Örkény Antal

A skálakópé

Bogardus és Orbán

  • Örkény Antal
  • 2016.11.06 12:10

Publicisztika

Emory S. Bogardus neve nem sokat mond a szélesebb közönségnek, valószínűleg csak a szociológus- és szociálpszichológus-szakma ismeri. 1882-ben született az Egyesült Államokban, nevéhez fűződik az egyik első szociológiai tanszék létrehozása Dél-Kaliforniában, a 30-as években az Amerikai Szociológiai Társaság elnöke volt. Neve mégsem ezért marad fenn az örökkévalóságnak, hanem az általa kialakított és róla elnevezett Bogardus-skála, az egyik leggyakrabban használt szociológiai mérőeszköz okán.

Bogardust alapvetően az izgatta, hogy a mindennapi kapcsolatokban és interakciókban hogyan lehet megragadni és empirikusan leírni a társadalmi távolságtartást, a csoportközi kapcsolatokban a saját csoporttól eltérő másik csoport tagjainak megkülönböztetését és elutasítását. Fel akarta tárni a társadalmi kapcsolatokat jellemző, alapvetően érzelmi indíttatású lélektani jellemzőit annak, ami az emberek különféle etnikai, vallási vagy más szociális és kulturális közösségek iránt érzett szimpátiáját, meghittségét, esetleg közömbösségét, vagy éppen ellenkezőleg, elutasítását és ellenséges érzületét mozgatja.

 

Az elfogadás kicsiny körei

A skála koncentrikusan táguló körökké formálja a fizikai teret, s leképezi a társadalmi kapcsolatokat jellemző távolságokat. A legszűkebb kör a család és a rokonság, ahol gyakorlatilag megszűnik a távolságérzet, hiszen az interakció a másik emberrel nagyon közeli és intim. Akit beengedünk e társadalmi mikrovilágba, azt képesek vagyunk tökéletesen elfogadni, akit viszont elutasítunk, azzal szemben gyanakvás, távolság­­érzet és elutasítás jellemez minket. Valamivel nagyobb fizikai és szociális távolságot érzünk a közeli barátainkkal szemben, vannak, akiket elfogadunk, másokat elutasítunk. Ezt követi a szomszédság, majd pedig a kollégák köre. Minél kevésbé fogadunk be ezekbe a körökbe bizonyos embereket, annál élesebben merül fel a durva elutasítás valószínűsége. A skála végső köreibe az állampolgárok közösségébe fogadás került, vagy a teljes kiutasítás az országból.

Az elfogadás és elutasítás körei azonban nem csupán egyes személyekre vonatkoznak, de főképp kisebbségi csoportok tagjaira is: etnikai, vallási, kulturális vagy migráns csoportokra, társadalmi osztályokra vagy rétegekre (például szegényekre, hajléktalanokra), deviáns életvitelűekre (drogosokra, bőrfejűekre, bűnözőkre). Megtévesztő lehet, hogy a kutatások sokszor egyenlőségjelet tesznek a társadalmi távolságérzet és az előítéletesség közé. Ez annyiban igaz, hogy a kettő nagyon sokszor együtt jár. De a távolságtartás nem feltétlenül jelent előítéletességet. Az előbbi inkább érzület, amihez számos más kognitív mozzanatnak kell kapcsolódnia ahhoz, hogy létrejöjjön az előítéletes beállítódás. Ilyenek lehetnek a negatív sztereotípiák, az etnocentrizmus, a társadalmi dominancia, a csoportokkal szembeni megkülönböztetés és elutasítás, az idegenellenesség, a stigmatizáció vagy a diszkrimináció.

