Brooke Borel testén 2004 nyarán jelentek meg először a rejtélyes kiütések. A fiatal újságíró orvostól orvosig járt, de sehol sem tudtak rájönni, mi okozhatta a csípéseit. Gyanakodtak kullancsra és pókra, közben a sebek elfertőződtek az áldozat vakarózásától. Végül az édesapjától kapta a megmentő tippet: a csípések oka az ágyi poloska. Borel felforgatta a lakását, kifőzte a ruháit és ágyneműit, meg is talált egy darab rovart. Öt évvel később ugyanez megtörtént vele egy másik albérletben. Ekkorra már a CBS arról beszélt, hogy 2010 az „ágyi poloska éve”.
| ||
Egy időben azzal, hogy egyre gyakoribb témává váltak az amerikai médiában, Brooke Borel a poloskák megszállottjává vált. Dolgozni kezdett egy róluk szóló könyvön, félelmét és undorát félretéve beutazta a világot közel-keleti denevérbarlangoktól kelet-európai nyomornegyedekig, állandó vendég volt a rovarirtó-konferenciákon, és a mai napig összeugrik a gyomra, ha gyanús piros foltot talál magán. Könyve 2015-ben jelent meg Ellepve: Hogyan bukkant fel az ágyi poloska a hálószobáinkban és igázta le a világot? címmel, és az egyik legtanulságosabb szöveg a modern ember és az ízeltlábúak kapcsolatáról.
Múlt héten néhány nap alatt elolvastam, és ezt a hét fontos dolgot tanultam belőle magunkról és az ágyi poloskákról.
1. A poloskafertőzés lelki terror
Az éjszaka aktív ágyi poloskák betörése az ember privát szférájába brutális pszichológiai nyomással jár, és a megszállottsággal határos lelki sérüléseket okoz. Az alvó emberből táplálkozó, otthonának sötét zugaiban tanyázó vérszívók portyái növelik a kiszolgáltatottság, a tisztátalanság és a szégyen érzetét, ami gyakran olyan elkeseredett megoldási kísérletekhez vezet az áldozatok részéről, mint a lakás felgyújtása vagy bepermetezése emberre is veszélyes méreganyagokkal. Egy százharmincöt online blog és fórum anyagát feldolgozó kutatás szerint az érintettek mintegy nyolcvan százaléka a fertőzés elmúltával poszttraumás stressztől szenved: szorongás, álmatlanság, flashbackek, hipervigilancia. Minden ötödik érintettet foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata vagy meg is kísérelte azt.
2. A poloskák a rovarvilág vámpírjai
Az orvosok azért voltak tanácstalanok Brooke Borel poloskamarásaival szemben, mert az Államokban a hatvanas évek óta több generáció is felnőtt, akik abban a hitben élnek, hogy a „bed bug”, az „ágybogár” ugyanolyan kitalált lény, mint mondjuk a fogtündér. Vámpírszerű éjszakai életmódja, hogy az avatatlan szemlélő számára maga a rovar szinte láthatatlan, és hogy csak hátborzongató jelekből következtethetünk jelenlétükre – mint a vérpettyek a lepedőn vagy a rovartelepek mocskából áradó émelyítően édes szag –, egyaránt hozzájárultak a paraziták misztikus aurájához.
| ||
Az ágyi poloskákkal kapcsolatos ismeretek annak köszönhetően halványultak el a nyugati köztudatban, hogy az ötvenes években a DDT nevű rovarirtó szerrel sikerült igen alacsonyra szorítani a poloskapopulációt. Bár kisebb járványok később is voltak, a poloskák robbanásszerű visszatérése az ezredforduló után következett be, többek között az új vegyszerekre immunis törzsek kifejlődése és a rovarok gyors globális terjedésében fontos szerepet játszó fapados repülőjáratok miatt. Ausztráliában a poloskák száma negyvenötszörösére nőtt 2000 és 2006 között. 2004-ben New Yorkban 82 igazolt poloskafertőzést jelentettek be; 2010-ben 4808-at.
3. A poloskakutatók az entomológia Van Helsingjei
Mivel a poloskák nem terjesztenek annyira veszélyes betegségeket, mint a kullancsok vagy a maláriaszúnyogok, a poloskakutatás- és irtás a mai napig nem élvez prioritást a paraziták vizsgálatában és a rovarirtóiparban. Sokáig R. L. Usinger 1966-ban megjelent kódexe, a Monograph of Cimicidae volt az egyetlen komoly szakirodalom poloskaügyben. Usinger bejárta a világot, hogy összeírhassa a különböző alfajokat, közben egy saját kolóniát is elkezdett kitenyészteni, amelyen megfigyelhette a rovar életmódját. Ehhez a saját vérével kellett táplálnia őket, ezért egy szelencében mindig magával hordta kis barátait. Ugyancsak saját testnedveit áldozta a tudománynak Harold Harlan, aki a hetvenes években kezdett poloskatenyésztésbe, és a 2010-es években egy hatezer egyedes gyűjteményt őrizgetett otthonában.
| ||
Ez évente minimum huszonkétezer csípésbe került neki, ám a rovarirtó szerektől védetten szaporodott – tehát immunitás nélküli – törzs különösen fontos lett az újra fellángolt fajközi háborúban. A poloskákkal ennyire szoros és monomániás kapcsolatot ápoló tudósokról könnyen eszünkbe juthat a vámpírmítosz másik kulcsszereplője, Van Helsing professzor, aki a Dracula 2000 című feldolgozásban már vámpírvérrel lőtte magát a jobb teljesítmény érdekében.
