodás vezette.
Azzal kezdtem: miniszterelnökömet gyászolom. Az írás elején formális indoklást adtam: képviselő voltam az általa vezetett kormánykoalícióban. Az eddigiek szerint többről is szó van. A volt karhatalmista ott állt a frakciók mögött, amikor azok a közjogi törvényalkotásban kiteljesítették a hatalommegosztás rendszerét, garanciákat alkottak a közmédia és az igazságszolgáltatás függetlenségére. Kormánya kezdeményezésére - akkor úgy tűnt - visszafordíthatatlanná tették a magántulajdon dominanciáját a magyar gazdaságban, s ő kezdeményezte az ország szomszédsági kapcsolatainak európai szellemű rendezését, szolgálva a határon túli magyarság érdekeit is. Horn nemcsak a szocialisták, de a liberálisok miniszterelnöke is volt. Retorikája inkább a szocialistáké, a magyar gazdasági és közjogi berendezkedés miniszterelnöksége idején történt átalakulása inkább a liberálisoké.
Akkor is, ha sok konfliktusa volt az SZDSZ-szel. A médiaelnökök kinevezését és a kereskedelmi tévéfrekvenciák elosztását az induláskor már említettem. Nehezen nyelte le az SZDSZ a privatizációs miniszter kinevezését is, ami a koalíciós arányokat is felborította, de amit Suchmann végül tett, az megfelelt az SZDSZ szándékainak.
Leszavaztuk
Két fontos esetben az is előfordult, hogy az MSZP-frakció egy részével és az ellenzékkel együtt leszavaztuk Hornt. Először akkor, amikor 1995 decemberében a Suchmann által előteremtett privatizációs bevételek felhasználásáról kellett dönteni: Bokros szándékait követve úgy döntöttünk, hogy teljes egészében adósságcsökkentésre kell költeni őket, s nem kétséges kormányzati fejlesztésekre, mint Suchmann szerette volna, Horn egyetértésével. Másodszor, amikor az egyszázalékos rendszert vezettük be, kiterjesztve az egyházak finanszírozására is, holott ezt Horn, aki meg akart egyezni a Vatikánnal az egyházak státusáról és finanszírozásáról, ellenezte. (Egy évvel később a vatikáni megállapodásba is belekerült az adófizetők rendelkezése az adó második egy százalékáról mint egyház-finanszírozási csatorna.)
A vatikáni megállapodás volt talán a legsúlyosabb hiba négyéves miniszterelnöki működésében. Rendezni akarta állam és egyházak viszonyát, és belement a kvázi konkordátumba, amely különleges státust adott a katolikus egyháznak, sértve állam és egyház elválasztását, az állam semlegességét. Sokat dicsért pragmatizmusába talán nem fért bele annak belátása, hogy milyen, a baloldal hagyományaival sem összeegyeztethető előjogot ad a katolikus egyháznak, s vele a többi "történelmi" egyháznak is. Azt hitte, jól jár, ha ebben az ügyben a jobboldali ellenzék felé nyit, vállalva a vitát az SZDSZ-szel. Annál keserűbb volt a csalódása, amikor az 1998-as választási kampányban a nagy egyházak megint leplezetlenül a Fidesz oldalára álltak vele szemben.
Másik, alkalmi tévedése a dunai vízlépcső tervének felmelegítése volt. Nem számolt azzal, hogy így éles konfliktusba keveredik koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel, amely számára ez egy évtized elteltével is identitáskérdés maradt, és az ellenzékkel kényszerült alkalmi koalícióba. Bizarr volt, ahogy szabad demokraták egy csoportjával, otthagyva a párt küldöttgyűlését, a Fidesszel és a szélsőjobbal együtt tüntettünk a Belvárosban saját miniszterelnökünk vízlépcsőterve ellen, de az akkori pártvezetés engedékenysége erre késztetett. Mivel az SZDSZ végül szembefordult a nyilvánosságra került megállapodással, Horn is elállt a tervtől, noha formálisan meglett volna hozzá a parlamenti többsége. Ez is jelzi: komolyan vette a vállalt koalíciós kötöttséget.
Az egykori pártállami tisztségviselő a demokratikus Magyarország miniszterelnökeként magáévá tette a polgári demokrácia normáit. Amikor a Süddeutsche Zeitungnak adott 1995. júniusi interjújában a szélsőjobboldal felkarolásával vádolta az ellenzéket, az Országgyűlés plénumán vonta vissza a tartalmilag ugyan azóta igazolódott, de demokratikus pártok között nem megengedhető vádat. Amikor 1996 őszén fény derült a Tocsik-ügyre, nyomban felmentette az ÁPV Rt. egész igazgatóságát, majd a felügyelő minisztert is. Nem azt mondta az ellenzéknek, hogy tessék feljelentést tenni, hanem érvényesítette a vezetők politikai felelősségét.
*
Évekkel miniszterelnöksége után nyilatkozta: arra a legbüszkébb, hogy ingyenessé tette a 65 éven felüliek utazását. Holott ez nyilvánvalóan hibás kezdeményezés volt, magam egész oldalas cikkben támadtam az ÉS-ben. Akinek van jövedelme, miért ne fizessen az utazásért, hiszen ma már nem általában a nyugdíjasok a szegények. Nem tudjuk, csak közismert kommunikációs érzéke mondatta ezt vele utólag, vagy komolyan is gondolta. Amiért az utókor lehet rá büszke, az az, amit a demokratikus rendszer építésében, a gazdaságpolitikában, a külpolitikában a rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb miniszterelnökeként alkotott. A legsikeresebbként, mert négy éven át biztosítani tudta mindehhez a parlamenti többséget. Ezen az sem változtat, hogy mindazt, amit velünk együtt elért, mára Orbán Viktor porig rombolta. A gazdaságpolitikában is, a nyugdíjrendszerben is, a hatalmi ágak megosztásában is, a szomszédsági politikában is. Talán jobban járt, hogy betegen ezt már nem kellett tudnia. Nekünk viszont tudnunk kell, mi volt az ő része abban, amire büszkék voltunk, s amit leromboltak.
