A szerzői jog kritikája és a populizmus
Csáki Judit szenvedélyes és néhol már-már személyeskedő - továbbá üzleti titkokba avatkozó - cikket írt arról, vajon Kálmán Imre örököse - szakszerűen: művei jogtulajdonosa - miért nem engedélyezi, hogy Budapesten a Budapesti Operettszínházon kívül másutt is játszható legyen a Csárdáskirálynő. (Csáki Judit: Eszi, nem eszi - A Csárdáskirálynő, az Operettszínház és a kizárólagos játszási jog. Magyar Narancs, 2010. május 27.)
Szerzőjük, aki évtizedek óta hivatásos színikritikus, egyetlen bekezdésben annyi ténybeli tévedést halmoz fel a szerzői jogvédelemmel és az Artisjus egyesülettel kapcsolatban, hogy az még egy kívülállótól is kínos volna, egy szakmabelinek viszont minden vonatkozásban megkérdőjelezi a kompetenciáját.
"A szerzői jogi képviseletek igen érdekesen privatizálódtak a szép emlékű Artisjus nevű állami vállalat megboldogulása után" - írja Csáki.
Ezzel szemben Artisjus nevű "állami vállalat" soha nem létezett. Létezett egy Szerzői Jogvédő Hivatal. Ennek nemzetközi látókörű és igen előrelátó, kiváló vezetői (dr. Boytha György és dr. Gyertyánfy Péter) már a nyolcvanas években széles körű szerzői konszenzuson alapuló társadalmi vezetőséget hoztak létre, és nemzetközi kapcsolataikban valóban elkezdték használni az Artisjus nevet. Ennek az előrelátásnak volt köszönhető, hogy - ellentétben a Művészeti Alappal - a Szerzői Jogvédő Hivatal a kilencvenes évek közepén simán és politikamentesen alakult át egyesületté. (Ma Bródy János az Artisjus elnöke.) Artisjusként egyáltalán nem múlt ki, ellenkezőleg, az ország méretéből fakadó kis forgalma dacára vezetői folyamatosan jelen vannak a CISAC, a szerzői jogvédő társaságok nemzetközi konföderációja vezető testületeiben. Ez a tekintély kizárólag az Artisjus professzionális, szerzőközpontú működésének köszönhető. Különösen fontos ez ma, amikor egyrészt a nemzetközi, különösen az angolszász szerzői jogban a zeneműkiadó társaságok nyomulása révén a szerzők kezdenek kiszorulni saját egyesületeik vezetéséből, továbbá amikor erős populista nyomás éri a szerzői jogvédelmet két oldalról: a nemzetközi kiadóóriások és az általuk felheccelt fájlcsereberélők felől. Magyarországon jelenleg ezt a nyomást politikailag az LMP képviseli.
Ami a színházi jogok képviseletének privatizálását illeti, Csáki ismét tudatlanságáról tesz tanúbizonyságot. 1999-ben megváltozott a szerzői jogi törvény, és az ún. közös jogkezelők (akik tehát a zenei, irodalmi, képzőművészeti és filmes kisjogokat képviselik, ilyen az Artisjus, a Hungart, a Filmjus) a törvényből fakadóan többé nem lehettek jelen a piacon ügynökként, tehát egész estés művek képviselőiként. (Egyes országokban, elsősorban a latin területen, a szerzői jogi egyesületek ma is képviselnek nagyjogokat.) Mivel akkoriban az Artisjus vezetőségi tagja voltam, tanúsíthatom, hogy a cikkben többször említett dr. Hartai Adrienn, aki addig zenés színházi nagyjogokkal foglalkozott az Artisjusnál, szinte kétségbeesve vette tudomásul, hogy sürgősen saját céget kell alapítania, ha tovább akarja folytatni a foglalkozását. Másfelől mi, szerzők is kétkedve vártuk, mit hoz az új helyzet, hiszen egy nagy egyesület jelentette biztonságból egész estés, nagyjogos műveink képviselete - saját beleegyezésünkkel, egyedi szerződések révén - különböző kis ügynökségekhez került. (Az enyémek jogát sokáig magam képviseltem, nemrég szerződtem egy ügynökséggel, amely egyébként nem a Hartai Zenei Ügynökség.)
Amit Csáki úgynevezett informátorától idéz ("az összes irodista beseperte a táskájába az asztalon fekvő aktákat a hivatal megszűnésekor"), sima csúsztatás és inszinuáció. Továbbá - ellentétben a Magyar Narancs általános alaphangjával - ismét színtiszta populizmus: úgy ír a "magánbiznisz"-ről, mintha az valami ördögi praktika volna, nem pedig a kapitalizmus természetes létmódja.
