Magyarország – nőkkel vagy nők nélkül?

Konferencia az OSA-ban. Az Open Society Archives, azaz Nyílt Társadalom Archívum jó hely, fontos dolgok történnek és hangzanak el ott, még ennél is fontosabb a sok dokumentum, amelyet a raktárak őriznek. Emberi jogokról, demokráciáról, elnyomó politikai rendszerekkel szembeni ellenállásról. Méltó helyszíne a mai magyar helyzetről szóló konferenciának, ahol több mint húsz magyar értelmiségi beszélt arról, hogy számot kell vetnünk az elmúlt húsz év történelmével, a hibákkal, amelyeket elkövettünk. Az optimistább előadók arra is kitértek, mit kellene tenni, mit kellene másképp. Szegénység, kirekesztés, ezzel szemben a szolidaritás és a köz-társaság eszméi. Beszélnek, én várok. Várom, hogy a rengeteg figyelmet és azonnali cselekvést igénylő és érdemlő mélyszegénységben élők, alultáplált gyerekek és a magyarországi cigányság mellett (és semmiképp sem helyett!) mikor kerülnek szóba a nők. A magyar társadalom láthatatlan másik fele, akiknek a politikai képviselete valahogy sosem kerül a figyelem középpontjába, akik már annyira egyenlőek itt nálunk, hogy szót sem kell ejteni róluk. Amíg mások beszélnek, nekem számok pörögnek a fejemben az „egyenlő nőkről”, óvatos becslések eredményei, amelyek valószínűleg még mindig messze alulmaradnak a valós számokhoz képest:
Minden héten meghal egy nő családon belüli erőszak áldozataként Magyarországon, azaz partnere (férje, élettársa, barátja) gyilkolja meg.
Minden harmadik magyar nőt bántalmazott már fizikailag a partnere (férje, élettársa, barátja).
Minden harmadik magyar nő volt szexuális erőszak áldozata.
Az elkövetett nemi erőszak eseteinek 1 százalékában indul rendőri eljárás. A többi esetben semmiféle retorzió nem éri az elkövetőt, és semmiféle kárpótlás nem jár az áldozatnak.
Ezek statisztikák, számok, a hús-vér valóság áll mögöttük, a körülöttünk élő nők mindennapi élete. Ha valaki férfi, vagy olyan nő, aki saját maga nem éli, nem élte meg ezeket az erőszakos cselekedeteket, még akkor sem kerülheti el, hogy ismerjen, akár jól ismerjen nőket, akik akár épp ebben a pillanatban is súlyos bántalmazás áldozatai. Kolléganők, vagy a gyerekek iskolatársainak anyukái, a közértes néni, a főnökünk, a korábbiakhoz képest furcsán viselkedő legjobb barátnőnk. A nők elleni erőszak nem magánügy, nem marginális probléma, hanem egy társadalmi jelenség, a mi társadalmunk jelensége, azé a társadalomé, amely a hallgatásával nap mint nap biztosítja, hogy ne változzék semmi. Ne változzék a patriarchális rend, amely megengedi és legitimálja a nők alárendelt szerepét, és ily módon az ellenük irányuló erőszakot is. Például úgy, hogy a házimunkát alacsonyabb rendűnek tartja a háztartáson kívül végzett, fizetett munkához képest; vagy úgy, hogy a női testet legszívesebben és leggyakrabban szexuális tárgyként ábrázolja; vagy nyelvhasználatában, amelyben hemzsegnek a szexista viccek, és amelyben a mai napig társadalmilag megengedettek az olyan fordulatok, mint a „pénz számolva, asszony verve jó”. Az erőszakról szóló riasztó adatokat ki lehetne egészíteni további, a nők diszkriminációját illusztráló statisztikákkal: a nők ugyanazon munkáért kapott kevesebb bérével; a nők által „magától értetődően” és ingyen végzett heti többórányi vagy akár többnapi házimunkával; a szegénységben és mélyszegénységben élők nemek szerinti, egyenlőtlen megoszlásával; a hazánkban vagy külföldön prostitúcióra kényszerített magyar nők és kiskorúak számával; a biztonságos fogamzásgátláshoz hozzáférő nők alacsony számával (amelyhez jó volna már egy felmérés arról is, milyen arányban vállalnak felelősséget ezen kérdésben a férfiak); a saját test feletti kontroll kérdésével szorosan összefüggő hazai szülésprotokollokkal és beavatkozási tendenciákkal.

Hogyan lehetséges mindez? Többek között rossz törvényekkel, és a rendőrök, ügyészek és bírák társadalmi nemi egyenlőségről és nők elleni erőszakról szóló képzésének megspórolásával. Olyan oktatási rendszerrel, amely megerősíti a nemi sztereotípiákat, amikor az olvasókönyvben „Peti focizik, Kati főz”, és amikor a magyar irodalom történetében nőkkel kizárólag írófeleségek formájában találkoznak a diákok. Mindazokkal az ábrázolásokkal, melyek a nőket alávetettnek, passzívnak, alacsonyabb rendűnek mutatják.

A magyar társadalom felének, azaz a nőknek egyenlő jogai, lehetőségei, és alapvető fizikai, testi biztonsága nem elég fontos a mindenkori törvényhozó, végrehajtó, igazságszolgáltató testületeknek. Pedig nem kell a spanyolviaszt feltalálnunk, léteznek megoldások, bevált gyakorlatok, amelyeket hozzáértő szakemberek dolgoztak ki a világ több országában, Skandináviától az Egyesült Államokon át Spanyolországig.

A magyar nők jogai és biztonsága, úgy tűnik, nem elég fontos a magyar állampolgároknak sem: vajon nem elég ijesztőek ezek a számok (a rendőrség, a KSH és az EU statisztikái) ahhoz, hogy tízezrével vonuljunk utcára és ebben is követeljük a változást? Még most, az 1989-et követő több mint két évtizeddel való szembenézés, és a hatalmával visszaélő kormány radikális jogtiprásaival szembeni tiltakozás és cselekvésre hívás pillanatában sem? Mikor, ha most sem? Hogyan képzeljük, hogy jobb lesz az élet a minden héten meggyilkolt magyar nők, a zárt ajtók mögött rettegő és nap mint nap súlyos bántalmazást átélő számtalan magyar nő országában?

A rendszerváltás óta nemhogy tettekben, de még a politikai ígéretekben sem volt helyük ezeknek a kérdéseknek. Most sincs. Legyen. Felelősségvállalás, igazságosság, szolidaritás, köz-társaság: nőkkel.