Ami viszont magát a paktumot illeti, Tündöklő nyaraink gyors tüze... című önéletrajzi kötete szerint Semprun inkább kárörömmel, mint felháborodással fogadta ennek hírét: ha Sztálin elárulta a demokráciákat, annál jobb. Ebben az időben, mint írja, ítéleteinek egyetlen kritériuma az volt, hogyan viszonyultak mások a Spanyol Köztársasághoz. A nyugati demokráciák pedig elárulták a köztársaságot, amikor megtagadták a fegyvereket a legitim kormánytól, és akkor is a "be nem avatkozás" álságos elvéhez ragaszkodtak, amikor Németország és Olaszország nyíltan támogatta a lázadókat. Ha hihetünk a Spanyol Kommunista Párt későbbi főtitkárának, Santiago Carrillónak, a spanyol kommunisták közül sokan vélekedtek így, akik számára a paktum semmiféle erkölcsi meghasonlást nem okozott. 'k a paktumot azokkal a nyugati demokráciákkal való szembefordulásként értékelték, amelyek miatt sokuk szerint a köztársaság elvesztette a háborút.
Később persze másképp ítél Semprun is, és például nagy rokonszenvvel ír azokról a német kommunistákról, akikkel Buchenwaldban találkozott, és akik soha nem voltak hajlandók vagy képesek beszélni arról, mit éreztek a koncentrációs táborban, ahol 1933 óta Hitler ellenségeként és Sztálin híveként raboskodtak, hogy egyszer csak Sztálin szövetségesének a börtönében találták magukat.
Üdvözlettel
Kiss Csilla
Lehet-e önmagukban értékelni a sötét 1939-1940-es éveket?
"A náci Németország háborús felelőssége szerencsére ismert, és demokraták körében ma már nem is vitatott. Ám kevéssé köztudott az a felelősség, amely a világháború társtettesére, a Szovjetunióra hárul - és ami legalább akkora, mint Németországé" - írta Ungváry Krisztián történész a Magyar Narancsban.
Miközben nagyra becsülöm Ungváry Krisztián munkásságát, és nagyon fontosnak tartom, hogy kitartóan helyreigazítja a második világháborúról a szovjet hatalom árnyékában töltött évtizedek alatt elhallgatott vagy félremagyarázott tényeket és eltorzított következtetéseket, nem fogadom el a világháborúért viselt felelősség és a főszereplők megítélése kérdésében hangoztatott nézeteit.
Ungváry Krisztián abból a - szerintem is helyes - megállapításból indul ki, hogy Sztálin Szovjetuniója egyáltalán nem volt békés hatalom. A szovjet rendszer terjeszkedni akart. Saját borzasztó, tömeggyilkos viszonyait "világforradalom" elnevezéssel minél messzebbre ki akarta terjeszteni, és csak az alkalmat leste az újabb offenzívákra. Ezzel a minősítéssel egyetértek. Sztálin azonban, bármilyen brutális zsarnok volt, fel tudta mérni, hogy 1939-ben a Szovjetunió nem volt mérhető Németországhoz, Nagy-Britanniához, Franciaországhoz, az Egyesült Államokhoz. A világ szerencséjére akkor még gyenge volt a támadáshoz, ezért kényszerült keselyűtaktikára.
Nem tartom helyesnek, ha a Szovjetuniónak a nácizmus legyőzésében játszott szerepét visszavetítve Sztálin korábbi felajánlkozásait, a náci-bolsevik szövetség kísérletét nemlétezőnek tekintjük. De a második világháború történetét sem lehet pontosan leírni az 1930-as évek második felétől 1941-ig játszott sötét diplomáciai és katonai akciók alapján. A történethez ugyanis szervesen hozzátartozik, hogy a Szovjetunió szerepe 1941 júniusában, a nácik elleni élethalálharc megindulásával gyökeresen megváltozott. Nem Sztálin döntött így, hanem Adolf Hitler.