A Bogardus-skála csodálatos titka éppen az, hogy szinte észrevétlenül, a mindennapi élethelyzetekben, egyszerű választásokban, az ösztönös viselkedésben képes megragadni a mássággal, az etnikai, vallási, szociális és viselkedésbeli különbségekkel szembeni elutasítás első megnyilvánulásait, ami később akár kiérlelt és tudatos gondolkodási sémává, durva elutasító attitűddé, előítéletes világképpé formálódhat. A mássággal, a kisebbségekkel, a többségtől eltérő kulturális csoportokkal szembeni távolságtartás tehát akár zéró pontja is lehetne Gordon Allport későbbi, 1954-ben publikált híres elméletének az előítéletekről – azóta ez minden ilyen kutatás kiindulópontja. Szerzője az előítéletes gondolkodás fokozatosságára hívja fel a figyelmet. Egyfajta fejlődésmodellben írván le az előítéletesség megnyilvánulását, amelynek első szintje a megkülönböztető beszédmód, ezt követi az elkerülés, majd a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés. A negyedik fázis a fizikai agresszió, a végső állapot pedig a teljes megsemmisítés.

Ám mindezt megelőzi a bogardusi dilemma, nevezetesen, hogy kiket fogadunk be a legszűkebb családunkba, hogyan barátkozunk, hogyan nézünk a szomszédjainkra, hogyan fogadunk vagy utasítunk el embereket a tágasabb szociális környezetünkben.

Bogardus ezt az 1925-ben kitalált módszerét a későbbi években rendszeresen tesztelte, és az eredmények alapján jutott arra a következtetésre, hogy a 20. században az Egyesült Államokban lassan, de fokozatosan csökkent a távolságtartás a mássággal, a kisebbségekkel, a válaszadóktól eltérő etnikai és vallási csoportokkal szemben.

S hogy miért érdekes a laikus olvasónak ez a történet? Emory Bogardus arról, aki idegen csoportból szívesen elfogad valakit a családjába, azt feltételezte, hogy barátjának, szomszédjának, munkatársának, polgártársának is elfogadja az illetőt. De ha nem látná őt szívesen a családjában, barátnak még mindig elfogadhatja; ha pedig annak sem, akkor legalább szomszédjának, esetleg munkatársának. Végső esetben nem feltétlenül üldözné el az országából.

 

Drága butítás

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke feje tetejére állította Bogardus közel százéves elméletét. Mint a magyar nemzet egyedül hivatott megtestesítője és szónoka, a végétől ragadta meg a sorrendet: az ország összes polgára nevében kijelenti, hogy Magyarország egyetlen migránst és menekültet sem fogad be. Ha nem jöhet, értelemszerűen a munkatársunk sem lehet; nem lehet a szomszédunk, a barátunk, vagy, ne adj’ isten, élettársunk, menyünk, vejünk sem. Nem kell a világot bonyolítani. Nem kell a személyközi kapcsolatok és az interkulturális csoportközi viszonyok finom bogardusi distinkcióival többet törődnünk. Felcicomázhatjuk mindezt hazugságözönnel, ostoba negatív sztereotípiákkal, durva etnocentrizmussal, agresszív kultúrfölénnyel, szélsőséges sovinizmussal, bűnbakképzéssel, vallásüldözéssel, hisztérikus idegenellenességgel és rasszizmussal, gyűlöletkeltéssel és morális pánikkal – ahogy a magyar kormány a legdurvább eszközökkel törvénysértő módon ezt tette és teszi –, de a lényeg az, hogy megtanulja az ország gyűlölni mindazokat, akik idegenek. És ha már ebbe sikeresen beletanultunk, kezdhetjük az igazán nagyravágyó projektünket: képesnek lenni önmagunkat, a többi embertársunkat, saját csoportunkat és az egész országot gyűlölni.

Bogardus története azonban itt nem ér véget. Vasárnap valami fontos történt az országban, ami az általa felvetett dilemmát tovább árnyalja. A világon egyedül­álló módon, borzasztó nagyságú elherdált közpénz árán egy ország tesztelte a Bogardus-skála lebutított változatát. A választás abban állt, hogy próbáljunk árnyaltan, reálisan és emberségesen szembenézni az idegenek, a tőlünk eltérő származású, vallású, kulturálisan különböző csoportok, illetve a menekültek elfogadásával, vagy ne fogadjunk be senkit, üldözzünk el mindenkit, aki a miniszterelnök szerint nem közénk való. És Orbán vesztett – a többség ugyanis nem követte őt, még ha ő képtelen is ezt belátni.

