Maga itt a tánctanár?
Városi legendák
Magyar Narancs, 2003. augusztus 14.
Kedves (Mérő) Laci!
Egy kollégám jóvoltából került kezembe a MaNcsban megjelent írásod, amelyben a városi mítoszokat és ezek tudományos változatait tárgyalod. A népi nagyotmondás modern, tudományos változataira két példát is említesz, az egyik az a legenda, hogy valaha volt egy olyan mozi, ahol az észlelési (tudatosulási) küszöb alatt felvillantották az "igyál Coca-Colát" szöveget, és ennek következtében a szünetben megnőtt a kólafogyasztás. A másik ilyen szaftos történet az, hogy mindenki pontosan emlékszik rá, mit csinált éppen, amikor megtudta, hogy megölték Kennedy elnököt. A két sztoriban szerinted az a közös, hogy egyik sem történt meg, vagyis nem volt olyan vizsgálat, kísérlet, amelyre a sztori épül, egyszerűen csak egybevágnak az emberi psziché működéséről vallott naiv elméletekkel és kerek történetek, így aztán szívesen meséljük őket.
Röviden, mindkét esetben tévedsz. Hosszabban, az első esetben rosszul klasszifikálod a történetet, a második esetben viszont nem néztél utána a szakirodalomnak. A küszöb alatti reklám nem városi legenda (VL), hanem egy konkrét helyen és időben egy konkrét személy által végrehajtott akció, amivel kapcsolatban később egyre erősebb lett a gyanú, hogy csalás történt, ez viszont empirikus kutatások áradatát indította el. Az ominózus eset 1957-ben történt Fort Lee-ben (New Jersey, USA), egy James Vicary nevű piackutató azt állította, hogy a Picnic című film vetítése közben 3 sec időtartamra felvillantotta az "Igyál Coca-Colát!" és az "Egyél popcornt!" feliratot, amelynek hatására a pattogatottkukorica-fogyasztás 57 százalékkal, a kólafogyasztás pedig 18,1 százalékkal nőtt. Eljárása és eredményei hatalmas felháborodást váltottak ki, ráadásul Vicary öt évvel később olyan utalásokat tett egy interjúban, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy manipulálta az adatokat. Mindenesetre ez a botrány nagyon sok hasonló vizsgálat születéséhez járult hozzá, amelyek a küszöb alatti ingereknek a reklámokban betöltött szerepét elemezték (Minden forráshivatkozást megtalálhatsz a következő tanulmányban: Rogers, M. & Smith, K. H., Public perception of subliminal advertising: Why practitioners shouldn`t ignore this issue, Journal of Advertising Research, 33, 10, 1993). Jóllehet soha nem sikerült hasonló erősségű hatást kiváltani, az biztos, hogy a küszöb alatt adott ingereknek van hatása a preferencia- döntésekre (lásd napjaink egyik legjelentősebb szociálpszichológusának, Robert Zajoncnak a tanulmányait). Összegezve: nem városi legendáról van szó, hanem a legrosszabb esetben is egy híres csalásról.
