Kedves Narancs!
Olvasom Nagy Gergely Miklós írását egyebek mellett a jogörökösökről, akik "nem érezték úgy, hogy tiltakozniuk kellene", letiltani a tervezett bemutatót, s mások mellett felbukkan Illyés Gyula neve is: "ő a Tűvétevők című, 50-es években írt parasztkomédiájával van feltüntetve". "Nem szeretnék Illyés Gyula cenzora lenni" - fogalmazott az "illetékes". Attól tartok, valami félreértésről lehet szó.
Illyés Gyula életművét, másfelől kényes erkölcsi és politikai érzékét ismerve kizártnak tartom, hogy beleegyezését adná ahhoz, hogy hírbe hozzák az antiszemita szélsőjobboldallal. Az egész oeuvre cáfolja ezt a képtelenséget. Itt és most egyetlen esetet, egyetlen írást elevenítek fel, majd 70 év távlatából, időszerűsége miatt kissé részletesebben: amikor összeütközésbe került avval a politikai csoporttal, amelynek örökösei ma zászlót bontanak a Paulay Ede utcában.
Ismeretes, hogy Babits halála után a hatóság megvonta a lapengedélyt a Nyugattól. Ennek helyébe lépett a Magyar Csillag Illyés Gyula szerkesztésében. A lapot ért, különböző irányú támadásokról ír Naplójegyzeteiben 1943. február 12-én Belső ügy címen.
"A légkörről, amelyben a munkámat kellett végeznem, a Babits-emlékkönyv hozta az első hírt. Az új kritikai gárda, amely a magyarság érdekével szűrt, már a könyv elolvasása előtt is azt olvasta meg, ki a munkatársak közt a zsidó. A Magyar Út, a Magyar Élet az újonnan termett Pesti Futárok-kal versenyben mívelte a 'leleplezést'. Zsidó lett a 48-as hadvezér unokája, zsidó az aradi vértanú leszármazottja; látni való volt, hogy e magyarságerősítő csoportot különös módon az tenné boldoggá, ha magáról Babitsról is kisüthetné, hogy zsidó, ha minél több értéket kitaszíthatna a magyarságból. Meghökkentem. Én ezzel a csoporttal is együtt akartam dolgozni. Az eredmény az lett, hogy a bántalom most kezdett csak igazán ömleni. Hétszámra olvashattuk a szellemes zsidócsillag, szovjetcsillag játékot a lap címe körül... Körülnéztem; igazán ekkor kezdett sejtelmem alakulni, hova is álltam föl. (...) Álltam nyugodtan helyemen, ismételtem fáradhatatlanul s már-már humorosan mondókámat a megbékélésről, az értékek megbecsüléséről, a súlyos időkről, s közben orcámon csillogott a "zsidóvezető volt párizsi emigráns", a "zsidó mógendóvidnak beillő Magyar Csillag", és ha már az okmányok konokul, tizedíziglen mást mondanak, hát a "zsidó arcú és zsidó szellemű". Az egyik cikk azt vágta ki vadul, hogy elárultam a kormány bizalmát, a másik hosszú ostora végén az csattant el, hogy a kormány szolgálatára gyűjtöm a lelkeket. Mondom, másfél év alatt nem telt el hét, hogy nekem, a jó idegzetűnek, sőt derűs lelkűnek jobbról vagy balról ne rándult volna meg az arcom. (...) Az olvasó erre azt mondhatná: ez bánt? A világon mindenütt így van ez. Azt felelhetjük: ma sehol a világon nincs így. S ahol mégis így van, ott riasztó már a más természetű baj is. (...) Aki ismeri az irodalom feladatát a nemzet életében, az szorongva nézhet a jövő elé." (Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929-1945, Budapest, 1986. 258-264 p.) Ezek után az olvasó maga döntse el, kívánna-e még egyszer "együtt dolgozni" "ezzel a csoporttal": csatlakozna-e ma Illyés Gyula ehhez a "hátországhoz"!
Márton János
(a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium tanára)