Hitler birodalma végül is maga ellen fordította és az angolszász hatalmak oldalára kergette a Szovjetuniót, és ebbe a stratégiai hibába, hál' Istennek, belebukott. A Szovjetunió elleni támadás döntötte el végleg - borzasztó szenvedések árán - a kimenetelét.
Churchill a franciák gyors összeomlása után, 1941 nyaráig gyakorlatilag egyedül vívta az európai háborút Hitler ellen. A briteknek óriási megkönnyebbülés volt a hír, hogy a nácik rátámadtak a Szovjetunióra. Churchill pontosan tudta, ki az a Sztálin, és hogy mit várhat a világ a Szovjetuniótól. De azt is tudta, hogy a világra a közvetlen veszélyt a fejlett és dinamikus Németországban hatalomra jutott nácizmus jelenti. A Szovjetunió a háború elején túl gyenge volt ahhoz, hogy önmagában igazi problémát jelentsen. Erről a kortársak is megbizonyosodhattak, például amikor a szovjet rablótámadás számbeli és technikai túlereje ellen védekező finnek sikereit megcsodálhatták.
A szovjet rendszert egy alapvető szempontból a nácik is, de Churchill is alábecsülték. 1941 júniusa után a nácik brutalitása nyomán kibontakozó élethalálharc a legjobbat hozta ki a Szovjetunió rendszeréből és a lakossága önfeláldozó képességéből is. Az elmaradott keleti birodalomból senki sem nézte ki azt a képességet, hogy a végveszély, a szörnyű csapások nem összeroppantják, hanem mozgósítják a tartalékait. Hitler támadása nélkül, a békebeli ötéves tervek értelmetlen "iparfejlesztési" kampányaival valószínűleg soha nem lett volna a Szovjetunióból félelmetesen megerősödött világhatalom, amely Kelet-Közép-Európa fejlettebb országait is évtizedekre maga alá tudta gyűrni.
Az antifasiszta koalíció győzelme, a nácik és szövetségeseik legyőzése felszabadulást hozott Európának. Elsöpörte a nácikat, de azokat a korhadt eliteket is, nem utolsósorban a sokszorosan megbukott magyar nemzeti-keresztény középosztályt, amelyek Hitler szövetségeseként rántották bele népeiket a háborúba. S mindezen nem változtat, hogy 1941-ig a későbbi győztes antifasiszta koalíció egyik tagja szörnyűségeket tervezett és még szörnyűbbeket művelt, amint az sem változtat 1944-45 megítélésén, hogy az antifasiszta koalíció győzelme után azonnal a megerősödött és megnőtt étvágyú Szovjetunió feltartóztatása vált sürgetővé. Ez is szervesen hozzátartozik a történethez.
Tamás Tibor
Kevésbé lenne féloldalas Ungváry Krisztián cikke, ha kitért volna az Európa többi részénjelentkező akkori náci-német szimpátiára is. Angliában ugyanebben az időszakban a legfontosabb politikusok nagy része ájuldozott Hitler karizmájától, és nem tartott tőle. Franciaországban még 1943-ban is jelentős erők, többek között az erős támogatottsággal működő Vichy-kormány is a németekkel tervezgette a jövőt. Mussolini Olaszországának 45 millió embere is a baráti szövetségest látta Németországban még 1942-ben is.
Kitérnék végül a saját házunk tájára.Mint legutolsó csatlós, a végsőkig kergettük ábrándjainkat, hogy Hitler mellett ránk is jut majd a fényből. Horthy és Szálasi napjainkban tapasztalható nyílt vagy burkolt fényezése a jobboldalról pedig azt mutatja, hogy nem 1939, hanem 2009 gondolatvilága a félelmetesebb. Mert annak ellenére, hogy ismerjük a múltat, felvállalnánk egy hasonló jövőt.
Puskás Jenő
