Ezeken a különleges helyszíneken igazán fontos alternatív előadások születtek, és nemzetközi hírű, kelet-közép-európai rendezők jártak vissza dolgozni, hozzátenni magukét a sajátos atmoszférához, amit a késő római-korai gótikus épület maradványai, illetve az erdei rakétasilók eleve odaraktak. Itt debütált sok határon túli magyar előadás (például Vidnyánszky Attila beregszászi rendezései), lettek nyári rezidens társulatok, termettek évente visszatérő főiskolás műhelyek. Mindenkit megihletett a környezet, aki itt járt, mert a zsámbéki medence mágikus hely, ezt érezte nyilván Irén is harminc évvel ezelőtt, amikor itt ragadt. Persze egy hely lehet mágikus, ha a helytartói pusztán politikai érdekek mentén vagy az irigy szomszéd elvén működnek, és nem érdekli őket a velük egy faluban (2010 óta egy városban) élő kultúra és társadalom. Ahogy terjedt a Zsámbéki Művészeti Bázis híre, illetve szövődtek a nemzetközi kapcsolatai, úgy erősödtek Irén egyszemélyes harcai az önkormányzattal. A helyi művelődési ház éléről számtalanszor megpróbálták eltávolítani. Gondolom, megszűnt volna a kísérleti színház, és megoldódtak volna a mostoha finanszírozási körülmények is. A helyi polgárok viszont megakadályozták, hogy Irént félrerakják. Egyszerűen azért, mert szerették, mert bármivel fel lehetett keresni, hiszen egész nap - néha éjjel is - az irodájában ült.
Nos, mit is mondhatnék még? Személyes barátságban voltunk. Jártam hozzá helytörténetórákra, színházba és beszélgetni csak úgy. Egyetlen káros szenvedélye volt: a Bázis. Sokkoló volt az a mennyiségű információ, amit a helyi színház- és politikatörténetből felvonultatott egy ülésben. Maia Morgenstern legendás Gertrudis-alakításáról csakúgy, mint a második világháborús helyi nőtörténetekről, amelyekből később darabot rendeztetett. Azt is mondogatta néha, hogy nem akart ő színházszervezéssel foglalkozni, csak Gábor emléke miatt tette, ha rajta múlik, egy fotelben műfordítana nyugodtan.
Úgy őrizte a Bázist, mint egy színházi papnő, nem nagyon hagyott mást beleszólni az ügyeibe, így nem tudta megosztani a gondokat sem. A harcot pár éve abbahagyta, nem pályázta meg a művház-igazgatóságot - azt mondta nekem, úgysem nyerhette volna meg. Úgy ügyeskedett addigra, hogy megmaradjon neki a rakétabázis a hangárokkal és a közben felújított központi épületével. Irén életében nem lett belőle Közép-Európa Avignonja. Sajnos nem írhatom azt, hogy az idén harmincéves zsámbéki nyári színház a virágzása teljében maradt gazdátlanul, hogy ezen a páratlan panorámájú természetvédelmi területen dübörög a nemzetközi programturizmus. Inkább a szakma számára érdekes zarándokhelynek mondanám, ahova mindenki vissza akar térni, aki egyszer látta, hogy értetlenkedve kérdezze, miért nem száll be az önkormányzat a buliba, amikor pár faluval arrébb már rég felzúgtak a stadionépítő gépek. Hát nem tudom, talán focikollégiumnak jó lesz, jó a levegő. Ilyeneken nevetett Irén, mert meglehetősen szürreális humora volt. Azt is tréfának szánta talán, amikor két évvel ezelőtt megkért, hogy írjak már helyette a kaposváriak A kővendég léptei című előadásához egy bevezetőt, amit majd a darab részeként olvassak is fel. Hozzáteszem, Irén azért úgy tudott kérni, hogy mielőtt még bármit is válaszolt volna az ember, máris instrukciókat adott a munkát illetően. Szóval az előadás szerint az utolsó zsámbéki próbafolyamat emlékkiállításának megnyitóját kellett elmondanom 2061-ben, amikor a bázis már csak kőhalom és emlékhely. Amikor kérdeztem, hogy ebbe az apokaliptikus jövőképbe mégis mit vegyek bele, Irén azt mondta: hát az akkorra már halott színház-igazgatónőről emlékezzél meg azért. Hurok került az időbe. Irén mosolygott nagyon. Pár napja jutott eszembe, hogy én nem, de akkor ő már tudta, hogy beteg.
A kórt nem tudta legyőzni, de úgy kezelte, mint élete részét, meghökkentően természetesen, és ezzel tulajdonképpen az elejétől diadalt aratott felette. Hogy mekkora méltóság volt ebben, arról Kucsera András, a Bázis képzőművész remetéje tudhat igazán, aki az utolsó pillanatig ápolta és mellette volt. Akárcsak Vásárhelyi Nóra, aki az egyetlen állandó kollégája volt az utóbbi években, és most egyedül maradt a jubileumi előadásokkal. Nem tudjuk, mi lesz, Irén, de köszönjük neked Zsámbékot. Remélem, egy olyan Bázison vagy most, amilyennek a legmerészebb álmaidban képzelted emezt! Írom ezt egy színházi fesztiválon, ahol egészen véletlenül a színház megváltozott szerepe a téma. Hát ez van, színházi fesztivál az egész világ.