A másik eset szerintem még súlyosabb tévedés, amivel egy komoly kutatási területet csaptál arcon. Ez pedig a Kennedy-gyilkosság emlékei kapcsán megemlített híres villanófény-emlékezés jelenség. Ellentétben azzal, amit írtál, az ötlet nem Forsyth 1972-ben megjelent regényéből származik, hanem egy 73 évvel korábbi kísérletből. Az első ilyen vizsgálatot ugyanis Colegrove (American Journal of Psychology, 10, 228-255) végezte 1899-ban a Lincoln-gyilkossággal kapcsolatban. Az akkor több mint 30 évvel korábbi merényletre rákérdezve kiderült, hogy a 179 (!) vizsgálati személy nagyon élénken emlékezett azokra a körülményekre, amelyek között az eseményről értesült. A Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos szuperemlékek pedig egy másik híres vizsgálatból származnak. Brown és Kulik 1977-ben publikálták tanulmányukat az egyik legrangosabb pszichológiai folyóiratban, a Cognition-ben, amelyben valóban beszámoltak arról, hogy az emberek sokkal élénkebben emlékeznek arra a majd másfél évtizeddel korábbi napra, amikor az ominózus gyilkosság történt, mint egy átlagos hétköznapra. Azóta nagyon sok hasonló vizsgálatot végeztek, és - mint ahogy te is írtad - a Challenger-katasztrófa kapcsán valóban más eredményeket kaptak, mint Brown és Kulik eredeti vizsgálatában. Csakhogy ezek az eredmények vannak kisebbségben, ugyanis számos más híres katasztrófaemlékezési tanulmány - a legutóbbi 2 hónapja jelent meg az Applied Cognitive Psychology nevű folyóiratban és a Rabin-gyilkosság emlékeit elemzi - arra a következtetésre jutott, hogy a villanófényemlékek teljesen más módon szerveződnek és kerülnek felidézésre, mint a hétköznapi önéletrajzi emlékek, és jelentős szerepük van például a poszttraumás stressz szindrómában kialakuló emlékbetörési tünetek kialakulásában. Egy igen jelentős brit emlékezetkutató, kísérleti pszichológus, Martin Conway egy egész könyvet szentelt a hatalmas empirikus anyag rendszerezésének (Flashbulb Memories, Lawrence Erlbaum, 1995), amelyet ajánlok szíves figyelmedbe, mielőtt egy kézlegyintéssel elintéznéd a kutatási területet. A Kennedy-emlékek tehát nem VL-ek, legfeljebb vitatott tudományos eredmények - olyan ez, mintha VL-ként kezelnéd azt a jól ismert elképzelést, hogy az emberi rövid távú emlékezet kapacitása 7 +/- 2 tömb, csak azért, mert például Nelson Cowan olyan eredményeket publikált egy másik, általad jól ismert folyóiratban, a Behavioral and Brain Sciencesben, amelyek szerint 4 +/- 1!
Az egész dolgot azért fájlalom különösen, mert ismerve téged és eddigi írásaidat, tudom, hogy éppen a dolgok tisztázása, a sumákságok bemutatása vezetett a cikk megírására. Először azt gondoltam, hogy hagyom a fenébe, nem érdemes egy nyúlfarknyi írás miatt esetleg megbántani egy általam komolyan nagyra becsült embert, de magam is pszichológushallgatókat tanítok, és az egyik kollégám néhány napja azzal rontott be az irodába, hogy a küszöb alatti észlelés témájához érve az óráján a hallgatók megjegyezték, hogy te ezt az egész csalást már elintézted a MaNcsban (ez nem VL, tényleg megtörtént).
Végül, mindezektől függetlenül, a cikked szerintem nagyon jó, csak rosszak a példák. A bunkó katonatiszt- sztori valószínűleg tényleg egy VL, de mindig vigyázz, ha emlékezeti ügyről van szó, mert bármikor meglepő fordulatot vehet a történet. Példaként álljon itt Ulric Neisser - igen híres kognitív pszichológus - esete, aki hozzád hasonlóan ostorozta a villanófényemlék-kutatást (csak éppen hivatkozva Brown és Kulik eredményeire). `t az indította erre, hogy Brownék tanulmányát olvasva felidézte, hogy neki is van egy villanófényemléke: 1941 decemberében a kertben üldögélve rádión hallgatott egy amerikaifutball-közvetítést, amikor a bemondó megszakította az adást, és bejelentette, hogy a japánok lebombázták Pearl Harbort. Neisser évtizedek múltán is emlékezett mindenre, még a csapatok nevére és az eredmény állására is, csak Brown és Kulik cikkét olvasva realizálta, hogy decemberben nem lehetett futballmeccs, ami erősen megingatta hitét a jelenségben. Megírta híres kritikai cikkeit a villanófényemlék jelensége ellen, és ekkor váratlanul jelentkezett a rádióbemondó, aki annak idején, a japán támadáskor megszakította az adást. Elmondta, hogy valóban amerikaifutballmeccs volt, csak éppen a tengerészet játszott a hadsereg ellen, azonban hogy még izgalmasabb legyen a játék, valós csapatok nevét vették fel a mérkőzés idejére.
Szóval mindig vigyázz a VL-ekkel, mert könnyen visszaüthetnek. Nehogy egy nap csöngessenek, és az ajtódban ott álljon a nem létező katonatiszt, mert hogy ő kibaszik veled, az garnitúra!
Baráti üdvözlettel:
Racsmány Mihály
