Magyar Narancs 2003. november 13.
Tisztelt Ballai József!
Graratulálok Gályarabok című alapos írásához, miután magam is dolgoztam megyei újságnál (Hajdú-bihari Napló), tanúsíthatom, hogy minden sora hiteles. Engedje meg azt is, hogy figyelmébe ajánljam www.vagy.hu című regionális internetes újságunkat, mely arra tesz kísérletet, hogy a vidéki sajtóban az önkormányzati média és a megyei lapok sajátos érdekszövetségén alapuló monopóliumon rést üssön.
Üdvözlettel:
Pozderka Judit
H
Nagyszerű, hogy valaki ilyen átfogóan megírta, miként és miért alakult ki a médiarabszolgaság Magyarországon (értsd: teljes kiszolgáltatottságban, létminimum alatti összegekért dolgozó újságírók, fotóriporterek tömege), de egy lényeges momentum kimaradt az anyagból. Nem szerepel benne, hogy a kialakult helyzetért mennyiben tehető felelőssé az újságírók legfőbb szervezete, a MÚOSZ, amely elképesztően gyatrán tölti be érdekvédelmi szerepét. Ballai József, a cikk szerzője talán azért nem tér ki erre a kényes kérdésre, mert maga is a szervezet tisztségviselője. Ennélfogva bizonyára még jobban tudja, miért is nincs szakmai összefogás, szolidaritás a magyar újságírók között. Mindenesetre különös, hogy a MÚOSZ vezető testületei ehhez hasonló érdemi kérdésekkel sohasem foglalkoztak (nem számítom ide azt, amikor pár kolléga ügyében állást foglaltak - ezek kívülről amúgy sem szakmai, hanem inkább politikai ügynek látszanak).
Azt, hogy van MÚOSZ, a szakma ma már nem érzékeli, mivel régóta nincs jelen ott, ahol igazán szükség lenne a fellépésére. Nem tett semmit azért, hogy a médiumok ne dolgoztathassanak embereket munkaszerződések nélkül. Nem adott útmutatást, miként kellene összefogni, hogy ne kényszerüljenek újságírók olyan feltételek elfogadására, amelyek megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe hozzák őket stb.
El kell ismerni, mi, újságírók is hibásak vagyunk. Hagytuk és hagyjuk magunkat megosztani. A vegytisztán profitéhes laptulajdonosok célszerű kapitalista recept szerint megvették néhányunkat, akik zsíros fizetésért segítenek a többiek kizsákmányolásában. Engem például kilencévi munka után, szoptatós anyaként rakott utcára jól kereső kollégám a Világgazdaság című napilapnál, majd kaptam egy lehetőséget; költségeket sem fedező flekkdíjért hírügynökségen keresztül tovább publikálhattam volna az újságban. Tudok - és ebben a szakmában mindenki tud - hónapokon át ingyen dolgoztatott fiatal riporterekről vagy 250 forintos óradíjért "gályázó" rádiósokról, és még sorolhatnám.
Persze minket - újságírókat és a szakmát - minősít az is, hogy ilyenné vált a MÚOSZ, és az is, hogy mindezt meg lehet tenni velünk. Ráadásul a spanyolviaszt sem kellene feltalálni, ha egyszer már Nyugaton akadnak jól működő szakmai és érdekvédelmi szerepet is betöltő újságírói szervezetek. A MÚOSZ - a jövő évi küldöttgyűlésére készülve - úgy tűnik, megújulás előtt áll, de hogy lesz-e ebből valami!? Eddig három reformterv készült. Kollégák, lehet csatlakozni!
Török Tünde
újságíró,
az egyik reformterv aláírója
H
A Gályarabok című élménybeszámoló kecskeméti szerzője a Budapesten túli lappiacot jeleníti meg. Jól ismeri a közeget. Ezzel magyarázható, hogy a közérzetrajz hiteles, a látlelet mégis elfogult, mert a szemléző csak az újságírók szemszögéből mutatja az összefüggéseket. Közelítésmódnak ez is megteszi, de a helyzet éppen attól drámai, hogy mint a jó színházban, részigazságok csapnak össze. Ütköznek az információ-központú munkára szorított vidéki hírlapírók és a racionálisabb munkavégzésben érdekelt külföldi laptulajdonosok érdekei. A németül olvasók figyelmébe ajánlom a Spiegel című hírmagazin október 3-i számából Bruno Schrep terjedelmes okfejtését az úgynevezett Lokalpresse-jelenségről. A német nyelvterületről való példái előrevetítik azokat a szakmai összecsapásokat, amelyek a magyarországi német-osztrák befektetők és a magyar újságírók pillanatnyilag is ellentmondásos kapcsolatát még inkább jellemzik majd.