Az is ízetlen populizmus, amikor Csáki azt írja: "ketyeg a pénztárgép, potyog a százalék az örökösök zsebébe". Ilyen mondatokat egy nagy cég vagy egy feltaláló örököséről nem írna le. Pedig ő is meglepődne, ha megtudná, milyen kevés szerző tud megélni Magyarországon abból, ami a hivatása, vagyis a szerzői jogdíjaiból. A nagyjogdíjaikból megélni képes magyar színházi szerzőket két kezünkön meg tudjuk számolni. A kisjogdíjas szerzőkről pedig létezik pontos és friss kimutatás is. Évi (!) 1 millió forint fölött 440 szerző keres, évi (!) 100 ezer forint alatt kb. ötezer szerző és örökös. A többi kb. ezer szerző évi (!) 100 ezer és 1 millió közötti kisjogdíjat kap kézhez.
A szerzői jog megjelenése egybeesik a modern polgári individuum születésével. A mai értelemben vett szerzői jog éppen a színházzal kapcsolatban született meg, a szerzőnek és életművésznek egyaránt nagy formátumú és roppant sikeres Beaumarchais jóvoltából. Nyilván nem véletlen, hogy - amint a Figaro házassága maga is egy új kor nyitánya - a darabjaival sokak véleménye szerint a forradalmat megelőlegező Beaumarchais önmagára és szerzőtársaira mint modern árutermelő polgárra tekint. Viselkedésének részben magyarázata az, hogy Beaumarchais eredendően mester- és üzletember, eleinte órás, később nagykereskedő. Kíváncsi vagyok, vajon Csáki egy sikeres órásmester örököséről is írna-e olyan támadó, populista hangvételű cikket, mint amilyet Kálmán Imre örököséről írt. Eszébe sem jutott, hogy Kálmán Imre örököse, mint a művek tulajdonosa, talán éppen azt nem szeretné, ha Kálmán Imre művei túl korán válnának amúgy tehetséges művészi kísérletek anyagává? Hátha úgy gondolja, maradjanak operettek. Hátha az órásmester lánya sem szeretné apja óráit mondjuk pokolgépekben viszontlátni, és ezért nem adná el őket egy fegyverkereskedőnek?
Fábri Péter,
az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület
vezetőségének tagja (1996-2007),
a Szerzői Jogvédő Társaságok Nemzetközi Szövetsége (CISAC) Drámai, Irodalmi és Audiovizuális Szerzők Tanácsának (CIADLV) 1997 óta tagja, illetve két perióduson át elnöke
(2001-2005)
Fábri Péter nemigen értette meg, miről írtam - erről levele utolsó néhány mondata árulkodik leginkább. Miközben a szerzői jog védelmét evidensnek gondolom, meggyőződésem, hogy a jog örökösének, vagyis a szerző leszármazottjának nem lehet beleszólása esztétikai-művészi kérdésekbe. A jog betűje nem fedi pontosan a jog szellemét. Avagy Kálmán Imre azt szeretné, hogy a Csárdáskirálynőt Budapesten csak és kizárólag Kerényi Miklós Gábor rendezésében lehessen látni? Esetleg azt, hogy Mohácsi János ne rendezze meg? Frászt. Ezt valakik anyagi érdeke kívánja így - és a valakikbe nem tartozik bele Kálmán Imre szerzői jogainak örököse. Írásom erről szólt - és köszönöm Fábri szakszerű pontosításait.
Csáki Judit
Már jó régen nem értem, mit ír, csak azt értem, miért írja, amit ír Csáki Judit. Későbbi sajátos sajnálkozásait megelőzve legutóbb így kezdte cikkét: "A Nemzeti Színházban a jövő évadban nem fogják bemutatni Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét."
Amire is én azonnal azt gondoltam: nagyon helyes, hogy így van! Én ugyanis a hús- és hentesáruboltban soha nem akarok fésűt vagy fürdőhabot venni, az uszodában nem várom el, hogy méretre szabják egy készülő öltönyömet, és a pedikűröst sem bízom meg azzal, hogy vegye ki a gyermekem manduláját.
A Budapesti Operettszínház igazgatóját nagy vehemensen megtámadni, sértegetni csupán azért, mert "bitorolja" egy színházában műsoron lévő dalmű jogát, enyhébb megítélés szerint értelmezhetetlen, és kissé átlátszó is számomra, érdesebb, "csákibb" megközelítés szerint csak valami önmérsékletvesztett vértolulás eredménye lehet. És ennél bármennyivel is több szót vesztegetni a jelenségre akkor volna értelmes, ha Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház sikeres igazgatója a következő évadban műsorra tűzné Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, vagy a Caligula helytartóját.
Õ azonban, merem remélni, még nem őrült meg.
Verebes István
