Makovecz megosztó személyiség, írják; valóban vannak tisztelői és tőle idegenkedők, azt azonban nem tartom összeegyeztethetőnek a folyóirat kulturális ismeretterjesztő, értékmentő, felvilágosító célkitűzéseivel, hogy a gyász ürügyén egyoldalúan a zsigeri elutasítás kapjon hangot, az objektív pályakép leplében tájékozatlan, mégis fensőbbséges ítélkezés jelenjék meg. Ha a szerkesztőség időszerűnek véli, hogy komolyan elemezze mindazt, amit Makovecz Imre közéleti tevékenységében negatívumnak ítél, tegye azt korrekt elemzéssel, alapos érveléssel. A nyílt állásfoglalás elfogadható és vitatható is. Az említett írás szerzői azonban, miközben felróják Makovecz Imrének fekete-fehér látásmódját és túlérzékenységét, mintapéldáját adják annak, hogyan lehet személyét nyilvánvalóan szándékos csúsztatásokkal, ám alig megfogható módon besározni. Ha ez felháborodást vált ki, azt már lehet értetlen csodálkozással fogadni és kommunikációképtelenségnek nevezni.
Néhány példa a képet negatívan torzító ténybeli tévedésre vagy ostobaságra:
1. Rudolf Steiner jellemzése és jelentősége Makovecz szemléletére nézve. Steiner nem "némileg okkultista módon alakította építészetét", lévén a huszadik század legnagyobb ezotérikus beavatottja. Mint más életterületeken, ennek a művészeti ágnak is jövőbe mutató impulzusokat adott olyan épületekkel, amelyek szellemi és fizikai síkon tökéletes harmóniában vannak.
2. Értelmezhetetlen Wright építészetében a megformálás és a koncepció szembeállítása.
3. Makovecz csak egyetlen állami vállalatnál dolgozott (BUVÁTI), épületei ezt követően épültek a Szövtervnél, ott viszont művelődési házat nem tervezett, faluházépítő egyesületek létrehozásával a nyolcvanas években a kistelepülések elsorvasztása ellen vette fel a harcot, sok munkatársával együtt.
4. A Pilisi Parkerdőgazdaságnál (nem főépítészként) végzett tevékenységét nem "vécék és pihenőhelyek" jellemzik (bár tervezett olyan tisztasági épületeket, amelyekben vécék is vannak), hanem a Mogyoró-hegyi kirándulóközpont együttese, a dobogókői síház, a visegrádi üzletsor.
5. Nem lehetett eszköze az organikus építészet, hiszen ilyen eszköztár nem létezik, éppen az ő tevékenysége révén vált az alkotás organikussá.
6. Nem foglalkozott sem baszk, sem norvég, sem breton népi motívumokkal, hanem olyan kelta jelekkel, amelyek egy általános európai kulturális örökség elemei. Nem volt célja ezek fúziójának megteremtése, hanem olyan építészeti nyelv kialakítása, amely az emberiség ősi kultúrájában gyökerezve szólal meg a korszellem nyelvén.
7. Házaiban kétségtelenül előfordulnak kivitelezési hibák, ez azonban nem koncepciójának része, nem felfogásából fakad. Életművében alapvető fordulatot jelentett, hogy 1980-ban félbehagyta a vasbetonnal való formai kísérleteit, hiába tekintette ezt az anyagot a saját formanyelvéhez leginkább megfelelőnek, mert tapasztalta a magyarországi kivitelezés korlátait. A hibák iránti érzéketlenségét cáfolja, hogy a kivitelezésben gyakran személyesen vett részt, a munkásokkal együtt keresve a legjobb megoldást.
8. Épületeit nem amatőr módon építették (a faluházak esetében a helyiek - szakmai irányítással - részt vettek a munkában a közösségépítés eredményes eszközeként).
9. Építészetét nevezték ugyan posztmodernnek, de ez a vélemény nem vette figyelembe a lényegi különbséget, tevékenységének szociális jellegét és az ebből fakadó szerves gondolkodást.
10. A motívumok nagyítása korai műveit is jellemzi, és ha erről való nézetei alakultak is az időben, ez nem ok ellentétet kreálni fiatalkori és időskori felfogása között.
Még problémásabbak a merészen megbélyegző állítások:
12. "(...) egyre inkább eluralkodott rajta a mindenható építész tudata, aki hidat képes verni Isten és ember között." Makovecznek már legkorábbi tervei és megnyilatkozásai is tanúskodnak az építészet Ég és Föld közötti kapcsolatot megteremtő feladatába vetett hitéről.
13. Makovecz nem azért szorult ki az állami megbízásokból, mert (a magyarországi építészeti pályázatok valóságát ismerve teljesen indokoltan) nem volt kedve pályázni, hiszen pályázott is, ha ez volt egy munka elnyerésének feltétele, de magát építészeti felfogásával zárta ki az e felfogást elutasító megbízók köréből, ahogyan ezzel a felfogással nyerte meg azok bizalmát, akik neki munkát adtak.
