Bármilyen megtiszteltetés is az, ha engem szemel ki a Magyar Narancs ügyeletes fekete báránynak, mégis, büszkeségemet erősen csorbítja a cikk számos hibája, amely a szerző elemi tájékozatlanságára utal.
Mindenekelőtt összekeveri az ""kori stilisztika és retorika" című 2003 és 2006 között futott pályázatomat a 2006 és 2008 között "Az arab prózairodalom kezdetei" című pályázatommal. Így aztán nem érti például, hogyan kapcsolódhat két fiatal ókori tárgyú munkája igen áttételesen az arab prózairodalom kezdeteihez. A konfúzió az egész cikken végigvonul, ahol, pontosan saját hibája miatt minősíti a pályázatot rendhagyónak és követhetetlen sorsúnak. Ezért megválaszolhatatlan a kérdése, alkalmaztunk-e fiatalokat a pályázat terhére. A válaszadáshoz ugyanis tudni kellene, melyik pályázatról van szó.
Ekkora szarvashiba tulajdonképpen elegendő a cikk egészének hiteltelenítésére, de más hibákat is szóvá kell tennem. A cikkíró ugyanis a pályázat szerinte elégtelen publikációs tevékenységét veti össze a filozófusok ügyével, ahol viszont senki sem vizsgálta a tudományos teljesítményt. A kifogások ott a pénzkezelés módjában mutatkozó állítólagos szabálytalanságokra vonatkoztak. Ahol nem találtak erre utaló jeleket, abbamaradt a vizsgálódás (és a sajtó sem írt többet róla), ahol viszont igen, ott az ügy az illetékes bíróság elé kerül. A két történet tehát nem analóg egymással, összevetésük puszta önkény eredménye. Ezért is nem szólaltam meg kollégáim ügyében (amint ezt VGy kifogásolja): nem vagyok pénzügyi szakember.
A cikk kevésnek minősíti a pályázat zárásakor a táblázatban megjelölt három publikációt, de hallgat az írásbeli beszámolóban megemlített négy könyvről, amelyek közül kettő idegen nyelvű. Áttételesen utal ugyan közülük háromra, de az egész pályázat tengelyében álló leglényegesebbről nem beszél. Pedig éppen ennek van nemzetközi jelentősége, és eköré szerveződött a műhelymunka is. Kifogásolja azt, hogy a pályázat idősebb résztvevőitől nincs publikáció. Ez igaz, mint ahogyan az is, hogy már a munkatervben sem szerepelt ilyen. A műhely létrehozását szolgáló pályázat célja ugyanis a fiatalok pályára segítése volt, és ez meg is történt. A fiatalok munkáiban (könyvek, cikkek) kellett az idősebbeknek közreműködniük.
A cikk kifogásolja, hogy a pályázat elbírálásakor az ókortudományi zsűri tagja voltam. Ez igaz: tagja voltam a zsűrinek a második pályázat indulásakor 2005-ben, és az elsőt lezáró elszámolásakor 2006-ban. Az OTKA szabályzata minden pályázótól összeférhetetlenségi nyilatkozatot kér, és azt a folyamat egészében mindig figyelembe is veszi. Ezért a második pályázat indításakor, 2005-ben zsűritagságomat szüneteltettem. 2006-ban az első pályázat végelszámolásakor ezt nem kellett megtennem, mert az esetleg érintett zsűritagnak a termet csak akkor kell elhagynia, amikor a külső bírálók szövege alapján a zsűri az ő pályázatát értékeli. Így tehát saját pályázatának útját senki sem tudja egyengetni, következésképp én sem tehettem ezt. Az OTKA működésében a VGy sugallta elemi hiba föl sem merülhet.
A logika tanítása szerint lehet hamis premisszákból is helyes konklúzióra jutni. Vári Györgynek is igaza van abban, hogy az egyetemek és a kutatóintézetek nincsenek megfelelő módon finanszírozva. Ebben egyetértünk. Nagyobb biztonsággal juthatott volna azonban helyes eredményre helyes premisszákból, alaptalan botránykeresés és a valóság kiforgatása, valamint a már kihunyóban levő filozófusügy oktalan fölmelegítése nélkül is. Egyébként az MTA alelnökei stratégiai javaslatukban ezért javasolták az MTA intézetei finanszírozására a nyolcvanszázalékos határt a mai jóval alacsonyabb helyett.
Maróth Miklós
Maróth professzor OTKA-pályázatait nem én keverem, hanem ő maga. Azt írom, hogy ő "és munkatársai 2003 és 2006 között kutatták az arab prózairodalom kezdeteit", azt bizonyítandó, hogy az, szemben a tudományos közvélekedéssel, "görög hatásra jött létre". Maróth pedig azt írja rövid kutatási beszámolójában, hogy "sikerült tehát bizonyítani az általánosan elfogadott föltételezést, hogy az arab prózairodalom görög hatásra jött létre". A projektről adott leírása, úgy tűnik, elég pontosan egybevág az enyémmel. A hosszabb beszámolóból kiderül, hogy "a doktori iskola pályázatának középpontjában ennek a műnek a földolgozása állt", vagyis azé, amely a tézist bizonyította; ehhez járultak olyan disszertációk, amelyek, mint írom, "csak nagyon közvetetten kapcsolódnak az arab prózairodalom kezdeteihez, de a projekt címét adó, igencsak tág horizontú kutatási tervbe (ókori stilisztika és retorika) beleférnek". Maróth második kutatási terve az elsőre épült, azt vitte tovább, kérdéseik kétségtelenül nagyon hasonlóak voltak. "A pályázat célja tovább folytatni a korábban, ugyancsak OTKA-támogatással megkezdett munkákat" - írja az OTKA-honlapon második kutatásáról.
Az OTKA összeférhetetlenségi szabályaival annyira tisztában vagyok, hogy cikkemben még össze is foglaltam ezeket, és arra hívtam fel a figyelmet, hogy Maróth az, aki nekem küldött, a cikkben idézett válaszából ítélve nem pontosan ismeri őket. Nem azt "kifogásoltam", hogy a pályázat értékelésekor zsűritag volt; erről azt írtam, hogy "különösen az ókortudományhoz hasonlóan kis szakmákban elkerülhetetlen". A cikk nem "hallgat" a részletes beszámolóban feltüntetett további publikációkról; a kutatás "tengelyében" álló munkát azért nem említem külön, mert Maróth ezzel kapcsolatos publikációi részei a rövid beszámolót záró, három tételből álló publikációs listának, melyről már a szöveg elején írtam.
Maróth szerint "a műhely létrehozását szolgáló pályázat célja ugyanis a fiatalok pályára segítése volt, és ez meg is történt". Csakhogy, mint a cikkben szerepel, ezek a fiatalok vagy már eleve a "pályán" voltak, vagy nem járultak hozzá önálló publikációval ők sem a pályázat sikeréhez. Erről és a cikkben tárgyalt más problémákról Maróth Miklós sajnos nem beszél.
Vári György
