Jockey Ewing elnök lesz

  • Keszthelyi András
  • 2016.11.10 10:20

Political Animal

Szokták mondani, hogy Trump a fehér (rasszista), lecsúszó (alsó) középosztály szavazataival nyert. Ez részben tévedés.

Az amerikai elit és az úgynevezett művelt világ rettegve, az eliten túli közvélemény pedig  megbabonázva szemlélte, ahogyan Donald Trump az elnökség felé menetelt. És amikor a választás előtti napokban lassacskán mindenki (vagyis az elit) kezdett megnyugodni, hogy csak nem veszíthet az, akit Miley Cyrustól az összes még élő volt elnökig mindenki támogat, legyen demokrata vagy republikánus – akkor Donald Trump nyert.

Szegények nem tudták, hogy minden egyes támogató nyilatkozat, minden hollywoodi celebritás, minden talk-show, valamennyi Nobel-díjas közgazdász és minden nagyszabású koncertfellépés, ami Hillary Rodham Clinton javára történik, valójában Trumpot erősíti. Mert mindegyiknek ugyanaz volt az üzenete: mi, az elit, megmondjuk nektek, hogy mi a jó és mi a rossz. Clinton jó, de legalábbis kisebb rossz, mint Trump: a rossz etalonja, abszolút zérófoka és egyúttal kvintesszenciája.

Trump pedig úgy viselkedett a kampányban, mint Orbán Viktor szokott a mindennapokban, azzal az aprócska eltéréssel, hogy nem gründolt magának médiát, nem épített sem árnyék-, sem maffiaállamot, és barátaival meg üzletfeleivel sem lopatta szét az uniós fejlesztési pénzek számottevő hányadát. Szabadságharcot hirdetett viszont a politikai korrektség és a globális kapitalizmus ellen, célul tűzte ki, hogy visszaszerzi Amerika nagyságát, leszámol a bankárokkal, a menekültekkel és a mindkettőt egyként megtestesítő/pénzelő Soros Györggyel, hagyta habzani a konteókat, éppen csak a chemtrail ellen harcoló vagy a gyíkembereket elfogó aktivistákkal nem fotózkodott.

Mondhatnánk úgy is, az elittel szólva, hogy úgy viselkedett, mint egy futóbolond. Maga írta Twitterét – ahelyett, hogy a profikra bízta volna. A kampány során megsértett mindenkit, aki a szakemberek szerint számít: a nőket, a feketéket, a hispanókat és az elit által dezignált valamennyi véleményvezért. Szerinte a közvélemény-kutatások meghamisított számok. Alig szerzett adományokat – szemben Clinton gépezetével, amelyik úgy gyűjtögette a donorokat, mint szorgos hangya a téli elemózsiát. Nem volt kiépített mozgósító apparátusa, hogy betolja a szavazókat az urnákhoz. Vagyis semmit nem csinált úgy, mint ahogyan egy kampányban szoktak, ellenben mindenben úgy tett, hogy az elitet bosszantsa, sértegesse.

Esélye nincs, hangzott a verdikt. Nate Silvert, a legendás elemzőt majdhogynem megkövezte a média, mert adott mintegy 30%-os esélyt Trump győzelmének is, miközben a kutatók és a fogadóirodák konszenzusa legfeljebb 10%-ra taksálta.

Ehhez képest Trump nyert. Nem kicsit, nagyon.

Hogyan lehetséges ez? – hangzik az első kérdés, és mi lesz most? – így a második.

Ami az első kérdést illeti, a válasz, különösen utólag, felettébb egyszerű.

Az amerikai választók többségének elege lett saját elitjéből. És miközben Clinton következetesen és le nem tagadható módon az elit észjárását, hitvallását, és nem utolsósorban érdekeit megtestesítve kampányolt, ezzel nem erősítette, hanem éppen ellenkezőleg: gyengítette magát és saját esélyeit. Mindezt tovább árnyalta, hogy amúgy is népszerűtlen jelölt volt, a közvélemény-kutatások szerint minden idők második leggyengébb jelöltje. (Mert a leggyengébb, legnépszerűtlenebb jelöltnek maga Trump bizonyult.)

Szokták mondani, hogy Trump a fehér (rasszista), lecsúszó (alsó) középosztály szavazataival nyert. Ez részben tévedés. Floridát például a hispanók váratlanul nagyarányú támogatásával nyerte meg. Sokkal több fekete és nő szavazott rá, mint amennyit előzetesen jeleztek.

Trump azért nyert, mert – mint mondottam – az amerikai választók többségének elege lett az elitből, és inkább támogattak egy Jockey (az eredetiben J.R.) Ewing-szerű figurát, mint azt a személyt, aki mindazt megtestesíti, ami miatt az elitből elegük lett. Egy 92-es Bill Clintonnal vagy 08-as Obamával szemben minden bizonnyal vesztett volna. De ez a választás nem a vezetői alkalmasságról szólt, hanem a változásról – éppen úgy, mint 1992-ben vagy 2008-ban.

A második kérdésre adott evidens válasz megkerüli a lényeget. Mert az evidens válasz az, hogy nem tudjuk. Az amerikai politikai rendszer meglehetősen bolondbiztos, mondhatjuk arra az esetre nézve, ha Trump ott folytatja, ahol a választás előtti napon abbahagyta. Másrészt az is igaz, hogy győzelmi beszédével új húrokat pengetett, Amerika egységéről beszélt, árkokat temetett stb. Ha úgy tetszik, teljesen hagyományos győzelmi beszédet mondott, úgy viselkedett, mint bármelyik profi politikus, aki pontosan tudja a különbséget a kampány és a kormányzás, a vehemens ígérgetés és a sok tényező által befolyásolt hivatali működés között.

De arra a kérdésre, hogy egy rendhagyó kampány után a normalitáshoz közelítő kormányzás következik-e, vagy továbbra is a már megismert Donald Trumpot látjuk majd, egyelőre nincs és nem is lehet válasz. A politikai rendszer stabilitása miatt a magam részéről inkább az előbbire tippelnék.

Ám, ha mindez igaz is, ott marad a fel nem tett kérdés: hogyan lehet kifejlett demokráciákban a közeljövőben választást nyerni a hasonlóan populista jelöltekkel szemben? Mert ha az eliteknek nincs válaszuk az elbizonytalanodó, frusztrált és szorongó többség problémáira, akkor hasonlóan sajnálatos események sorozatával kell majd szembesülnünk.

Neked ajánljuk