"Olvasói levelek"

  • .
  • 2011. május 5.

Olvasói levelek

Magyar Narancs, 2011. április 21. Palástos frizsider Kincstári optimizmustól csepegő cikket írt Zöldi Anna a Tűzoltó utcai, tavaly átadott ALDI-ról.
Meg kell hagyni, az épületet nem rontották el, külseje esztétikus. Mivel azonban védett létesítmény a volt lovarda, rontani rajta csak a törvények ellenében lehetett volna. Azért így is ledózerolták mindkét utcára néző kapuját. Kérdésemre azt a választ kaptam: a dömper nem fért volna be/ki a régi kapun. Hogy az elfogadható külsőnek azért kellene örülnünk, mert lehetett volna rosszabb is - ez nem éppen maximalista igény. Zöldi Anna elfelejti említeni a nagyon fontos erényét az épületnek: nem raktak rá gigantikus táblát: a név két igen szerény, nem tolakodó táblával jelzi az új funkciót. Amit - multiellenesség nélkül is - nehéz szeretni, főleg az igénytelen belsőt, a gyakran udvariatlan kiszolgálást, a kétes minőségű osztrák áruk dömpingjét és az olykor 20 százalékkal felfelé ugráló árakat ismerve. A tervező és a cikkíró sem érti, én annál inkább, hogy egy fallal vizuálisan igenis elválasztották a boltot egy szép kis parktól és a Trafótól. Ugyancsak nem az áruháznak köszönhetjük a rendezett utcát, a könnyen megközelíthetőség lehet, hogy a vásárlónak jó, a csökkentett parkolási lehetőség, a nagyobb forgalom és a hajnalonta fél óráig bőgetett áruszállító jármű a gyerekklinika mellett viszont kellemetlen az ott lakóknak. Végképp érthetetlen, miért lenne fontos a cikkíró szerint a legócskább marketinggel élő cégnek legközelebb a csarnok belsejét is esztétikussá tenni, úgy aligha tartoznának a tulajdonosok továbbra is a világ leggazdagabb emberei közé. Röviden: szívesebben láttam volna az épületben sportcentrumot vagy kultúrát. A IX. kerületben sok minden épült az elmúlt két évtizedben, sok minden eltűnt. Vajon készültek-e fotók vagy videodokumentumok arról, ami lassan az emlékezetből is kitörlődik? Vajon van-e ilyen városi rendelet? Hogy ne kelljen majd ötven év múlva civil felvételekből rekonstruálni a vizuális múltat. Mivel az ablakomból immár 28 éve erre az épületre látok, ismertem a bútoráruházat éppúgy, ahogy láthattam tavaly az átépítés minden fázisát is. Néhány épületről készítettem felvételt, mellékelek néhányat a régi lovarda átalakulásáról.

Rácz Péter

Szürkék és feketék

Magyar Narancs, 2011. április 21.

Kedves Narancs,

szerzőjük, Barotányi Zoltán olyannyira kéjes élvezettel ironizál cikkében az FBI által a közelmúltban nyilvánosságra hozott ufóakták felett, hogy alighanem fel sem tűnt neki, hogy merev szkeptikussága milyen tarthatatlan csúsztatásokhoz vezetett. Cikkében nyoma sincs annak, hogy Guy Hottel, az FBI washingtoni ügynöke (akinek szavahihetőségét még senki sem kérdőjelezte meg!) megrázó jelentését nem holmi Chaves megyei lótenyésztők fecsegésére, hanem az USA légiereje nyomozójának állításaira alapozta! Barotányi továbbá tévesen állítja, hogy napjainkban megritkultak volna az ufókról készült meggyőző felvételek. Éppen ellenkezőleg! Elég csak szétnézni a YouTube-on: az igazságot, bármennyire fáj is ez sokaknak, egyre kevésbé tudják már odaát tartani.

Tisztelettel:

Havasi Márk

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.