Bogardus azonban nem ezt látná a népszavazás kapcsán a legérdekesebbnek. Valószínűleg inkább azon gondolkodna, hogy milyen könnyen sütjük rá a közbeszédben az idegengyűlölő bélyeget a legkülönfélébb emberekre, közösségekre, egy egész országra. Mert a népszavazás nagy tanulsága az, hogy miközben feneketlen gyűlöletkampány között feküdtük és keltünk már hosszú hónapok óta, és miközben a kutatások soha nem látott mértékű idegenellenességet mértek az országban, amikor eljött a pillanat, hogy meg is kell cselekednünk, amit a politikai hisztériakampány megkövetel tőlünk, nem tesszük meg azt. Vasárnap az ország Allport fejlődésmodelljében a gondolati kirekesztés és a cselekvő kirekesztés határpontjához ért, és az ország többsége nem lépte át ezt a határt.

 

Budapest titka

Amikor a szociológus az idegenellenesség fokát méri, általában olyan menekült- és migránsellenes kérdéseket tesztel, amelyekkel a médián keresztül tömik a fejünket az Orbánhoz hasonló véleményirányítók. Ezek valóban felkelthetik bennünk a félelem­érzetet az ismeretlentől, bizonytalanságot és gyanakvást szülhetnek, s így könnyen hozzásimulhatunk a többséginek vélt nézetekhez. Működhet a megfelelési kényszer – de ebből nem következik feltétlenül, hogy tényleg átéléssel gyűlöljük az idegent, és még kevésbé, hogy megalázzuk, üldözzük és kirekesszük őt, ha kell, még az országból is.

Persze az ország lakói sokfélék, különböző módon élnek és még inkább sokféleképpen gondolkodnak. A többség mellett mindig van kisebbség, és az ő véleményük is része a közvéleménynek. Hogy megértsük őket is, érdemes azon elgondolkodnunk, hogy miért éppen Budapesten volt oly erős a kormány retorikájával szembeni elutasítás. Sok okot fel lehetne itt sorolni, beszélhetünk a város etnikai és kulturális sokszínűségéről, a közélet és a művészetek szerepéről, a civil szervezetek, a pártok, a legkülönfélébb önszerveződő mozgalmak aktivitásáról, de akár a politikai sokszínűség és aktivitás közelségéről is. Budapesten olyanokkal is együtt dolgozunk, akik nagyon mások, mint amilyeneknek magunkat hisszük, a szomszédjaink különböznek tőlünk, az idegenekkel együtt élünk, beszélünk velük, és ismerni véljük őket. Mindezek közös vonása, hogy az elfogadásnak és a befogadásnak itt mindennapi tapasztalata és hangja van, és ezt a hangot – ahogy a választás mutatta – sokan meghallják. Ahol pedig nincs hang és mindennapi tapasztalat, ott megszűnik a reflexió és önreflexió, megszűnik a megértés és empátia, ott nem kell elfogadónak lenni, és az idegen képe egyre rémisztőbbé válhat. A család, a szomszédság, a munkahely, a lakóhely már nem az élet egymást átmetsző és mégis egymástól elkülönülő élettere, hanem egy képzelt, soha nem létező és mégis szociálisan zárt egység, amiben nem látjuk az idegent szívesen, mert csak a mi és az ők léteznek. Talán ez a közösen kitöltött Bogardus-teszt segít oldani ezeken a különbségeken.

Emory Bogardus az elméletének és skálájának ezt a radikális újragondolását és tesztjét már nem élhette meg, mert kaliforniai otthonában, idős korában, 1973-ban békében elhunyt. De ha itt lenne köztünk, lehet, azt mondaná: kezdetnek nem rossz!

Emlékezzünk rá!

A szerző szociológus.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.