| ||
Tíz évvel ezelőtt a képzelgést tettekre cseréltük. Nem egy egységes mozgalom közös döntése volt ez Portugáliában és Európában, hanem általános tendencia, amelyet egyéni döntések és a minket körülvevő világ eseményei alakítottak. A demokrácia mozgástere egyre szűkült, és csak egy módon lehetett megmenteni: ha elszánjuk magunkat, hogy kiterjesztjük a határait.
A tüntetéseken szerte Európában kezdtek feltünedezni a „2014 ≠ 1914” feliratú zászlók. Azt a követelést szimbolizálták, hogy ne térjen vissza 1914, vagyis az első alkalom, amikor az európai vezetők úgy masíroztak bele a világháborúba, hogy tetteik következményeit se megérteni, se elkerülni nem tudták.
Egy újságokat és egyetemeket összekötő hálózat vitákat szervezett minden tagállamban az Európai Bizottság elnökjelöltjeinek részvételével. Az utca embere válaszokat, magyarázatot várt, a jelöltek ígérgettek, elkötelezték magukat. A 2014-es választásokon, amelyek fő témája az volt: „Megszorítások: igen vagy nem?”, az európaiak először érezték úgy, hogy megválasztották az „unió ügyvezetőjét” – és ez a tendencia máig egyre csak erősödik.
2016-ban a portugálok lepték meg a többi európait. Ahelyett, hogy nagyköveteket küldtek volna az Európai Unió Tanácsába („az európai kapcsolatok nem külkapcsolatok” – mondták), választásokon döntöttek arról, ki képviselje őket az unió legfontosabb törvényhozó szervében. (Az Európai Unió Tanácsa, avagy a Miniszterek Tanácsa munkájának érdemi részét az Állandó Képviselők Bizottsága végzi, ennek tagjait hívják nagykövetnek – a ford.) A portugál példa nyugtalanította a többi kormányt és lelkesítette az állampolgárokat („Mi a francért lehet ezt a portugáloknak, és nekünk miért nem?” – kérdezték Spanyolországban). Ma ez már általános gyakorlat, amelyet az országok többsége alkalmaz, és a következő felülvizsgálatkor az uniós keretszerződések része lesz. A Tanács mára inkább egy szenátusra emlékeztet, amelynek ülései nyitottak, azok eredményeit pedig a kormányokkal és parlamentekkel közösen választott „tanácsosok” prezentálják.
Ez a portugál újítás csak az egyik lépés volt a demokratizálódás rögös útján, része annak a folyamatnak, amely elvezetett a „Fejlődési memorandum” megszületéséhez. Ezt tárgyalták, erről vitatkoztak több mint egy éven át akadémiákon, egyesületekben és gyűléseken. Végső formájában ez a kiterjedt dokumentum mindenféle elképzeléseket magába foglalt a gazdaságtól az oktatásig, az egészségügytől a közigazgatásig. Ebből az időből származnak olyan, mára közismert kezdeményezések, mint például a pártokon belüli nyílt előválasztás, amely lehetővé tette a kormányok és parlamentek nagyobb függetlenedését a pártpolitika taktikai játszmáitól.
Ma már nem mindenki látja át, mit értünk el ezzel a hatalmas erőfeszítéssel, amely a száz évvel ezelőtti amerikai progresszivizmushoz és a még korábbi brit chartista mozgalomhoz hasonló. A kezdő lendület kissé alábbhagyott, és továbbra is vannak félelmeink. De ezek értelmüket vesztik, ha arra gondolunk, hogy mi történhetett volna – jobban mondva: hogy mi történt valójában.
Mert – és most felfedem írásom titkát – mindaz, amit fent olvastatok, hazugság volt. 2013 és 2023 között egészen máshogy alakult a történetünk – sokkal rosszabbul. A valóságban a pénzügyi és gazdasági válság szociális és politikai válsághoz vezetett. Az alapjogok elvesztése és a jogállam összeomlása után „maioritarista” rendszerek jöttek létre, a demokrácia és a diktatúra hibridjei. De ezek maguk is elbuktak, és vezetőik konfliktusokat generáltak, hogy eltereljék a figyelmet saját felelősségükről. A 2014 után következő évek jobban hasonlítottak az 1914-et követő időszakra, mint a legrosszabb képzelgéseinkben. Sok európai a száműzetést választotta – ez a levél is onnan érkezik hozzátok.
Ez a mi történetünk. Remélem, a ti történetetek jobban hasonlít majd arra, amire vágytunk.
Megjelent a Jornal de Negócios június 27-i számában. A szerző történész, európai parlamenti képviselő. A cikket a Jornal de Negócios szíves hozzájárulásával közöljük. Fordította: Urfi Péter.
