Olvasói levelek

  • 2004. február 19.

Olvasói levelek

A Népszabadság Kultúra, illetve a Magyar Narancs Szüret című rovatában foglaltak tanúsága szerint volt idő, amikor a progresszív (Aczél-ellenes) értelmiségi elit körein belül az egyik nagyszerű, szikrázóan szellemes férfielme nagy ötlettel, valamely dús keblű kolléganője, "egy adakozó kedvű gépíróhölgy" ajkain át küldözgette "prémiumcsókjait" a másik entellektüel macsónak: - No akkor menjen és csókolja, Mancika, a jó tollú Váncsa Pistát, de aztán megmondja ám, hogy az édes csókot én küldöm neki! "Így éltünk. Ilyen volt a légkör" - vallja Faragó Vilmos nyugalmazott lapszerkesztő.Mármost vigyáznunk kell, a Magyar Narancs fiatalabb olvasói azt hihetik ezek után, hogy a vázolt légkör nem más, nem egyéb, mint a kádári dekadencia szimplán homoerotikus megnyilvánulása.
Hihetik érdeklődő fiataljaink, hogy a legendás reformista kultúrműhelyek, szerkesztőségek zuhanyzóiban a haladó szellemű kultúrférfiak időnként vizes törülközővel náspángolták el egymás csupasz fenekét, tréfásan, de "szeretettel", a kemény küzdők, bátor harcosok egymásrautaltságának magasztos érzésétől áthatva, miként az valamely foci- vagy rögbicsapat rajongott sztárjai között szokás. Mások viszont azt hihetik, hogy az aczéli kultúrdiktatúra lebontásáért enyhén erotomán furfanggal küzdő elit tagjai egyszersmind mentolos ízesítésű cukorkával is kínálgatták egymást a létező szocializmusban, ezért tűnik úgy utólag, mintha - szellemi és erkölcsi értelemben véve - nem lettek volna egészen maguknál.

Ám másról van itt szó valójában. Köztudott ugyanis, hogy e kitűnő férfiak mélyen egyetértettek Szelényi Ivánnal, ergo mintegy példázni igyekeztek a neves társadalomkutató ismert történelemfilozófiai tézisét, mely szerint a létező szocializmus is kizsákmányoló osztálytársadalom, s amelyben az úgynevezett értelmiség az elnyomó osztály, az értéktöbblet fő-fő haszonélvezője. Nos, az Élet és Irodalom értelmiségi sajtómunkásai ezért alázták meg embertársukat az "emberi bánásmód" jegyében, a csintalan férfilélek játékául használva kolléganőjük föltűnő kebleit, állítólagos "adakozó kedvét". Azért viselkedtek úgy beosztottjukkal szemben, mint Básti Lajos és Páger Antal a közösen használt cselédlánnyal az Utószezon című Fábri-filmben, merthogy az uraság, ugye, legyen uraság minden tekintetben!

Nem akarok feminista húrokat pengetni, ám letagadhatatlan: Faragó és fortélyosan pajzán férfitársai egyszersmind Marxék elvi tételét is demonstrálták (tán szintúgy elvi alapon, tán csak zsigerből), mely tétel szerint a burzsoá-polgári társadalomban a nő (feleség, titkárnő stb.) spontán prostituálódik. Ami viszont nem a nők eleve "adakozó", kurvás természetéből (ez a minősítés Faragóék revizionizmusának terméke, lám, ők itt is bátran szembefordultak Marxszal) és még csak nem is a férfiak ab ovo hímsovinizmusából adódik. A marxi dogma értelmében mindez a kizsákmányoló osztályrend által van determinálva. Amitől persze még lehetne viszonylag kulturáltan viselkedni, akár az uralkodó osztály részéről is, de hát az ilyesmi nem mindig és nem mindenkinek sikerül.

A történelem során olykor fényesült homlokkal bucskázunk át egyik fajta kizsákmányoló rendszerből a másik fajta bornírt osztálytársadalomba, érák és rezsimek jönnek-mennek, így hát az alávetett, kiszolgáltatott gépírónő szeretetteli megalázásának vágya örökmécsesként lobog kicsinyke lelkünkben.

Vágréti László

Az utolsó cserkész

Magyar Narancs, 2004. február 12.

Tisztelt Bugyinszki György!

Ön azt írja John Kerryt bemutató cikkében, hogy felesége, Teresa Heinz Kerry "előző, mozambiki férjétől több mint félmillió dollárt örökölt". A helyzet az, hogy maga Teresa mozambiki portugál születésű, a férj viszont nem az, hanem néhai John Heinz amerikai szenátor személyesen (a ketchupos Heinz családból). Lásd: www.johnkerry.com/about/teresa.html

Üdvözlettel:

Székely János

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.