A pécsi Jelenkor 1984. decemberi számát a szerkesztőség „kiszervezte”: mégpedig éppen Lengyelhez, aki ezzel mintegy a későbbi Újhold Évkönyvek nulladik számát bocsátotta a nyilvánosság elé – benne Csoóri Sándor három versével. A szépirodalmi rovat Ottlikkal kezdődő és Mándyval végződő tartalomjegyzékére pillantva, ez akkor, az irodalom piramidális felfogása nélkül, nem volt feltétlenül magától értetődő, ma pedig még kevésbé tűnik annak.
Ottlik máshol ezt mondta az író szerepéről: „nem hordozza vállán egy nemzet sorsát, nem letéteményese az emberiség jövőjének, hanem azon kívül, hogy király és lidérces messze fény, csak egy ürge; közte semmi”. (Mándy talán pasast mond, vagy csak legyintett volna, a kávésnéni-kezével.) Csoóri erről a sorsról és vállról nyilvánvalóan egészen mást gondolt. Az irodalom szerepéről, fontosságáról is másként vélekedett. „Az a társadalom, amelyben az irodalom nem fontos, nem lehet normális társadalom. Az irodalom ugyanis fontos. (…) Igen, az irodalom is, mint minden művészet, az ember vitális cselekvése. Föltéve, hogy vitális cselekvésként művelik. Ha nem, akkor persze nem fontos” – ezt például ő is írhatta volna. Pedig Kertész Imre írta. És alighanem Esterházynak egy bécsi irodalmi reggelin kifejtett nézeteivel vitatkozva: „Egyedül a Bécsben is ismert nevű, kiváló magyar író szellemes közbeszúrásai jelentenek felüdülést az irodalompártoló közönségnek. (…) Kifejti írói hitvallását: az irodalom nem fontos dolog. Kacéran mosolyog. Hangja halk, érvelése lehengerlő. Az irodalom csak a diktatúrákban fontos tényező, mondja. Most, hogy otthon is normális társadalom felé tartunk, az irodalom is elfoglalja majd benne normális, azaz cseppet sem fontos szerepkörét.”
Halottak, az idei év halottai, egymás közt. És egy valaha normálisnak ígérkező társadalom.
Az önálló kötettel először 1955-ben jelentkező Csoóri költészete sokat változott a korral, de a verseiről, a szaktanulmányok leltározó szenvtelenségével, általában mégis elmondható, hogy gyakran természeti képekkel, meglepő kapcsolásokkal, mégis az azonnali érthetőség és közösségi hatás igényével együtt járó közvetlenséggel fejezik ki a felkavaró történelmi tapasztalatokkal rendelkező, zaklatott lírai személyiség fojtott, keserű, disszonáns érzelmi állapotait. Az egyén nekiveselkedéseit, elbizonytalanodásait, kudarcait vagy az utolsó kötetek elégikus érzületeit képalkotásában végig magabiztos, ép költői nyelv közvetítette, amit a gúla túloldalán otthonosabb olvasók esetleg korszerűtlenségnek érezhettek. De lehet, hogy ez a kategória csak a kortársnak a jövőt illetően szükségképpen rövidlátó perspektívájából értelmezhető, távolabbról – vagy egészen közelről – nézve nem lehet vele mit kezdeni. A Vajdahunyadvár a maga stíluskavalkádjával például anélkül lett klasszikus, hogy valaha korszerű lett volna: a Városliget mégis elképzelhetetlen nélküle. Az Anyám fekete rózsa vagy a Ha volna életem majdani – nem is olyan távoli – olvasóinak mindenesetre mindegy lesz – akár tudják, akár nem –, hogy ezek a versek a 20. századnak melyik, egymástól egyébként mélységesen különböző évtizedében íródtak.
Színes fantázia, gazdag kifejezőkészség, újszerű asszociációk. Szürrealizmus és a gondolat izgalma. Látvány és látomás. Egy nyugtalan személyiség konfliktusos állapotainak megjelenítése. Öntörvényűség, akár az önpusztításig. Ahogy az 1998-ban megjelent Válogatott versek rövid utószavában áll: „Az elszemélytelenedés nagy háborújában mindenáron megőrizni a személyiség, a lírai én jelenlétét a világban.” Arra a kérdésre, hogy Csoórinak a gyakran ezekkel vagy hasonló szavakkal leírt költészetéhez ki vagy mi áll ma a legközelebb, csak első hallásra furcsa választás a Quimby dalait mondani.
A klasszikusokkal engedékenyebbek vagyunk, de a mindenkori kortárs költészetben, sőt általában a kortárs művészetben az a legérdekesebb, ami váratlan, ami megelőzi a korát – más szóval az igazi művészet mindig a közízlés előtt jár (hiszen ellenkező esetben akaratlanul is csak kiszolgálná). Ezért nem kell a mai költészetre nézve messzemenő következtetést levonni abból a tényből, hogy többen idézik fejből Lovasi Andrást vagy Kiss Tibit, mint a kortárs lírikusok javát. Ami a szöveget illeti, a magyar nóták és az operettek, Karády Katalin dalai és az ötvenes-hatvanas évek sanzonjai, aztán a tegnapi és mai rockzene – elenyésző kivételtől eltekintve – mindig is a költészet évtizedekkel korábbi húrjait pengette.
A Quimby szövegeiben váratlanul mintha a Csoóri által a többek közt József Attila, Apollinaire, Paul Éluard és García Lorca nyomában kidolgozott, szürrealizmusában is követhető, hétköznapi tapasztalatokat átlényegítő képeket hol dúsabban, hol ritkábban, de végig folyamatosan használó versbeszéd visszhangozna. „Piros homály csapkod utánad: / ördögpille vérselyem szárnya”; „Ablakpárkányon napfény rozsda, / erdők taraján vér pirossa”; „Vendéglátóm: az éj / mindig más szélben bontson ágyat, / más égre nyisson ablakot, / más földet mutasson hazának”; „Szelíd lettem, lassú és belenyugvó, / kitömött vízisárkány”; „A folyón lefelé / úszik tovább az ormótlan lidérc. / Talán egy puffadt zsák. / Talán hajó”; „Várnék, mert itt már senki se vár, / porban, havakban gázol, / viszi magával a lófogú halál / rémét s távolodik magától” – ezeket a sorokat nem nehéz Kiss Tibi hangján hallani. Továbbgondolva a párhuzamot, az is érdekes, hogy a Most múlik pontosanból éppen egy népzenét játszó együttes, a Csík Zenekar csinált remekművet, egy erdélyi ritmusba ágyazva, középen megtoldva az eredetit.
Az említett Jelenkor-számban megjelent egyik Csoóri-vers különben a Don Quijote ébredése címet viseli, amiről ma a legtöbb olvasónak alighanem szintén egy Quimby-szám jut az eszébe. A hasonló nyelvi kifejezésben testet öltő szemléleti rokonságra pedig a legjobb példa talán a Bölcsőhelyem, esőben utolsó előtti versszakának eleje: „Valami most múlik el, / Valami végleg elmúlt, / lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul”.
Valami most múlik el. A képviseleti költészet mögül elfogytak a képviselni kívántak, a nép helyét átvették a fogyasztók, a disznóólakét, tyúkólakét a fagyasztók. A konyhakertek helyén gondozott gyep. A fű kinő előttünk.
