Orbán Viktor már 2015 januárjában, a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet idején érzékelte, hogy az átalakuló Közel-Keleten a diktatúrákkal együtt több helyen az államhatalom is összeomlik, és a káoszba és kegyetlenségbe süllyedő térségből menekültek milliói indulhatnak Európa felé. Mértékadó megfigyelők szerint e felismeréshez Orbánt, a Vlagyimir Putyinhoz leginkább közel álló uniós miniszterelnököt orosz forrásból származó titkosszolgálati információk is hozzásegíthették. Mivel a tömeges menekülés a válságövezetekből tartós folyamatnak ígérkezett, a téma alkalmasnak tűnt arra, hogy a 2014 és 2015 fordulóján csökkenő népszerűségű Fidesz renoméját új, az addigiaknál fenyegetőbb ellenségkép megfogalmazásával építsék újra.
| ||
Orbán rezsimje ettől kezdve már nem hajléktalanok, cigányok, filozófusok, civil jogvédők vagy idegenszerű áruházláncok, hanem a hazára fenekedő menekültek elleni harccal erősítette legitimitását. E folyamatnak volt az egyik állomása a népszavazás, vagy Kis János találó kifejezésével, az autokratikus rendszerekre jellemző népszavaztatás.
Az ellenzék a népszavazással/népszavaztatással kapcsolatban az alábbi kifogásokat vetette fel.
Közjogilag nincs tétje, hiszen a kérdésből nem származtatható tennivaló az Országgyűlés számára. Éppen ezért az alkotmánybírósági jóváhagyás ellenére is alkotmányellenes (miközben ugyanez a testület az elmúlt hat évben számos olyan népszavazási kérdést buktatott el, amelyeket a jogszabályok szerint át kellett volna engednie).
A népszavazás értelmetlen, hiszen az „igen” álláspontját senki sem képviseli, mert mind a hatályos magyar jogszabályok, mind az erre vonatkozó uniós tervek egyéni elbírálást írnak elő a menekültek befogadásánál.
A kampány gyűlöletkeltő, egész embercsoportokat stigmatizál és kriminalizál, ezért mélyen amorális. Pazarló is, mert a kormány soha nem látott összegeket költ feleslegesen a kampányra.
Az érvelés minden eleme jogos, ám az egész együtt a racionalitásnak egészen más dimenziójában mozog, mint ami a Fidesz cselekvését meghatározza. E kritika mögött az a feltevés húzódik meg, mintha a népszavazást kezdeményező és a kampányt levezénylő politikai erő a korrektség, a törvényesség és az erkölcsösség normái szerint kívánt volna eljárni, csak sajna nem sikerült neki. Holott erről szó sincs: a Fidesz pontosan tudta, hogy a kérdés és az egész kampány inkorrekt, törvényellenes, erkölcstelen és drága. Mi másért foglalták el a Nemzeti Választási Bizottságot és az Alkotmánybíróságot, mint hogy ezeket közvetlen politikai érdekeik szolgálatába állítsák? Mi másért államosították a közmédiumokat, rabolták le a magánmédiumok nagy részét és zsarolnák a maradékát, mint hogy tárgyszerű tájékoztatás helyett Orbán propagandaszövegeit nyomják?
A közös európai értékeket számon kérő kritika valójában csak megakadályozza a Fidesz hatalomgyakorlásának jellegéből következő racionalitás megértését, és jóllehet sokan és sokszor rámutattak a népszavazás egy-egy valódi okára, nem számoltak azzal, hogy azok több politikai cél együttes megvalósítását szolgálták.
Bár a kampányban rutinszerűen elkövetett törvény- és normasértések ellenére is érvénytelen népszavaztatás szimbolikus funkcióját nem tudta beteljesíteni és Európában sem szolgálhat hivatkozási alapul, a Fidesz praktikus belpolitikai célkitűzései teljesültek. De mik voltak Orbán népszavaztatásának valós bel- és külpolitikai funkciói?
Orbánnak ezért volt szüksége rá
Egy. A hagyományos Fidesz-tábor eróziójának megállítása, sőt, bővítése egy erős érzelmi üzenet révén. A menekültüggyel Orbán a korábbi ellenségképző témákhoz – hajléktalanok, munkanélküliek, szegények, cigányok, homofóbia stb. – képest félelem- és szorongáskeltésre még ezeknél is alkalmasabb ügyet talált. Az új ellenség felmutatásával bővítheti szavazóbázisát, hiszen az idegeneket elutasító álláspontja nem csak a saját és a Jobbik támogatói, de a baloldali szavazók körében is megértésre talál.
Kettő. A szakpolitikai kormánykritika felülírása. A menekülttematika révén generálható félelem felülírja a szakpolitikai témákban nyújtott gyenge kormányzati teljesítményt. Ha a gyűlöletkampánnyal sikerül elhitetni, hogy a választók élete és biztonsága van veszélyben, akkor a hiszterizált érzelmek képesek semlegesíteni azokat az ügyeket, amelyek alapján békeidőben a kormányok teljesítményét megítélik. A fenyegetettség mesterségesen kialakított légköre degradálja az oktatásra, egészségügyre vonatkozó szakpolitikai, vagy a központilag vezényelt korrupcióra vonatkozó morális kritikákat.