Ballai József gondolatmenetében akad egy téves állítás is, amely vissza-visszatér a vidéki sajtóról állandósult és csakugyan gyér vitában. Ezt írja a megyei lapokról: "Ezek egykoron (a Pest Megyei Hírlap kivételével) valamennyien az állampárt, az MSZMP tulajdonában voltak, megyénként egy-egy kiadóvállalattal." Honnan veszi ezt? Épp az a vidéki sajtóprivatizáció lényege, hogy az MSZMP jogutódja, az MSZP azért próbált megszabadulni a megyei lapoktól, mert azok állami tulajdonban voltak. Tulajdonjogilag a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa mellett működő Tájékoztatási Hivatalhoz tartoztak, gazdaságilag az MSZMP felügyelte Hírlapkiadó Vállalathoz, ebben a furcsa munkamegosztásban pedig közvetlen politikai irányításuk a megyei pártbizottságnak jutott. 1982/83 fordulóján a Tömegkommunikációs Kutatóközpont Jel-Kép című folyóiratában zajlott egy érdekes vita, amely úgy foglalható össze, hogy a megyei pártlapként elkönyvelt újságok megsínylették a sokféle gazdát. Ennél már jobb az egyetlen gazda, aki nem politikailag, "csak" gazdaságilag és szakmailag kényszeríti akaratát a hírlapírókra.
A rendszerváltás közeledtével az MSZMP jogutódja, az MSZP felkészült arra az eshetőségre, hogy az MDF vagy az SZDSZ nyeri meg az 1990-es választásokat, esetleg a két párt koalícióra lép egymással. Márpedig a politikai ellenlábasok valószínűsíthető győzelme esetén a tizennyolc újság óhatatlanul a végrehajtó hatalmat megszerző politikusok fennhatósága alá kerül. Ezért adta el külföldi sajtóbefektetőknek azokat az újságokat, amelyeknek csak a kezelési jogát kapta meg jogelődje a magyar államtól. Ez a megállapítás a szakirodalomban közhelynek számít. Vajon mivel magyarázható, hogy még a vidéki sajtó ügyeiben korántsem tájékozatlan újságírók, mint például Ballai József is makacsul állítanak olyasmit, ami nem felel meg a valóságnak?
Egyébként még egy tollhiba, amely a lényeget már nem érinti: a Gályarabokban említett győri újságírót nem Pákovics Mihálynak, hanem Miklósnak hívják.
Szívélyes üdvözlettel:
Zöldi László
H
Attól, hogy egy megállapítás közhely a szakirodalomban, még nem biztos, hogy igaz is (épp ez a probléma a közhelyekkel).
1. Bárki ellenőrizheti, mi volt a rendszerváltás előtt a vidéki napilapok impresszumában: "az MSZ(M)P X Megyei Bizottságának napilapja". Irányításuk és működtetésük mindvégig kettős szálon futott: párt-, illetve állami vonalon. A főszerkesztő (és helyettese) személyét a hatásköri lista alapján előbb a megyei pártbizottság testülete fogadta el, formailag azonban a kinevezést a tájékoztatás állami hatóságától, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalától (MTTH) kapták (az egypártrendszer keretei között természetesen az MTTH sem volt éppen független). A politikai irányítás feladatát egyfelől a megyei pártbizottság, másfelől - közvetlenül - az MSZMP Központi Bizottsága látta el. A lapoknak (Pest megye kivételével) minden megyében egy önálló pártvállalat volt a kiadója, ezen kiadók munkáját fogta össze a (szintén pártvállalatként működő) Hírlapkiadó Vállalat.
2. 1990-ben a lapok tulajdonosa, (az MSZMP jogutódja) az MSZP - és persze a szerkesztőségi közösségek is - attól tartott, hogy az MDF-kormány államosítást hajt végre; az akkori szóbeszéd szerint kézen-közön a végrehajtó hatalmat képviselő megyei tanácsok-önkormányzatok kerültek volna birtokba, s hajtották volna végre a rendszerváltás okán politikailag szükségesnek ítélt személycseréket. (A tényszerűség kedvéért: az SZDSZ-től nem félt senki.) A két parlamenti forduló között olyannyira felizzottak a kedélyek, hogy hét megyei napilap kollektívája elfogadta a Springer ajánlatát, és "megszökött" - az Antall-kormány tehát ott állt egy olyan új helyzetben, amelyben még akkor se igen tehetett volna semmit, ha akart volna (mindenesetre tényszerűen az sem bizonyítható, hogy egyáltalán szándékában állt bármit is tenni; ám azokban a napokban mindent - és mindennek az ellenkezőjét - készpénznek lehetett venni).
