Úgy tűnik - bár bizonyára kikérné magának az általánosítást -, az "igazi nyelvészek" előszeretettel számolnak be olyan eseményről, amelyen nem vettek részt. Írásának apropója ugyanis az MTA Nyelvtudományi Intézetének és az Anyanyelvápolók Szövetségének januári konferenciája volt: Egynyelvű szótáraink és a nyelvhasználat. Mintha neki az is elegendő lenne, hogy elmondja dörgedelmeit a nyelvművelésről mint "a nép ópiumáról és puszta áltudományról", és a Nyelvtudományi Intézetre ráhúzza a vizes lepedőt - mondván, "az utóbbi években (szakítva a korábbi évtizedek visszafogottabb attitűdjével) a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete jelentős szerepet vállal a nyelvművelés ügyének támogatásában" -, hogy e két intézmény neve közös rendezvény szervezőjeként szerepel valahol. Mert az, hogy valójában mi történt, és mi hangzott el e konferencián, érdektelen számára. Egyetlen mozzanatot emleget föl, a konferencia előadásai előtt megszólaló, egyébként a Nyelvtudományi Intézet munkatársait is meglepetésként érő, előzetesen nem egyeztetett "kultúrműsort". Abba most nem akarok belemenni, hogy az általa forrásnak tekintett nyest.hu portál tudósítójának beszámolója mennyire tekinthető szakszerűnek és tárgyilagosnak. Mindenesetre a beszámoló és Cseresnyési cikkének közös szándékaként látszik kirajzolódni: bármilyen ürüggyel, csak elmondhassák dörgedelmeiket a "hiszékenység vámszedőjének" tartott nyelvművelő és tevékenysége ellen.
De mikor merült fel a Nyelvtudományi Intézetben, hogy a nyelvművelés igazi tudomány lenne? A nyelvművelés, nyelvápolás - mondjuk akárminek - gyakorlati tevékenység, amelyet lehet jól vagy rosszul csinálni, amely támaszkodik vagy nem támaszkodik a tudomány tényeire - ahogy egy ipari tevékenység támaszkodik természettudományos megállapításokra vagy éppen nem veszi figyelembe azokat. Miért ne nyújtana támogatást egy tudományos intézmény az ismeretterjesztéshez? Miért kellene elzárkóznia a Nyelvtudományi Intézetnek attól, hogy a nyelv kérdései iránt érdeklődőknek szakszerű, tudományosan megalapozott véleményt adjon, pontosan azért, hogy az az előítéletes mentalitás, szemlélet, amely Cseresnyési László írása szerint kizárólagosan jellemez minden ilyen jellegű tevékenységet, visszaszoruljon. (Maga a tevékenység egyébként messze nemcsak a magyar rögvalóság sajátja, hiszen például a BBC rádióműsoraiban is bőven találni nyelvhasználati műsorokat.) Vajon az lenne a liberális hozzáállás, ha az intézet elhárítaná az Anyanyelvápolók Szövetségének kapcsolatfelvételi kezdeményezését?
Nincs itt mód elemezni a nyelv vagy sajátosan a magyar nyelv helyzetét, a nyelvi közösség, a hivatásos és amatőr nyelvészek, az ideológiai megközelítés vagy mindenekelőtt az iskola szerepét a mai helyzet kialakulásában. Azt gondolom azonban, nem az ún. lingvicizmus, a nyelvi egységesítés és standardizálás a legsúlyosabb gond, jóllehet ezzel is találkozni - ahogy a Nyelvtudományi Intézetben folyó nyelvszociológiai vizsgálatok is mutatják. Sokkal nagyobb gond az iskolai nyelvtanórák jelentéktelensége és avíttsága, a helyesírás iskolás szinten követhetetlenül bonyolult szabályainak sulykolása a nyelvi változatosság, a nyelvhasználat, a nyelvi tudatosság praktikus ismereteinek megtanítása helyett. Pedig ezen ismeretek elsajátításában talán még annak a Nagyszótárnak is lehetne szerepe, amely virtigli tudományos munkaként készül a Nyelvtudományi Intézetben, s amely egyik fontos témája volt annak az ominózus januári konferenciának.
Ittzés Nóra,
a Nyelvtudományi Intézet főmunkatársa