Három. Lojalitásdemonstráció. Hatéves kormányzása alatt a Fidesz módszeresen fölszámolta az autonóm egyéni és intézményi pozíciókat, állami forrásoktól függő vazallusi helyzetbe kényszerítette az állampolgárok sokaságát. A mostani népszavaztatás volt az első, amikor a kormányzat nem pusztán a párttagok, a behódolt értelmiségiek, az egyházi vezetők és a házi celebek hűségesküjére tartott igényt, hanem a formálisan autonóm önkormányzatok, önkormányzati és államigazgatási munkatársak tömegeit is vallomástételre kényszerítette. Ennek felülmúlhatatlanul abszurd példája, amikor Nagykovácsi polgármester asszonya a helyi tévé színes bőrű riporterének nyilatkozott az idegenellenes népszavazás nagyszerűségéről.
Négy. A közhatalmi szervezetek üzemszerű törvénytelenségre kényszerítésének főpróbája. A kormány népszavazási kampányt végrehajtó szerveitől (kiemelten a Rogán Antal vezette Miniszterelnöki Kabinetirodától) kezdve az NVB-n és a Kúrián át egészen az államapparátusig és az önkormányzatokig a köztisztviselők és közalkalmazottak tömegeit kényszerítette törvénytelenségekre. Jogerős ítéletek sokasága támasztja alá, hogy a kormány kampánytevékenységének minden lényegi eleme tudatosan törvénysértő volt.
Míg a kormányzat korábban csak a közmédiumok államosításával, a nem csatlós médiumok kiszárításával és a csatlós médiumok feltőkésítésével megszerzett média- és pénzügyi fölényét érvényesítette, a népszavaztatáson már a papíron független jogállami intézményeket és magát az államapparátust is hadrendbe állította. A rendszerszintű törvénysértések előnyeinek élvezetében ezért a még működő jogállami kontrollmechanizmusok sem jelentettek akadályt, hiszen az NVB és a Kúria kampányra vonatkozó jogerős elmarasztaló határozatai semmilyen következménnyel sem sújtották az elkövetőt, ha az a kormány volt. Ez az orosz és a közép-ázsiai posztkommunista autokráciák gyakorlatát vetíti elénk: a megfélemlített és kellően dresszírozott államapparátus a hatalmi párt érdekében választási csalásra kényszeríthető.
Öt. A falvak népének dresszírozása. A kistelepülések választási aktivitása minden korábbitól eltérően most sokkal magasabb volt, mint a városi lakosságé. Ez csak a kiszolgáltatott, jelentős részben közmunkából élő és ezért a fideszes klientúrától egzisztenciálisan függő falusiak tömeges, irányított hatósági szavaztatásának főpróbájaként értelmezhető.
Hat. A Kubatov-listák felfrissítése. A kérdés alapján eleve várható volt, hogy a népszavaztatáson döntően a kormány támogatói fognak részt venni. És valóban, mivel a szavazóhelyiségekben megjelentek kilenctizede a nemet ikszelte be, tudható, hogy a résztvevők érzelmi, gyűlöletkeltő kampányokban mobilizálhatók és ebben a kérdésben a kormány álláspontját követik. Ráadásul mivel a 2014-es 2,1 millióval szemben a népszavazáson 3,2 millióan támogatták a kormány álláspontját, ez a szavazóréteg jobbra is és balra is túlnyúlik a Fidesz táborán, s a több mint egymilliónyi különbségből egy következő kampányban hasonlóan gyűlöletkeltő üzenettel minimum pár százezer a Fideszhez köthető.
Hét. A csicskamédia feltőkésítése közpénzből. Az Orbán–Simicska-maffiaháború azzal járt, hogy Simicska médiumai helyett ki kellett építeni egy új, Orbánhoz hű médiabirodalmat. A kampány újabb alkalmat teremtett a közpénzpumpa üzemeltetésére, azaz a Lokáltól a Tv2-ig terjedő új revolvermédia és a családhoz köthető kültéri reklámcégek feltőkésítésére.
| ||
Orbán számára a népszavaztatás külpolitikai funkciója nem az ország, hanem saját maga pozicionálása volt. Máskor sem akart mást: amikor a kampánystábjával több tiszteletet követelt a magyaroknak, annak valódi jelentése ez: „több tiszteletet Orbán Viktornak”. Tisztában van azzal, hogy Magyarország mérete és gazdasági ereje nagyságrendileg az ő helyét is kijelöli a nemzetközi mezőnyben, ám ezzel nem éri be. Ahogy a becsvágyó Hérosztratosz csak az epheszoszi Artemisz-templom felgyújtásával látott lehetőséget nevének megörökítésére, a Magyarország adta lehetőségeken messze túlterjeszkedő nemzetközi befolyásra vágyó Orbán a menekültekkel való leszámolással és az érvényes népszavazás erejével óhajtotta ambícióját megtámasztani.