14. A sevillai pavilon történetéből lényeges, a megértést segítő motívumok maradtak ki, például a Janáky lepkeházának megvalósíthatóságát illető komoly kétely. Vajon apróság-e, hogy Makovecz mindaddig nem vállalta Janákyval szemben a megbízást, amíg nem tapasztalta, hogy Janáky viselkedik vele szemben etikátlanul, és akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy az őt illető minden kötelezettség teljesítve legyen, mielőtt ő maga munkához lát, és az állami feladatot saját felelősségére fővállalkozóként végzi el a rendelkezésre álló keretből és a rendelkezésre álló, de a befejezéshez korántsem elegendő idő alatt.
15. Ostobaság, hogy Makovecz nem volt tiltólistán, mondván, a rendszerváltás előtt is épülhettek házai. Elegendő volt a nagyvállalati zsűrik minden újítani vágyó tervezőt sújtó belső szűrőhálója, amelyből Makovecz kimenekült. Társadalmi tevékenységének lényege, hogy mindig megtalálta azokat a lehetőségeket, ahol közösségeket építve dolgozhatott. A pártdiktatúrát az ilyen lehetőségek létezése miatt tekintette kevésbé fojtogatónak, mint a pénz diktatúráját, amely alkotói terét egyre jobban szűkítette.
16. Sztárépítész azért nem lett, mert ahhoz a nemzetközi pénzarisztokrácia szolgálójává kellett volna válnia, a tehetség ehhez kevés. A sztárépítészet az egyedi, extrém építészeti alkotások világa, összefogva az építőipari nagyhatalmakkal, nem a szociális impulzusok kiteljesítésének tere. Ám tény, hogy a pápa által a Vatikánba hívott hatvan legkiválóbb kortárs művész között halála előtt két hónappal Makovecz is kiállított kizárólag sztárépítészekkel (Calatrava, Niemeyer, Piano, Hadid, Portoghesi) együtt.
17. Hogy kedvenc könyve A gyűrűk ura lett volna, azzal a szerzők csak Makovecz fekete-fehér látásmódját kívánják igazolni, irodalmi ízlése ennél jóval árnyaltabb volt. Világnézete azonban lényegileg monista volt (ezért is ingatag az elemzést szakmai és közéleti részre bontani, egyikkel a másikat minősíteni), ebben az antropozófiát követte, pontosabban azt gondolta tovább saját körülményei, kora összefüggésében.
18. Személyes konfliktusai nem azért voltak, mert valaki megtagadta az "ideológiai hűséget", a tőle távolodók is következetesen vallják magukat tanítványainak. Hogy nem engedett másokat kibontakozni, ezt tanítványok több nemzedéke cáfolja, építészek tucatjai köszönhetik a karrierjüket annak, hogy az ő szárnyai alól kerültek ki.
19. Hogy utódja lesz-e valaki, ez értelmetlen kérdés, de óhatatlanul minősít. Miért nincs közvetlen utódja egyetlen építész zseninek sem? De hogy a szerzők a halál pillanatában megkérdőjelezik az általa teremtett szervezetek életképességét, az nagyon ízléstelen.
20. Az előítéletességből fakadó megnemértés és félremagyarázás a legnyilvánvalóbb a kakasdi faluházzal kapcsolatos kritikában. A szerzők előítéletes gondolkozásmódnak nevezik azt, hogy Makovecz a falu két (sváb és csángó), múltjukban súlyos megpróbáltatásokat hordozó etnikai csoportjának kulturális sajátosságait számításba vette munkájában, amelynek egész folyamata ennek a két csoportnak a közösséggé szervezését, együttélését segítette, de nem identitásuk háttérbe szorítása árán.
Keserűen olvastam, hogy az igaztalan lekicsinylés, a nyilvánvaló érdemek megkérdőjelezése a Magyar Narancs olvasótáborának nem a megértés lehetőségét kínálja, csupán az előítélet fenntartását.
Üdvözlettel:
Gerle János építész
Egotrip. A jobb lázadása. Konzervatív tudományhit
Magyar Narancs, 2011. október 20.
Tisztelt Szerkesztőség!
Balázs Zoltán "A jobb lázadása" című rovatában sokszor meglehetősen "nagyvonalúan" kezeli az európai eszmetörténet, filozófiatörténet tényeit. Legutóbb Kurt Gödel kapcsán járt így el, akiről a következőket írja: "Az utóbbi nagy csodálója volt a 20. század talán legnagyobb logikusának, Kurt Gödelnek (akiről pedig egyébként tudnivaló, hogy élete végén újragondolta az ún. anzelmi istenérvet, logikailag bizonyítva annak helyességét)." Mi mást gondolhatna egy filozófiai kérdésekben járatlan olvasó ezt a szöveget olvasva, mint hogy biztosan "van valami" az istenhitben, hiszen lám, a 20. század "talán legnagyobb logikusa" is élete végén eljutott egy érvényes istenbizonyítékhoz.
