Olvasói levelek

A Népszabadság Kultúra, illetve a Magyar Narancs Szüret című rovatában foglaltak tanúsága szerint volt idő, amikor a progresszív (Aczél-ellenes) értelmiségi elit körein belül az egyik nagyszerű, szikrázóan szellemes férfielme nagy ötlettel, valamely dús keblű kolléganője, "egy adakozó kedvű gépíróhölgy" ajkain át küldözgette "prémiumcsókjait" a másik entellektüel macsónak: - No akkor menjen és csókolja, Mancika, a jó tollú Váncsa Pistát, de aztán megmondja ám, hogy az édes csókot én küldöm neki! "Így éltünk. Ilyen volt a légkör" - vallja Faragó Vilmos nyugalmazott lapszerkesztő.Mármost vigyáznunk kell, a Magyar Narancs fiatalabb olvasói azt hihetik ezek után, hogy a vázolt légkör nem más, nem egyéb, mint a kádári dekadencia szimplán homoerotikus megnyilvánulása.

Hihetik érdeklődő fiataljaink, hogy a legendás reformista kultúrműhelyek, szerkesztőségek zuhanyzóiban a haladó szellemű kultúrférfiak időnként vizes törülközővel náspángolták el egymás csupasz fenekét, tréfásan, de "szeretettel", a kemény küzdők, bátor harcosok egymásrautaltságának magasztos érzésétől áthatva, miként az valamely foci- vagy rögbicsapat rajongott sztárjai között szokás. Mások viszont azt hihetik, hogy az aczéli kultúrdiktatúra lebontásáért enyhén erotomán furfanggal küzdő elit tagjai egyszersmind mentolos ízesítésű cukorkával is kínálgatták egymást a létező szocializmusban, ezért tűnik úgy utólag, mintha - szellemi és erkölcsi értelemben véve - nem lettek volna egészen maguknál.

Ám másról van itt szó valójában. Köztudott ugyanis, hogy e kitűnő férfiak mélyen egyetértettek Szelényi Ivánnal, ergo mintegy példázni igyekeztek a neves társadalomkutató ismert történelemfilozófiai tézisét, mely szerint a létező szocializmus is kizsákmányoló osztálytársadalom, s amelyben az úgynevezett értelmiség az elnyomó osztály, az értéktöbblet fő-fő haszonélvezője. Nos, az Élet és Irodalom értelmiségi sajtómunkásai ezért alázták meg embertársukat az "emberi bánásmód" jegyében, a csintalan férfilélek játékául használva kolléganőjük föltűnő kebleit, állítólagos "adakozó kedvét". Azért viselkedtek úgy beosztottjukkal szemben, mint Básti Lajos és Páger Antal a közösen használt cselédlánnyal az Utószezon című Fábri-filmben, merthogy az uraság, ugye, legyen uraság minden tekintetben!

Nem akarok feminista húrokat pengetni, ám letagadhatatlan: Faragó és fortélyosan pajzán férfitársai egyszersmind Marxék elvi tételét is demonstrálták (tán szintúgy elvi alapon, tán csak zsigerből), mely tétel szerint a burzsoá-polgári társadalomban a nő (feleség, titkárnő stb.) spontán prostituálódik. Ami viszont nem a nők eleve "adakozó", kurvás természetéből (ez a minősítés Faragóék revizionizmusának terméke, lám, ők itt is bátran szembefordultak Marxszal) és még csak nem is a férfiak ab ovo hímsovinizmusából adódik. A marxi dogma értelmében mindez a kizsákmányoló osztályrend által van determinálva. Amitől persze még lehetne viszonylag kulturáltan viselkedni, akár az uralkodó osztály részéről is, de hát az ilyesmi nem mindig és nem mindenkinek sikerül.

A történelem során olykor fényesült homlokkal bucskázunk át egyik fajta kizsákmányoló rendszerből a másik fajta bornírt osztálytársadalomba, érák és rezsimek jönnek-mennek, így hát az alávetett, kiszolgáltatott gépírónő szeretetteli megalázásának vágya örökmécsesként lobog kicsinyke lelkünkben.

Vágréti László

Az utolsó cserkész

Magyar Narancs, 2004. február 12.

Tisztelt Bugyinszki György!

Ön azt írja John Kerryt bemutató cikkében, hogy felesége, Teresa Heinz Kerry "előző, mozambiki férjétől több mint félmillió dollárt örökölt". A helyzet az, hogy maga Teresa mozambiki portugál születésű, a férj viszont nem az, hanem néhai John Heinz amerikai szenátor személyesen (a ketchupos Heinz családból). Lásd: www.johnkerry.com/about/teresa.html

Üdvözlettel:

Székely János