Mihancsik Zsófia cikkében a jogvédőket, különösen a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezetet és volt munkatársát felelőssé teszi az antiszemitizmus erősödéséért. Majd engedményként hozzáfűzi, hogy a TASZ - a Magyar Helsinki Bizottsággal együtt - részben legalább "számot vetettek saját korábbi tevékenységükkel, és tudomásul vették, hogy jogokat nem öncélúan és absztrakt módon kell védeni, hanem arra a konkrét közegre tekintettel, amelyben a jogérvényesítés zajlik".
A TASZ évek óta következetesen képviseli azon álláspontját, mely szerint a vélemény tartalmától függetlenül mindaddig szabad, amíg mások személyiségi jogait nem sérti, vagy amíg nem éri el a gyűlöletkeltő uszítás szintjét. A tartalomsemleges szabályozás alapelve szerint nem a szavak magukban, hanem a beszéd által kiváltott hatás alapozhatja meg a jogi fellépést. Ez az az alapelv, ami megvéd minket attól, hogy kódolt beszédek mögé bújva lehessen kijátszani a jogszabályokat.
Valljuk, hogy a rasszista, antiszemita, xenofób, homofób indíttatású uszítás ellen a büntetőjog eszközeivel is fel kell lépni, ugyanakkor az uszítás szintjét el nem érő ilyen beszédek esetén elsődleges felelőssége a demokratikus közélet szereplőinek van: haladéktalanul és kategorikusan el kell határolniuk magukat minden ilyen megnyilvánulástól. Amikor valaki a lakosság egyes csoportjainak méltóságát gyalázza, az emberi együttélés egyetemes normáit sérti meg.
A jogvédő szervezetek feladata elsősorban az, hogy az állampolgárok jogainak védelme érdekében a hatalom kontrolljaként lépjenek fel, kritizálják a jogalkotók és a jogalkalmazók hibáit és mulasztásait, ide értve a néha jogsértően oszlató, a néha megzavarodott és tehetetlenül ácsorgó rendőrséget, a jelenleg is törvénybe ütköző, uszító cselekmények miatt vádat oly ritkán emelő ügyészséget, és az ilyen ügyekben sokszor óvatoskodó bíróságokat. A TASZ azonban nemcsak kritizál, hanem - amikor helyes döntés születik - kifejezi egyetértését. A TASZ nem arra vár, hogy a hatóságok hibázzanak, hogy legyen kibe belekötni, hanem maga is aktívan szerepet vállal abban, hogy megfelelő eljárások induljanak, hogy tisztességes és helyes törvények szülessenek; jogértelmezési kérdésekben álláspontot alakít ki, amellyel az emberi jogok szempontrendszerét próbálja érvényesíteni. Világos, hogy a rasszista bűncselekményeket elkövetőket felelősségre kell vonni. Világos, hogy a Magyar Gárda Mozgalom már régen átlépte a jogállami határokat, feloszlatását mi is helyeseltük. Mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani a bíróság jogerős ítéletét, még akkor is, ha azzal esetleg nem ért egyet. Ugyanakkor, ami a gárdaegyenruhát illeti, fájdalmasan nagy puffanás annak a lejtőnek a vége, amin akkor indulunk el, ha jogszabályban öltözködési normákat írunk elő.
Sajnáljuk, hogy Mihancsik Zsófia a TASZ volt munkatársának megnyilatkozásain keresztül elsősorban a jogvédőket tartja felelősnek a közállapotokért, ügyeket és helyzeteket nagyvonalúan összemosva, indulatainak és félelmeinek engedve elfeledkezik arról, hogy a plurális demokrácia szükségképpen magában foglalja a szélsőségeit is, amennyiben azok más jogait nem sértik.
A félnáci és ezen eszmékkel összekacsintó szervezetek előretörése nem jelenti azt, hogy a magyar állam korlátlan felhatalmazást kapott a véleménynyilvánítás és a gyülekezési jog ész nélküli korlátozására. Nem jelenti azt sem, hogy az alkotmánybírósági kontrollon folyamatosan fennakadó, pánikszerű szabályozási ötletekkel kellene a szólás- és gyülekezés szabadságát aránytalanul korlátozni. Az alapvető emberi jogok ugyanis nem csak a kirekesztő nézeteket valló állampolgárokat illetik meg, következésképp ha ésszerűtlenül korlátozzák a szólás- és gyülekezés szabadságát, akkor egy olyan beszűkült ország felé tettünk egy lépést, amit csak ők akarhatnak - mindannyiunk kárára.
