Olvasói levél

Leba

Magyar Narancs, 2011. november 10.

  • 2011. november 30.

Olvasói levelek

Mégsem volt írásos tiltakozó jegyzék az Orbán-Kounalakis-találkozón.

Nem Leba, Babe!

A MaNcs legutóbbi számában egy oldalon át elemzi a magyar-amerikai viszonyt (Leba, MaNcs, 2011. november 10.). A cikk nagy része az én washingtoni látogatásommal foglalkozik, melynek részleteiről Tamási Paula, vagy aki e név mögött rejtőzik, látszólag jól értesülten igyekszik beszámolni. Nem kétséges, hogy a magyar-amerikai viszony alakulása nagy figyelmet érdemel, éppen ezért fontos az is, hogy egy nagy múltú hetilap szerzője, szerkesztői ügyeljenek a részletekre. Sajnálatos, hogy ez ezúttal elmaradt.

Igaz a cikknek az az állítása, hogy a miniszterelnök és az amerikai nagykövet találkozása után közvetlenül Washingtonba utaztam, ám ennek - ellentétben a cikk állításával - semmi köze nem volt a magyar-amerikai viszony állapotához, s különösen nem a miniszterelnöki találkozó időpontjához. Az történt ugyanis, hogy már több hónappal korábban meghívást kaptam a clevelandi és a washingtoni október 23-i ünnepségre, ez utóbbin elhangzott beszédem szövege egyébként a nagykövetség honlapján olvasható. Ha viszont már Washingtonban voltam, kezdeményeztem néhány beszélgetést, melyek mind meg is valósultak azokkal, akik a városban voltak. Egy pillanatig sem támadt az az érzésünk, hogy bárki is hárítaná a találkozás lehetőségét. Egyébként a nagykövetségi fogadáson való magas szintű részvétel sem azt a benyomást erősítette, amit a cikk szerzője folyamatosan sugall, éspedig hogy kínos lenne mostanság magyarnak lenni a State Department környékén. A Thomas Meliával való találkozó a szerző állítása szerint "különösen kínos pillanatokat okozhatott" nekem Deutsch Tamás korábbi Facebook-bejegyzése miatt. Ezzel szemben az az igazság, hogy Thomas Meliával már szeptember folyamán Varsóban is találkoztam, ahol az is kiderült, hogy a Deutsch-megjegyzést a helyi értékén kezeli, így erről szó sem esett már Washingtonban. Azt is megbeszéltük már Varsóban, hogy mi is ismerjük egymást a 90-es évek elejéről, amikor Melia az NDI, én pedig a Friedrich Naumann alapítvány munkatársaként dolgoztam. Washingtoni találkozásunkkor Melia hosszan beszélt a közelmúltban lezajlott kelet-európai látogatásának tanulságairól, majd én magam tértem rá hazai dolgainkra, beszámolva az őszi parlamenti ülésszak várható fejleményeiről, különös tekintettel a sarkalatos törvényekre. Azért tettem ezt, mert tudtam, tudom, hogy figyelemmel kíséri a folyamatot, és fontosnak tartom, hogy a kormányzati álláspont is transzparens módon megjelenjen. A beszélgetésnek semmiféle kellemetlen, számon kérő hangneme tehát nem volt, a cikkben szó szerint "idézett" mondat bármiféle demars fontosságáról egyszerűen nem hangzott el. Arról nem is beszélve, hogy - a cikk állításával szemben - semmilyen írásos dokumentumot nem adott át senki, sem a látogatásom előtt, sem az után. A jól értesültnek tűnni akaró szerző ugyanakkor helyesen idézi a média-, az egyházügyi és egyes sarkalatos törvényekkel kapcsolatos érveimnek egy részét, ám ezek nem Meliánál hangzottak el, hanem leginkább a Helsinki Bizottság képviselőivel folytatott megbeszélésen. Egy szó sem esett az arab tavaszról, sem elrettentő példáról.

Ne áltassuk az olvasót, mint ahogy mi sem áltatjuk magunkat a Külügyminisztériumban. A State Department egy igen nagy intézmény, benne különböző pártszimpátiákkal rendelkező, többé, kevésbé vagy egyáltalán nem elfogult tisztviselőkkel. Igen, én is találkoztam olyan hivatalnokkal, akinek Magyarországgal szembeni elfogultságát már a beszélgetésen szintén részt vevő saját kollégái sem tudták hova tenni. Tanulságos volt a vele való eszmecsere, de egy biztos: álláspontja messze volt attól, amit Clinton külügyminiszter a Lantos Intézet avatása alkalmával Budapesten mondott, s attól is, amit az általunk nagyra becsült Kounalakis nagykövet asszonytól mi folyamatosan hallunk. Lehet, hogy a Tamási Paula néven publikáló egyén politikai ízlésének nem elég kemény az Egyesült Államok nagykövetének véleménye, de aligha szerencsés az ő főnökei iránti lojalitását néhány intimpistáskodó mondattal megkérdőjelezni.

A magyar kormány az utóbbi időben többször bizonyította transzatlanti elkötelezettségét, s azt is, hogy komolyan veszi a washingtoni véleményeket. Ezt tettem én is. Éppen ezért sajnálatos, hogy "Tamási Paula" és a MaNcs tapasztalt, külpolitikában is igen jártas szerkesztői annyira sem veszik komolyan a kérdést, hogy az inkriminált cikk megjelenése előtt megkérdeztek volna washingtoni tapasztalataimról, ha már - messze érdemeimen felül - ennyit foglalkoznak a látogatásommal. Hogy a miniszterelnök és a nagykövet találkozóján pontosan mi hangzott el, s hogy azt a résztvevők milyen diplomáciai műfajba sorolják, azt csak az érintettek mondhatják meg. Az én látogatásom során Washingtonban azonban biztosan nem volt Leba, ahogy a cikk címe oly "eufemisztikusan" sugallja, hanem sokkal inkább őszinte Babe - s ezt még a nyomdafesték is tűri: baráti beszélgetés.

Prőhle Gergely,

a Külügyminisztérium helyettes államtitkára

Neked ajánljuk