Ahogy a menekültügyet belföldi hátországának bővítésére használja, úgy tör vezérszerepre a kontinens izmosodó euroszkeptikus és szélsőjobboldali alakulatai között. Megjósolható, hogy néhány éven belül kivezeti pártját az Európai Néppárt frakciójából, és megpróbál az euroszkeptikus-szélsőjobbos pártcsoport vezére lenni. A keleti bővítés során taggá vált vagy a jövőben erre avanzsáló országok egy részét sorompóba állítva a „nemzetek Európája” elképzeléssel olyan zsarolási potenciált akar létrehozni, melynek révén elérheti az uniós fejlesztési források 2020 utáni folyósítását, és azoknak a maffiaállam igényei szerinti, transzparenciamentes felhasználását.
A gyűlöletkampány csapdái
A menekültekkel szembeni immorális gyűlöletkeltés olyan csapdákat állított a liberális értelmiség és az ellenzéki pártok számára, amelyekkel nem tudtak megbirkózni.
Egyrészt a mértéktelen uszítás és hazugság érzelmileg nem hagyott teret másnak, mint a menekültek és bevándorlók melletti feltétel nélküli morális kiállásnak. A Fidesz félelemgeneráló cinikus racionalizmusa és a másik oldal erre adott morális válasza ellehetetlenítette a menekült- és bevándorlásügy problémájáról lefolytatandó racionális vitát, s a liberális értelmiség körében mintegy tabusította a befogadás mértékéről, kockázatairól és feltételeiről szóló szükséges diskurzust. A gyűlöletkeltő kormánykampány azt eredményezte, hogy a másik oldal még a probléma felvetését is automatikusan amorálisnak tekintette és megbélyegezte. Ez a morális tabusítás viszont a félelemkeltésre nyitott társadalmi csoportokat a Fidesz álláspontja felé nyomta, míg az embertelen kampánytól undorodókat a feltétel nélküli szolidaritás tisztán morális álláspontjába szorította. A menekültekkel szolidáris álláspont a tabusítás miatt képtelen volt reflektálni arra a természetes emberi szorongásra, amit a Fidesz gyűlöletkeltő kampánya fokozott hisztérikussá. Ezt megkönnyítette, hogy még a szorongás és a kétségek is morális elítélés alá kerültek, s így e „feszültséget” sokan úgy oldották fel, hogy az idegenellenes politika „honvédő” ideológiájának fedezékébe húzódtak.
Másrészt a nemzeti szabadságharcként megjelenített „brüsszelezés” megnehezítette az EU menekültkérdésben mutatott tevékenységének, a szervezet intézményrendszerének és vezető politikusai teljesítményének egyébként igencsak indokolt kritikáját. Emiatt az európai értékek melletti kiállás – a probléma kezeléséhez szükséges stratégia, intézményi szerkezet és vezetői kvalitás hiánya ellenére – beszorult az esetlen uniós politika feltétel nélküli igenlésének pozíciójába. Így a Brüsszelt önérdekűen támadó orbáni politika kisajátíthatja magának az unió elkerülhetetlen „megreformálásának” ügyét, az Európa iránt elkötelezett politikai erők pedig egy túlhaladott struktúra védelmezőinek tűnnek.
Harmadrészt bár a kormány tevékenységének ismeretében okkal váltott ki félelmet az egyéni szabadságjogok „terrorveszélyre” hivatkozó csorbítása, ez az aggodalom megakadályozta a racionális vitát a közösségi és az egyéni jogok konfliktusáról és a felkészületlensége miatt nemzetközi kritikák kereszttüzébe került magyar terrorelhárítás szakmai munkájáról. A gyűlöletkampányra adott jogos morális válasz tabusította annak a kérdésnek még csak a felvetését is, hogy egy közösség milyen feltételeket írhat elő közösségén kívüli polgárok befogadására: melyek azok az értékek, amelyek védelme esetenként más méltánylandó szempontokat is felülírhat.
E csapdák fel nem ismerése odavezetett, hogy az ellenzék rámutatott ugyan Orbán kampányának pusztító és erkölcstelen voltára, de nem tudta meggyengíteni a kormány politikájának hatalmi bázisát. Ahhoz a témát övező tabusítások feloldására és értékelhető gyakorlati válaszok kidolgozására lett volna szükség az elhelyezhető menekültek számáról, a befogadás kritériumairól, a befogadó országok és a menekültek sok esetben eltérő kulturális mintáinak kezeléséről. Az ellenzéki politikai erők fellépése nem szorítkozhat pusztán a morális értékek felmutatására, hanem a gyakorlat nyelvére lefordítható, reális politikai válaszokat kell adniuk mind a menekültügy, mind Európa jövője kapcsán felmerülő stratégiai problémákra. Ennek hiányában az erkölcstelen, pusztító magatartás sokak szemében az egyedül lehetséges gyakorlati megoldásnak tűnhet, az ellenzéket pedig politikai megoldások hiányában nem fogják kormányképes alternatívának tekinteni. Mint ahogy ma nem is az.