Társaság a Szabadságjogokért
Amiben nem tévedtem: valóban vannak olyan jogvédő szervezetek, amelyek ma már másként lépnek fel a rasszista uszítás ellen, mint korábban évekig-évtizedekig tették. Ez a Magyar Helsinki Bizottság leveléből is kitűnik, amelyben több ilyen esetet felsorolnak - 2008-ból és 2009-ből. Amiben tévedtem: mégsem vetettek számot saját korábbi álláspontjukkal és tevékenységükkel, ennélfogva azzal sem, hogy súlyos felelősség terheli őket (is!) a mai helyzet kialakulásáért. Egyszerűen köpönyeget fordítottak, csendben megváltoztatták korábban nagy hangon képviselt nézeteiket. "A TASZ évek óta következetesen képviseli azon álláspontját (...) hogy a rasszista, antiszemita, xenofób, homofób indíttatású uszítás ellen a büntetőjog eszközeivel is fel kell lépni" - írja válaszában a TASZ. Ha az "évek óta" azt jelenti: másfél éve, akkor igazuk van. Egyébként meg nincs. Az érveimet - merő véletlenségből - megírtam a Mozgó Világ augusztusi számában, nem ismételném el őket, beérem egy idézettel: "A szólás- és gyülekezési szabadság korlátozása nagyobb veszélyt jelent a demokráciára, mint a náci beszéd büntetőjogi következmények nélkül hagyása" - 2004-es kiáltványában még ez volt a TASZ álláspontja. Ugyanebben a számban - merő véletlenségből - a Helsinki Bizottságnak arra a vádjára is válaszoltam (mert, ugye, nem kérdés az, hanem vád), hogy miért nem a bíróságoknak a jogszabályok alkalmazását ellehetetlenítő gyakorlatával foglalkoztam a Narancs-cikkben.
Nem helyes, hogy én jobban odafigyelek az egyébként fontos szerepet betöltő jogvédő szervezetek történetére, mint ők maguk. Én vettem a fáradságot, hogy végigolvassam az archívumomat, és felfrissítsem az emlékezetemet, mielőtt bármit állítok. Ugyanezt elvárom a velem vitázóktól. És akkor nem lesz szükségük rá, hogy szokásos előítéleteikkel aggassanak tele. Tehát: nem akarom morális elvek alapján felülírni a jogrendszert, azt azonban követelem, hogy ne "a jog belső logikájának" feltétel nélküli tiszteletben tartása uralja el az életünket, mint eddig. Várom tehát a megváltoztatására tett erőfeszítéseket (lásd: Mozgó Világ, 2009. július). Aztán: én - a jogvédőkkel ellentétben - semmiféle elvemet nem vágtam sutba felháborodásomban. A rasszista uszítók szabadságjogainak védelme sohasem szerepelt az elveim között: húsz éve felháborít, húsz éve beszélek ellenük. Aztán: a jogvédő szervezetekkel ellentétben én sohasem mostam össze - "a gyűlöletbeszéd" fogalmában - az antiszemita, cigányellenes, xenofób, homofób beszédet sem az alpári vagy sértő beszédmóddal, sem a hülyeséggel, pláne nem a bírálattal, ennélfogva sohasem rettegtem attól, hogy "a magyar állam korlátlan felhatalmazást" kap "a véleménynyilvánítás és a gyülekezési jog ész nélküli korlátozására". 'k viszont, ha kicsit kutakodnak a saját történetükben, meg fogják találni ezeket a fejezeteket is. Aztán: sohasem írtam és beszéltem együttérzéssel sem az ügyészségről, sem a rendőrségről. Tényről beszéltem, arról, hogy ha fel akarnak lépni a rasszista uszító beszéd és magatartás ellen, jogalkalmazó szervként legfeljebb kijátszhatják azokat a jogszabályokat, amelyek a jogvédők által másfél évtizede védett alkotmánybírósági értelmezések alapján születtek, illetve nem születtek meg. Aztán: félelmeim valóban vannak. Attól félek például, hogy ez az ország hamarosan élhetetlen lesz a hozzám hasonló magatartású és erkölcsű embereknek, egyebek mellett azért, mert itt elfelejtődött, hogy amikor elveket védünk, embereket is védünk. Az agresszív uszítókkal szemben a kiszolgáltatottakat. És nem fordítva. De sem a Narancs-cikket, sem az öszszes többit nem azért írom, mert "engedek a félelmeimnek". Ha a személyes félelmeimnek engednék, hallgatnék, mint sok - egyébként okos és jó tollú - honfitársunk.
Nekem persze könnyű magamhoz hűnek maradni, én csak egy ember vagyok. Szemben a változó tagságú szervezetekkel, amelyeknek, ha ugyanazon név alatt hitelességre tartanak igényt, be kell számolniuk nyilvánosan arról, miért képviselnek ma - helyesen - mást, mint korábban. Erről szívesebben olvastam volna a válaszaikban.
Mihancsik ZsóÞa