Ezzel szemben az igazság a következő:
1. Kurt Gödel tudományos munkássága, s annak leghíresebb eredménye, a Gödel-tétel a matematika alapjainak és a relativitáselmélet filozófiai következményeinek a vizsgálatára irányult, és semmilyen összefüggésben nem áll sem általában az istenkérdéssel, sem konkrétan az anzelmi (ontológiai) istenérvvel.
2. Gödel az ontológiai istenérvvel foglalkozó írásában nem Isten létezését akarta bizonyítani, csak az érvelés logikai struktúráját akarta megvizsgálni.
3. A filozófusok többsége azt gondolja - már Kantnak az istenérveken gyakorolt híres kritikája óta -, hogy még jó érvek sincsenek Isten létezése mellett, még kevésbé bizonyítékok.
4. Az ontológiai istenérvet sokszor még azok a filozófusok - köztük a ma talán leghíresebb, Richard Swinburne - is elvetik, akik kívül állnak ezen a "mainstream"-en, és ma is megpróbálnak racionálisan érvelni Isten létezése mellett.
Szalai Miklós
(Budapest)
Reménytelen értelem és leverő érzelem
Magyar Narancs, 2011. október 20.
Leverő, de nem reménytelen
György Péter egy nekem tulajdonított írásra reagál, csakhogy ez az írás nem létezik. György Péter megpróbálta kitalálni, hogy mit írtam, pedig elég lett volna, ha elolvassa.
Szerinte az írásom lényege egyetlen mondat: nincs kegyelem. Ilyen mondat az én írásomban nincs. Nem is lenne semmi értelme, hiszen semmilyen szankciót szóba nem hoztam, eszembe sem jutott, ahol pedig nincs büntetés, ott a kegyelem szükségessége fel sem merül. Amúgy pedig a cikkemben élesen elítéltem a Kertész elleni "jobboldali" hecckampányt, s nagyon is egyetértettem Vári Györggyel abban, hogy mélyen meg kell értenünk azt a fájdalmat, ami Kertész Ákos szörnyű rasszista szövege mögött áll.
György Péter nem ért egyet azzal, hogy minden rasszista ugyanazon univerzális megítélés alá essen. Én ugyan erről sem írtam, de ha léteznek univerzális értékek, és a rasszizmus ezekbe ütközik, akkor természetesen minden rasszista beesik ezek alá. Ezt valóban gondolom. Ám azt nem gondolom és soha nem is írtam, hogy minden rasszista ugyanúgy és ugyanannyira rasszista, s mindegyikre ugyanaz az ítélet illik. A rasszisták differenciált megítélésével sok cikkemben foglalkoztam már, ebben az írásomban is határozottan differenciálok, ha nem is úgy, ahogy György Péternek tetszenék.
Néki, gondolom, azt tetszenék, ha formális kritériumnak minősíteném azt a valóban létező egyetemes megkülönböztető jegyet, ami a rasszista vélekedéseket a nem rasszistáktól megkülönbözteti. Ez a megkülönböztető jegy: azonos jellemzőkkel felruházni egy etnikai csoportot. Ez a leghatározottabban tartalmi kritérium. Formálisnak és mellőzhetőnek az minősíti, aki fönn akarja tartani magának a jogot, hogy önkényesen kiemelje a rasszisták közül azt, akinek a rasszizmusa őt kellemetlenül érinti, avagy a teóriáit zavarja. Márpedig ez a megengedés nem illeszthető össze azzal a belátással, hogy "a származás (...) nem automatikus determinizmus". Attól tartok, erre nem engem, sokkal inkább Kertész Ákost kellene György Péternek figyelmeztetnie.
György Péter azt is kitalálta, hogy én a magyar-zsidó kettős identitást békésnek és problémátlannak tartom. Egy büdös szót sem írtam erről, és ez nem is következik semmiből, ami a cikkemben áll. Nemhogy a kettős, de még az egyes identitást sem látom problémátlannak, ahogy az szintén kiderül számos írásomból. Amelyek közül György Péternek eddig nem sokhoz lehetett szerencséje, ha azon "hárítók" közé sorol, akik úgy vélik, hogy hallgatásra, hazugságra, felejtésre társadalmat lehet építeni. Ha több figyelemre nem is méltatja szerény tollforgató tevékenységemet, legalább arra a kis cikkre vethetett volna egy pillantást, már pusztán magánérdekű kíváncsiságból is, amelyben az ő könyvét méltattam idén áprilisban, többek között ezekkel a szavakkal: "Az a magas feszültség, amelyből egy oldalra sem tud kikapcsolódni az olvasó, a közösségi felejtés félelmetes következményeinek feltárása és e felejtés iránt tanúsított félelmetes megértés között keletkezik. György Péter egyszerre lát és láttat kegyetlen és megértő szemmel, s ez ritka és értékes látásmód."
Ez a látásmód nem György Péter privilégiuma.
Révész Sándor
