1. A paraszolvencia szó helyére - a hatvanas-hetvenes években - került a hálapénz szó. A kifejezés azóta érdekes metamorfózison esett át: az egykori szépelgő, a lényeget megkerülő kifejezés napjainkra annyira meggyökeresedett, hogy a fogalom hallatán mindenki a betegnek az orvosa iránt érzett múlhatatlan hálájára gondol.
Ám a hálapénz nem a hála kifejezésének, hanem inkább a borravalónak a szemérmes kifejezése. Aktuális miniszterünk felfogása szerint ha ezt a pénzt előre kérik, akkor helytelenség esete áll fenn, ha utólag adják, akkor nem is lehet más, mint a méltányolandó kitörő hála jelképe.
A dolog azonban nem így áll.
Ha a hálapénzeket azok jövedelméhez mérjük, akik azt adják, akkor azt kell látnunk, hogy a hálapénz az átlagmagyar jövedelmének sokkal nagyobb hányadát teszi ki, mint orvosának, aki azt kapja. Nehezen hihető - és legalább magunkat ne verjük át -, hogy a beteg hálából vállal ekkora áldozatot.
Például a szülő nők átlagéletkora alacsony, így jövedelmük is vélhetően az átlag alatt marad. Ismerjük a hazai átlagjövedelmet - ez olyan 130 000 forint/hónap bruttó körüli összeg lehet ebben az évben, aminek nettó jövedelemtartalma 90-96 ezer forint/hónap között mozog. Egy 50 000 forintos para tehát az átlagjövedelmű beteg havi nettó pénzének a fele vagy több. Ekkora pénzt nem hálából, hanem kényszerűségből ad a beteg. Tessék most csak szépen hátradőlni és végiggondolni: adott-e már életében 20-30 000 forintot (az orvosán kívül) csak úgy hálából? Na ugye.
Kényszerűségből különösen azért, mert tudja: az orvosához még talán vissza kell mennie. És bízik abban, hogy a "szép összegű" paraszolvencia megágyazza számára az aktuális, esetleg jövőbeli kiemelt kezelést.
A lényeg, hogy a hálapénz nem a hála, hanem az orvosra való ráutaltság terméke, mértéke pedig nem a parát adó személy anyagi helyzetétől függ, hanem sokkal inkább az adott orvoshoz kapcsoló szokásoktól. Durván fogalmazva: a hozzá kapcsolódó pénzforgalmi adatokhoz (dr. Péterfalvi Attila) igazodik. Így lehetséges az, hogy a betegek meglehetősen azonos mértékű összegekben fejezik ki a "hálájukat" - és az idevágó honlap azért volt olyan népszerű, mert eligazítást adott az egyébként tájékozatlan, tétova betegeknek, akik szeretnének jó kezelést kapni.
Ennyit a háláról.
2. Kökény dr. helyében elgondolkodnék arról, hogy miért nem szállja meg a hála érzése a betegeket a röntgenezés után, miért nem tépnek a labororvosok után tömött borítékokkal, vagy miért van az úgy, hogy szépen el tudnak számolni a fogorvosukkal - akinek a tarifáját előre ismerik. Talán meg kellene bízni egy "felkészült szociológuscsoportot" avagy "rutinos tanácsadó céget" annak kutatásával, hogy a beteg miért nem fejezi ki a háláját külön, amikor a kezelés díját előre ismeri (lásd: magánrendelések).
Vagy ha nem, akkor ideje lenne állásfoglalást kérnie a hálátlan betegekről is.
3. Amennyiben az egészségügyi tárca rendet akarna e kérdésben, akkor 15 éve előírhatta volna, hogy az orvosok soha, semmiféle parát nem fogadhatnak el közvetlenül a betegtől (NO CASH!). A hálás beteg méltóztassék elfáradni a kórház kasszájához, és ott nyugta ellenében, az orvos nevére pengesse ki, amekkora hála-ingere van. Utána pedig a kórház szépen rendezze az orvossal a dolgot úgy, ahogy azt a törvények előírják. Így most nem kellett volna zaklatni az APEH elnökét sem.
A beteg és az orvos közötti hálálkodás lényege mellesleg így sem csorbulna: ha én 25 000 forintot befizetek dr. X-nek, akkor ő pontosan tudni fogja, hogy ezt Hámori Jánostól kapta. De így talán az egészségügyi kormányzat is világosan látná az egyes orvosi tevékenységek piaci értékét (amit ne adj' isten fel lehet használni majdan az egészségbiztosítókkal való alkudozásokban), az orvosok pedig megfizetnék a köztillető adót - és nem kellene szemüket lesütve, szégyenkezve bokázniuk a hálás betegek és a rokonok előtt. Végtére egyszer ők is lehetnének emberek!
4. Miniszter úr helyében viszont azonnal elhajtanám a minisztérium összes jogászát ebben a pillanatban. Azzal ugyanis, hogy a miniszter úr a legfőbb ügyészhez fordult állásfoglalás-kérésért, hatalmas jogi baklövést követett el. A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze ugyanis semmiféle állásfoglalást nem adhat ki - az ügyészség szervezeti keretein kívül. Az ügyészség ugyanis nem jogalkotó, hanem végrehajtó szervezet.
