gyereket?"
Magyar Narancs, 2003. november 13.
A cikkben egy örökbe fogadni szándékozó mozgássérült házaspár örökbefogadási kálváriájáról olvashatott a kedves olvasó. A házaspár a megfelelő alkalmassági vizsgákon átesett, alkalmasnak minősíttetett, de ennek ellenére nem kapott gyermeket, noha sérült, fogyatékos gyermeket is szívesen örökbe fogadtak volna. Vajon miért?
Hogy érthetőbbé tegyük az örökbefogadás kafkai világát, néhány fogalommal szeretnénk a lap kedves olvasóinak a segítségére lenni. Ilyen például "az örökbefogadásra érett" gyermek fogalma. A gyanútlan olvasó azt gondolhatja, hogy jogi fogalomról van szó, arra az esetre vonatkozik, ha meghaltak a szülők, vagy alkalmatlanokká váltak a gyermek nevelésére. Nem erről van szó. Az illetékesek átemelték a fogalmat a "psycho"-világba, és valamilyen titokzatos lelkiállapotot értenek alatta, amit nem tud senki - ők sem -, de így nem is ellenőrizhető, mert nincs ilyen. Viszont a szómágia alkalmas a gyermekvédelmi törvény felülírására, a gyermek kiadásának késleltetésére, vagyis manipulációra. Egy gyermek lehet örökbe adható, de ha a csecsemőotthon úgy gondolja, hogy még nem érett az örökbeadásra, várni kell, amíg érett lesz. Ennek viszont senki nem tudja, mik lennének a jelei, a varázsigének nincs értelme, mint tudjuk. Egyszer majd beérik a gyermek, mint az alma. Külső kontroll nincs. A dolog lényegére a riportban szereplő házaspár is rájött, a csecsemőknek feladatuk, "dolguk" van, fenn kell tartani a csecsemőotthont és személyzetét. Gyermekmunka nincs nálunk, de csecsemőmunka van.
Hasonló szűrő alá kell vennünk az igazgatóhelyettes (MaNcs-ban olvasott) mondatait is. A drámai hős szerepköre színpadias kérdéssel, "ki vállalja helyettem annak a kockázatát, hogy egy kihelyezés kudarcot vall?", megtévesztő. Az igazgató felelősségvállalása a drámai hős szerepkörében hamis. Nincs szerepvállalási kötelessége, ezt csak ő adta magának. Gondolkozhatunk rajta: vajon miért? A gyermekvédelmi törvény, az örökbe fogadó szülő alkalmassága, a gyermek örökbeadhatósága, a gyámügyi határozat háromszögében az igazgatóhelyettesnek nincs mit vállalnia, egyszerűen nem az ő dolga. Az örökbefogadás felelősségét az örökbe fogadó szülő vállalta mindig, most is, sőt az örökbe fogadó szülőket most már kötelező felkészítő tanfolyamon készítik fel az örökbefogadás rizikótényezőire. Nemcsak jogilag, szakmailag is képtelenség, amit mond. Ami az örökletes betegségek megjelenésére való várakozást illeti, igazi mondvacsinált dologról van szó. Ha az anya eltűnik, nincs kihez viszonyítani az örökletes betegség mikéntjét-hogyanját. Ha egészséges az anya, nincs ok arra, hogy örökletes betegségre várjon a gyermekvédelem, vagy lehet esetleg a következő 18 évet - "Godot-ra várva", hátha beteg lesz - az intézetben eltölteni. De egyébként öröklődési problémákkal Magyarországon Czeizel Endréhez kell fordulni, ő kompetens, és így képes felelősséget is vállalni. A dolog lényege, az igazgató úr is szívesebben látja a csecsemőket bent, mint a rendszeren kívül. Ezt hivatott elfedni a hősi póz.
Ezek alapján érthető, hogy az örökbe fogadó szülők miért bolyonganak értetlenkedve az csecsemőotthoni világban. Nem akarják megérteni, hogy csak nekik fontos, hogy egy gyermek minél előbb kikerüljön a rendszerből, a rendszer képviselői ellenérdekeltek ebben. Mindezt úgy hívják, hogy gyermekvédelem és szakellátás. Vigasztalásul: a cikk Budapestről szól, vidéken jobb a helyzet.
Horváth István pszichológus
Modern Talking
Alanyban gondolkodni
Magyar Narancs, 2003. november 6.
Kedves Nádasdy Ádám!
Szeretem a MaNcs-beli írásaidat, mulatságosak, haladó szelleműek. De ez az utolsó előtti nagyon kilóg a sorból.
Először is zavaros: két különböző kérdésről írsz, és nem teszed világossá, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Másodszor, mindkét kérdést úgy állítod be, mintha a logika és a nyelvészet konfliktusára utalnának, pedig nem. Az első kérdésben, hogy a több szóval kifejezett mondatrészeknél (nem csak az alanynál!) az egész többszavas szerkezetet vagy csak az egyik szavát (a "fejét") kell-e az illető mondatrésznek tekinteni, a logikának nincs mondanivalója, hiszen az a mondattani szerkezettel nem képes foglalkozni, legfeljebb a jelentésekkel. A két álláspont, amiről írsz, két különböző nyelvészeti leíró hagyomány álláspontja, a logika sohasem képviselte egyiket se, mert ilyen kérdésekkel nem is foglalkozott.
