A múlt héten kaptam egy toborzólevelet az illuminátusok titkos társaságától. A levélben felkínálják a lehetőséget, hogy csatlakozzam hozzájuk, és ezáltal részesüljek mindabból a pénzből, sikerből, hírnévből és „spirituális védelemből”, amelyet a háttérhatalom biztosít a tagjainak. Nagyon ravasz levél, rögtön a spammappába küldték, hogy elrejtsék a kíváncsi szemek elől, és egyúttal arról is értesítenek benne, hogy ajánlatuk hó végén lejár, ugyanúgy, mint a tavaszi raktársöprések, ezért igyekezzek a válaszadással. De azért jól gondoljam meg, mert nem tűrik az árulást.
A ránézésre egy krakkói egyetemhez tartozó e-mail címről érkezett levél alapján nehezen tudtam eldönteni, vajon egy ambiciózus szociológushallgató szórakozik, feltörték az egyetem levelezőszerverét, netán a háttérhatalom valóban megneszelte világuralmi törekvéseimet. De ez az udvarias meghívás a nagyok és hatalmasok közé leginkább azért talált meg, mert pont a levél érkezésével egy időben olvastam Michael Marshall Straw Men trilógiájának első kötetét, amely briliáns húzással kapcsolja össze a paratémák két örökzöldjét:
a sorozatgyilkosokat és a háttérhatalmat.
Bónuszként vannak még benne szociáldarwinista összeesküvés-elméletek, random tömegmészárlások házilag készített robbanóanyagokkal és könnyen beszerezhető automata lőfegyverekkel, egyszerre nagyon okos és nagyon bugyuta sorozatgyilkos – a Stonehenge valójában az emberi faj géntérképe! –, kiégett FBI-nyomozó, elrabolt kamaszlány, versenyfutás az idővel, meg egy cinikus főhős, aki a szülei halála után kénytelen rájönni, hogy a virággyermekek élete a hetvenes években durvább volt még a Hairnél is, és a jövő nem Woodstockkal, hanem Charles Mansonnal kezdődött. Szóval a The Straw Men egy egészen érdekfeszítő kevercse A bárányok hallgatnak-féle thrillerek jól bejáratott és ügyesen használt paneljeinek meg az ezredfordulós zeitgeistnek.
A kilencvenes évek elején feltűnt Michael Marshall Smitht egyelőre nem fedezte fel magának a hazai könyvkiadás, habár a brit szerző első regényei és novellái rögtön keltettek annyi feltűnést, hogy megkapjon pár zsánerdíjat. Marshall Smith néhány sci-fi/horror kötet után kezdte el használni a Michael Marshall nevet, amely alatt – hasonlóan például Iain Banks névhasználatához – máig a nem fantasztikus irodalomhoz tartozó szövegeit publikálja. Ennek a szériának az első darabja a 2002-ben megjelent The Straw Men, amely nyitófejezetében rátapint az éra meghatározó félelmeire: az érzékletesen megírt jelenetben ugyanis két ismeretlen férfi besétál egy amerikai McDonald’s-ba, majd minden ok nélkül tüzet nyit a bent lévőkre. Mindezt három évvel a columbine-i mészárlás után, abban az évben, amikor Michael Moore a Kóla, puska, sültkrumplival minden korábbinál szélesebb közönséget elérve tematizálta a szabad fegyverviselés, a fegyverlobbi és az egyre gyakoribb, nem mindig iskolai lövöldözések ügyét.
Az össznemzeti paranoiával való játék a The Straw Men egyik fő csapásiránya – ne feledjük, alig egy évvel vagyunk 9/11 után, amikor már javában megindult a spekuláció és az elméletgyártás az Egyesült Államok területén bekövetkezett terrorcselekménnyel kapcsolatban, és
ilyenkor mi sem segíthet jobban levezetni a feszültséget, mint egy pörgős thriller az elmúlt évtizedek összes hasonló eseményéért felelős háttérhatalomról.
Marshall egy mesteri húzással túltolja a szokásos eszképista konteót a kulisszák mögött konspiráló nagyon gonosz emberekről, és bedobja az ötletet: mi van, ha a világméretű összeesküvés mögött sorozatgyilkosok és az ő követőik állnak? Teljesen logikus, ki más lehetne ennyire elvetemült.
| ||
A címben megnevezett titkos társaság, a „szalmaemberek” egy régi néphiedelemre utal, miszerint a középkorban az ítélőszékek körül tébláboló mindenféle gyanús alakok a cipőjükbe tűzött szalmaszállal jelezték a potenciális kuncsaftoknak, hogy megfelelő fizetségért cserébe hajlandóak a hamis tanúzásra. Ennek megfelelően Michael Marshall szalmaemberei lényegében a sorozatgyilkosokra épülő szolgáltatóipar képviselői: tevékenységük ingatlanközvetítéstől az áldozatok felhajtásán át a tanúk elhallgattatásáig terjed, a látókörükbe került személyekkel gyanús spameken és amatőrnek tűnő chamtrail-weboldalakon keresztül kommunikálnak, és persze nagyon-nagyon gazdagok.
Meg titkosak, habár mindenki benne van, aki nem főhős.
A The Straw Men felerészt decens thiller, amely segít enyhíteni a hiányérzetet, ha elfogyott a Thomas Harris-összes, felerészt viszont fapofával előadott szatíra az új évezred legelején bekövetkezett társadalmi változásokról, és pont annyira túlozza el saját Amerika-képét, hogy még ne billenjen át teljesen a South Park felségterületére. Az outsourcing már a sorozatgyilkosokat is utolérte. A spamek és kamuoldalak mögött tényleg van valami mélyebb és sötétebb, ami nem pusztán emberi butaság – ezt onnan lehet tudni, hogy a központozás néha stimmel bennük. A szálak Hollywoodig érnek, és a kinek áll ez érdekében kérdésre egyetlen helyes válasz létezik: a sorozatgyilkosoknak.
Az illuminátusoknak válaszoltam. Remélem, felvesznek.