Az ügyészség egyetlen lehetősége a tényfeltárás és - ha a tények ezt indokolják - a vádemelés. A tényfeltárást más szóval nyomozásnak nevezzük, amely szóból a "nyom" elemet emelném ki. Az ügyészség dolga az, és csakis az, hogy ezt a nyomot, azaz a tényeket keresse. ' maga nem kreálhat nyomot, nem semmisítheti meg, amit talált - az vagy elég ahhoz, hogy vádat emeljen, vagy nem.
De semmiféle állásfoglalást nem adhat ki. Az ügyészség a para ügyében konkrétan megállapíthatja, hogy volt-e, vagy sem - ha volt, akkor egyetlen lehetősége van: bíró(ság) elé kell vinnie az ügyet. A bíró(ság) pedig azért van, hogy megítélje a szituációt. A megítélés formája az ítélet, amelyből lehet akár precedens (jogalkalmazási gyakorlat) is. Éppen csak a legfőbb ügyész állásfoglalása nem ítélet és nem is precendes.
Ezt a minisztérium legfiatalabb jogászának is tudnia kell - ha nem tudják, akkor laput a talpukra, mindnek -, ha tudják, akkor miért nem figyelmeztették erre a miniszterüket?
5. Dr. Polt Péter szakmai felkészültségéről is sokat susognak jogászkörökben: ha még senki sem említette volna neki, akkor ideje megtudnia - "állásfoglalásai" az ügyészi karra és az ügyészség dolgozóira korlátozódnak. Neki sincs joga a társadalmat arról tájékoztatni, hogy ha kérik a parát előre, akkor az milyen megítélés alá esik, és mi az ábra akkor, ha a beteg kéretlenül, hirtelen felindulásból, önként és utólag adja. Bízza ezt a bíró(ság)ra.
Dr. Kökény Mihály miniszter és dr. Polt Péter legfőbb ügyész most abba a hitbe ringatta az orvosokat és a "hálájukat" kifejező betegeket, hogy előre kérni a parát törvénytelen, utólag - kért, nem kért, elvárt stb. - adott parát ellenben igencsak törvényes dolog adni és elfogadni.
Dr. Kökény és dr. Polt az állásfoglalásosdival lényegben szentesítik a jelenlegi helyzetet, ugyanakkor félrevezetik a társadalmat. Erre sem az egészségügyi miniszternek, sem a legfőbb ügyésznek nincs joga.
Az eü. miniszternek - pláne, ha még szociális is, továbbá mert ő maga is orvos - egészen pontosan értenie kell a helyzetet, nem mellébeszélni és ezzel szentesíteni a törvényen kívüli orvosfinanszírozást. A legfőbb ügyésznek pedig végre észre kellene vennie, hogy nem csinálhat törvényt, azokat egy másik épületben gyártják - esetleg hozzá hasonlóan felkészült (hon)atyáink.
Hámori János
(Los Angeles)
"Vagyunk annyira
normális ország"
Magyar Narancs, 2004. február 5.
"Vagyunk annyira normális ország", mert úgy jó, ahogy van, állítja régi kedves kollégám, Kerekes Zsuzsa az Adatvédelmi Biztos Hivatalából, és én - aki ország végképp nem vagyok, ezért a többes szám első személybe biztosan nem tartozom bele - magam is meg lehetnék elégedve, ha ő ennyire nagyon elégedett az országgal általában (aki mi), és az információszabadság állapotával meg különösen. Amúgy sok szépség belefér egy interjúba: "Ez egy titokgazdát, egy belügyminisztert szíven tud ütni, hiszen az államtitok önmagában lévő szubsztancia, ehhez képest mellékes, hogy a papíron mi szerepel" - ez már filozófia, és nagyon magasröptű, csak az a kár, hogy nincsen értelme.
"Nem gondolom, hogy a korábbiakhoz képest különösképpen aggályos tendenciák lennének a személyes adatok kezelésénél vagy az információszabadsággal kapcsolatban. A mostani adatvédelmi biztos talán abból a szempontból aktivistább, hogy többet szerepel a nyilvánosság előtt; valószínűleg ez is közrejátszik abban,hogy többen fordulnak hozzánk" - mondja Kerekes Zsuzsa.
Szép szó az, hogy "aggályos", nem is tudom, miért nem használom. Az általam észlelt számos aggályos tendenciából - csökkenjen az általános jókedv - kettőt említenék, és hogy igazságos legyek: egy adatvédelmiset és egy információszabadságosat.
1. A bekamerázott ombudsmani hivatalban a szobájából Kerekes Zsuzsa nem tudja úgy kidugni az orrát, hogy ne vigyáznák minden léptét baráti kamerák. Ennyire védik adatait házon belül is.
2. A kétkolumnás interjú alanya, miközben hosszan érdekes esetekkel példálózik, egyetlen olyan információszabadság-ügyet nem említ, mely ne volna három évnél régebbi (!), mely ne az én özönvíz előtti hivatali működésem idejéről szólna. Az elmúlt években - lásd: aktivizmus - már csak Információszabadság Főosztály van, említésre érdemes információszabadság-ügy nincs.
Ezeket én "különösképpen aggályos"-nak tartom.
Majtényi László