A másik kérdés az, hogy mit is tekintsünk a mondat alanyának: azt a főnévi csoportot, amelyik alanyesetben áll, vagy valamelyik másikat, vagyis hogy formai-alaktani fogalom-e az alany, vagy pedig másmilyen, például mondattani vagy jelentéstani. A dilemma persze nem valóságos, mert mindegy, hogy melyiket minek hívjuk. Tény, hogy az alaktanban is szoktak "alanyesetről" beszélni (a magyarban ragtalan főnévi csoport), a mondattanban is szoktak "alanyról" beszélni (az nekem kevésbé világos, hogy mit értenek rajta), a jelentéstanban pedig szoktak "logikai" vagy ,,lélektani alanyról" beszélni ("topiknak" is hívják): amiről mondani készülünk valamit (függetlenül attól, hogy milyen ragja van, és hogy mi a mondattani szerepe). A logikában viszont nincs olyan fogalom, hogy ,,alany", az ókorban és a középkorban, amikor a nyelvvel kapcsolatban ezt a szót használták a logikusok, a nyelvtani alanyra (az alanyesetűre) gondoltak.
A ,,logikai alany" a neve ellenére nem kevésbé nyelvészeti fogalom, mint az ,,alaktani alany", mert a nyelvészetnek igenis része a jelentéstan. Személyesen és személyemben is garantálom: a nyelvészeket igenis érdekli, hogy ,,a két mondat ugyanazt jelenti-e". Ha a nyelv arra való, hogy formát és jelentést társítani tudjunk, akkor nem lehet igazad abban, hogy a nyelvészt csak a ,,hogyan" érdekli, a ,,mit" pedig nem, mert akkor nem mondhatjuk, hogy a nyelvész ne foglalkozzon a jelentéssel.
Kálmán László
nyelvész
Lejtmenetben
Magyar Narancs, 2003. október 30.
Tisztelt Gavra Gábor!
Nagy érdeklődéssel olvastam az Ikarusról szóló írását. Gratulálok! Az elmúlt tíz év során rendkívül sok írás, elemzés és egyéb dolgozat jelent meg az Ikarus privatizációja, tevékenysége, sorsa kapcsán. Mint valamelyest érintett, elmondhatom, hogy az Ön írása rendkívül tárgyszerű, és hűen tükrözi azt a bukdácsolást, amit az Ikarus az utolsó 10-15 évben átélt.
Azon a ponton szeretném az Ön kétségét eloszlatni, amit a szakszervezetről megjegyez a Volvo elleni tiltakozás kapcsán: "Máig nem tudni, hogy az Ikarus megszerzésére >>szuperkonzorciumotEz a hír azt jelentette számunkra, hogy az a budapesti gyár, amely a magyar autóbuszipart ismertté tette szerte a világban, úgy, ahogy van, meg fog szűnni, a munkavállalói pedig az utcára kerülnek. Ezért természetes volt a budapesti szakszervezetnek a Volvo-ellenessége. Ekkor még Széles Gábor azt sem tudta, hogy hol van az Ikarus.
Amikor 1997 folyamán újra érdeklődést mutatott az ÁPV Rt. által kiírt pályázati felhívásra a Volvo cég, újra felsejlett előttünk az 1995-1996-os tárgyalási sorozat. Ezért továbbra is bizalmatlanok voltunk a Volvo iránt. Amikor erről a bizalmatlanságról a Volvo vezetése tudomást szerzett, Björn Larsson, a Volvo Bus Corporation elnök-vezérigazgatója hozzám írt levelében egy általános, a Volvóról szóló tájékoztatást adott, de konkrét elképzeléseit igazából nem ismertette. Válaszlevelemben azt kértem, hogy egy-két, általunk nagyon fontosnak tartott kérdésre szíveskedjen válaszolni.
Sajnos a levelemre semmilyen válasz nem érkezett, sem az elnök úrtól, sem az Ikarusnál tartózkodó, a privatizációs pályázatot tanulmányozó Volvo-delegációtól. Gyakorlatilag ez a válasz nélkül hagyott levél erősített meg bennünket - a budapesti gyár munkavállalóit - abban a hitünkben, hogy a Volvónak nincs elképzelése sem az autóbuszgyártással, sem a budapesti telephellyel kapcsolatban.
Én Önnek kijelentem, hogy abban a folyamatban, amit a helyi Vasas Szakszervezet elindított, sem közvetett, sem közvetlen ráhatása nem volt Széles Gábornak.
Tisztelettel:
Fonyó Péter,
az Ikarus Holding Rt. szakszervezeti titkára