4. A poloskaszex durva
Egy felnőtt ágyi poloska nagyjából nyolc perc alatt lakik jól embervérrel, miközben testének mérete duplájára vagy akár triplájára nő. Ez után 1,2 méter/perces sebességgel kotor vissza a rejtekhelyére a fajtársai által eregetett feromonok alapján, ahol az agresszív hímek általában rávetik magukat a jóllakottságtól – és meghízott testüktől – belassult nőstényekre. A nőstény poloskáknak nincs párzásra alkalmas testnyílása: a hím késszerű nemzőszervével döfi át partnerének kitinpáncélját, és egyenesen annak testüregébe spricceli ondóját. Hogy az örökítőanyag a megfelelő helyre menjen, a nőstény egy erre kifejlesztett speciális szervvel irányítja a hím szúrásait, ahonnét tárolás után a rovar keringési rendszerén át jut el a sperma a petefészkekbe. Mivel ez hetekig is eltarthat, a nőstény hosszú idővel párzás után is képes termékeny petéket tojni, aminek hála a faj igen könnyen terjed – egyetlen utazóbőröndbe keveredett, frissen megtermékenyített nőstény képes új kolóniát alapítani a világ másik végén.
5. A poloskák évezredek óta velünk vannak
A legvalószínűbb megfejtés szerint az eredetileg denevéreken élősködő poloskák akkor szoktak át az embervérre, amikor őseink denevérek lakta barlangokban vertek tanyát. A legkorábbi tárgyi bizonyítékok az ókori Egyiptomból származnak: a Kairótól százhetven kilométerre található Ahet-Atonban a száraz, forró klímának köszönhetően jó állapotban lévő poloskatetemeket is találtak, melyek az időszámításunk előtti 1300-as években szívhatták a fáraók vérét. Az ókori görögök nem csak kártevőnek tekintették őket, de a rovarok homeopátiás felhasználásával is kísérleteztek: a poloskákat hússal és babbal keverve fogyasztották lázcsillapítóként, simán babbal kígyómarás ellen, a zúzott poloskákból készült balzsammal pedig szempilláik növekedését serkentették. A római id. Plinius javallotta továbbá elégetett poloskákból készült hamu és rózsaolaj keverékét fülfájdalmakra, ugyanakkor kételkedett a poloskás bab hatékonyságában.
6. A poloskák bizonyítottak a vietnami háborúban
A vérszívó rovarok fontos szereplői voltak az emberiség háborúinak. Patton tábornok rengeteget panaszkodott a poloskákról feleségének Szicília lerohanása során, de karrierjük csúcsát Vietnamban érték el. A hatvanas években az amerikai hadsereg speciális detektorokat akart kifejleszteni a gerillák ellen, amelyek idejében jelzik az ellenséges humanoidok közeledtét. Mivel a vérszívók számára létfontosságú áldozatuk megtalálása a kilélegzett szén-dioxid, a test melege és a testünk által párologtatott egyéb vegyületek alapján, kézenfekvőnek tűnt egy rovaralapú vietkongdetektor kifejlesztése. A kísérletben részt vett a bolha, a kullancs, a tetű, háromféle szúnyog és a Chagas-kórt terjesztő rablópoloska (más néven csókbogár). Az ízeltlábúakat külön-külön egy áteresztő membránnal lezárt dobozkába dugták, hogy megvizsgálják, melyik mocorog a legmegbízhatóbban egy ember közelében – a feladat ezután már csak az lett volna, hogy a rovarok reakcióját valamiképpen hangjelzéssé alakítsák. A tetvek ugyanúgy céltalanul kószáltak, mint általában. A bolhák olyan izgatottan kezdtek pattogni, hogy nem lehetett őket leállítani. A kullancs használhatatlan némaságban mászott, még azután is, hogy súlyokat tettek a lábaira. Az ágyi poloska nyert: a fiatalabb egyedek megbízhatóan jelezték az ember közelségét, ám a tudósoknak nem sikerült megoldani mozgásuk szirénává alakítását, így a kísérletet végül mégis lefújták.
| ||
7. A poloskák hatása az emberi kultúrára felbecsülhetetlen
A vámpírmítosz már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy hálásak legyünk a poloskáinknak: mindkét vérszopó éjszaka támad, és van valami köze a denevérekhez. A poloska és a vámpír párhuzamos evolúciója egy újabb bámulatos példája az emberi kultúra fejlődésének. De ennél még többről van szó, ugyanis az ausztrál varangyinvázió hatásához hasonlóan, a kétezres évek poloskaboomja után természetesen a poloska témájú kultúripar is fellendült. Brooke Borel egy egész fejezetet és külön függeléket szánt az idevágó daloknak, mondókáknak, off-off-Broadway musicaleknek és horrorfilmeknek.
Ennél azonban még fontosabb a poloskák kiemelt szerepe az emberi közösségek kapcsolatában, vagyis az állandó vita arról, hogy egymással bizalmatlan népcsoportok és társadalmi osztályok közül ki kit fertőzött meg a rovarral, ki „hozta be” a vérszívót.
Pedig mielőtt poloskaterjesztéssel vádolnánk a nemrég beköltözött új szomszédot, egy dolgot mindenképp érdemes észben tartani: az ágyi poloska mindenkit egyformán szeret.