3. Az MSZP - menteni a menthetőt - 1990. július 26-án "nyilvános pályázatot" írt ki, és "külön-külön megállapított áron, de együtt" ajánlotta fel megvételre "az alapító tulajdonosi jogot (a lapot) és a vállalati vagyont" (Petőfi Népe, 1990. július 26., 2. oldal) -, kikötve, hogy a dolgozói kollektívát legalább 10 százalékos tulajdoni hányadhoz kell juttatni. A kiírásból is kiderül, hogy mi tartozott a pártvagyonhoz: mindenütt a megyei lap (a maradék 11) és a megyei lapkiadó vállalat. A tranzakcióból befolyt pénzről - 450 millió forint jött össze - az MSZP lemondott; a bevételeket a József Attila Alapítányhoz utalták át.
4. A parlament Debreczeni József vezetésével különbizottságot hozott létre "a nyomtatott és elektronikus sajtó privatizációs eljárásait" kivizsgálandó (ekkorra a megyei lapokon kívül már számos más ügy is volt - Nők Lapja, Ludas stb.). A bizottság június 27-én kelt jelentéséből kiderül: nem tudták kimutatni az MSZP és a Springer összejátszását a hét napilap, különösen pedig a szolnoki újság megszöktetésekor. Úgy ítélték meg: tovább kell vizsgálni, hogy a Springer "követett-e el munkaerő-csábítást, utánzást, üzleti titoksértést; fennáll-e a fogyasztók megtévesztésének esete", illetve az MSZP passzivitását. A legfontosabb megállapítás - mindennek ellenére - az volt: "a privatizáció és vele a külföldi tőkeinvesztíció (É) gazdasági és egyéb okok miatt szükséges, túlzás nélkül mondhatni: létkérdés a magyar sajtó számára."
5. Pákovics Miklóstól - aki újabban vissza-visszatér a Kisalföld hasábjaira - elnézést kérek az elírásért.
6. Amúgy a cikk témája nem a megyei lapok privatizációja volt.
Ballai József [at] olv1:A kaukázusi bársony
Magyar Narancs, 2003. november 27.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének grúz raportőrjeként, valamint számos grúziai választás megfigyelőjeként és delegációvezetőjeként nagy érdeklődéssel olvastam Kriza Borbála beszámolóját a grúziai választások első fordulójáról, amelyen jómagam fekvőgipsz okán nem tudtam részt venni. Grúzia és a választások meglehetős ismerőjeként nemcsak érdekesnek, hanem pontosnak is tartom a beszámolót. Az írás befejező mondatát azonban, miszerint a nemzetközi közösség "tudott a csalásról, de nem hozta nyilvánosságra az EBESZ választási adatait, magára hagyva így a grúz ellenzéket", sommásnak és igazságtalannak tartom.
A nemzetközi megfigyelők megállapításaikat hetekkel a választások után összegzik annak érdekében, hogy a lehető legpontosabb képet tárják mind a nemzetközi közösség, mind pedig a grúz közvélemény elé, ezért a jelentésben foglalt adatokat és számokat többszörösen ellenőrzik. Ez így is van rendjén, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire aláásná a nemzetközi megfigyelők tekintélyét, ha jelentésükbe hibák csúsznának.
Mindezzel együtt a grúziai választások első fordulójának megfigyelői a diplomáciai szövegekhez képest elég keményen fogalmaztak. Bruce George, az EBESZ Parlamenti Közgyűlésének elnöke ezt mondta: "Ez a választás sajnos alkalmatlan volt arra, hogy javítson akár a választás, akár a demokrácia hitelén." Az Európa Tanács delegációvezetője hozzátette: "Ennek az országnak a polgárai hitünk szerint jogosultak arra, hogy megfelelően lebonyolított választási rendszerük legyen, és biztosítsák szavazati jogukat, merthogy ezt tegnap nyilvánvalóan nem tapasztalhattuk." Julian Peel Yates, az ODIHR-megfigyelők vezetője így fogalmazott: "A szavazás folyamatában a szavazás napján tapasztalt hibák és késedelmek a kollektív politikai akarat ... hiányát tükrözik."
Ezek kemény szavak, amelyekről a grúz média is beszámolt. A nemzetközi közösség képviselői nem állhatnak egyik oldal mellé sem, ám mégsem helytálló, hogy magára hagyták volna a grúz ellenzéket. A forradalom a választás elcsalása miatt tört ki, és Sevardnadze nem mondhatta hitelesen a polgároknak azt, hogy a választások rendben folytak Grúziában.
Eörsi Mátyás
Európa Tanács választási megfigyelő
