Bogardust alapvetően az izgatta, hogy a mindennapi kapcsolatokban és interakciókban hogyan lehet megragadni és empirikusan leírni a társadalmi távolságtartást, a csoportközi kapcsolatokban a saját csoporttól eltérő másik csoport tagjainak megkülönböztetését és elutasítását. Fel akarta tárni a társadalmi kapcsolatokat jellemző, alapvetően érzelmi indíttatású lélektani jellemzőit annak, ami az emberek különféle etnikai, vallási vagy más szociális és kulturális közösségek iránt érzett szimpátiáját, meghittségét, esetleg közömbösségét, vagy éppen ellenkezőleg, elutasítását és ellenséges érzületét mozgatja.
Az elfogadás kicsiny körei
A skála koncentrikusan táguló körökké formálja a fizikai teret, s leképezi a társadalmi kapcsolatokat jellemző távolságokat. A legszűkebb kör a család és a rokonság, ahol gyakorlatilag megszűnik a távolságérzet, hiszen az interakció a másik emberrel nagyon közeli és intim. Akit beengedünk e társadalmi mikrovilágba, azt képesek vagyunk tökéletesen elfogadni, akit viszont elutasítunk, azzal szemben gyanakvás, távolságérzet és elutasítás jellemez minket. Valamivel nagyobb fizikai és szociális távolságot érzünk a közeli barátainkkal szemben, vannak, akiket elfogadunk, másokat elutasítunk. Ezt követi a szomszédság, majd pedig a kollégák köre. Minél kevésbé fogadunk be ezekbe a körökbe bizonyos embereket, annál élesebben merül fel a durva elutasítás valószínűsége. A skála végső köreibe az állampolgárok közösségébe fogadás került, vagy a teljes kiutasítás az országból.
Az elfogadás és elutasítás körei azonban nem csupán egyes személyekre vonatkoznak, de főképp kisebbségi csoportok tagjaira is: etnikai, vallási, kulturális vagy migráns csoportokra, társadalmi osztályokra vagy rétegekre (például szegényekre, hajléktalanokra), deviáns életvitelűekre (drogosokra, bőrfejűekre, bűnözőkre). Megtévesztő lehet, hogy a kutatások sokszor egyenlőségjelet tesznek a társadalmi távolságérzet és az előítéletesség közé. Ez annyiban igaz, hogy a kettő nagyon sokszor együtt jár. De a távolságtartás nem feltétlenül jelent előítéletességet. Az előbbi inkább érzület, amihez számos más kognitív mozzanatnak kell kapcsolódnia ahhoz, hogy létrejöjjön az előítéletes beállítódás. Ilyenek lehetnek a negatív sztereotípiák, az etnocentrizmus, a társadalmi dominancia, a csoportokkal szembeni megkülönböztetés és elutasítás, az idegenellenesség, a stigmatizáció vagy a diszkrimináció.
A Bogardus-skála csodálatos titka éppen az, hogy szinte észrevétlenül, a mindennapi élethelyzetekben, egyszerű választásokban, az ösztönös viselkedésben képes megragadni a mássággal, az etnikai, vallási, szociális és viselkedésbeli különbségekkel szembeni elutasítás első megnyilvánulásait, ami később akár kiérlelt és tudatos gondolkodási sémává, durva elutasító attitűddé, előítéletes világképpé formálódhat. A mássággal, a kisebbségekkel, a többségtől eltérő kulturális csoportokkal szembeni távolságtartás tehát akár zéró pontja is lehetne Gordon Allport későbbi, 1954-ben publikált híres elméletének az előítéletekről – azóta ez minden ilyen kutatás kiindulópontja. Szerzője az előítéletes gondolkodás fokozatosságára hívja fel a figyelmet. Egyfajta fejlődésmodellben írván le az előítéletesség megnyilvánulását, amelynek első szintje a megkülönböztető beszédmód, ezt követi az elkerülés, majd a hátrányos megkülönböztetés és kirekesztés. A negyedik fázis a fizikai agresszió, a végső állapot pedig a teljes megsemmisítés.
Ám mindezt megelőzi a bogardusi dilemma, nevezetesen, hogy kiket fogadunk be a legszűkebb családunkba, hogyan barátkozunk, hogyan nézünk a szomszédjainkra, hogyan fogadunk vagy utasítunk el embereket a tágasabb szociális környezetünkben.
Bogardus ezt az 1925-ben kitalált módszerét a későbbi években rendszeresen tesztelte, és az eredmények alapján jutott arra a következtetésre, hogy a 20. században az Egyesült Államokban lassan, de fokozatosan csökkent a távolságtartás a mássággal, a kisebbségekkel, a válaszadóktól eltérő etnikai és vallási csoportokkal szemben.
S hogy miért érdekes a laikus olvasónak ez a történet? Emory Bogardus arról, aki idegen csoportból szívesen elfogad valakit a családjába, azt feltételezte, hogy barátjának, szomszédjának, munkatársának, polgártársának is elfogadja az illetőt. De ha nem látná őt szívesen a családjában, barátnak még mindig elfogadhatja; ha pedig annak sem, akkor legalább szomszédjának, esetleg munkatársának. Végső esetben nem feltétlenül üldözné el az országából.
Drága butítás
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke feje tetejére állította Bogardus közel százéves elméletét. Mint a magyar nemzet egyedül hivatott megtestesítője és szónoka, a végétől ragadta meg a sorrendet: az ország összes polgára nevében kijelenti, hogy Magyarország egyetlen migránst és menekültet sem fogad be. Ha nem jöhet, értelemszerűen a munkatársunk sem lehet; nem lehet a szomszédunk, a barátunk, vagy, ne adj’ isten, élettársunk, menyünk, vejünk sem. Nem kell a világot bonyolítani. Nem kell a személyközi kapcsolatok és az interkulturális csoportközi viszonyok finom bogardusi distinkcióival többet törődnünk. Felcicomázhatjuk mindezt hazugságözönnel, ostoba negatív sztereotípiákkal, durva etnocentrizmussal, agresszív kultúrfölénnyel, szélsőséges sovinizmussal, bűnbakképzéssel, vallásüldözéssel, hisztérikus idegenellenességgel és rasszizmussal, gyűlöletkeltéssel és morális pánikkal – ahogy a magyar kormány a legdurvább eszközökkel törvénysértő módon ezt tette és teszi –, de a lényeg az, hogy megtanulja az ország gyűlölni mindazokat, akik idegenek. És ha már ebbe sikeresen beletanultunk, kezdhetjük az igazán nagyravágyó projektünket: képesnek lenni önmagunkat, a többi embertársunkat, saját csoportunkat és az egész országot gyűlölni.
Bogardus története azonban itt nem ér véget. Vasárnap valami fontos történt az országban, ami az általa felvetett dilemmát tovább árnyalja. A világon egyedülálló módon, borzasztó nagyságú elherdált közpénz árán egy ország tesztelte a Bogardus-skála lebutított változatát. A választás abban állt, hogy próbáljunk árnyaltan, reálisan és emberségesen szembenézni az idegenek, a tőlünk eltérő származású, vallású, kulturálisan különböző csoportok, illetve a menekültek elfogadásával, vagy ne fogadjunk be senkit, üldözzünk el mindenkit, aki a miniszterelnök szerint nem közénk való. És Orbán vesztett – a többség ugyanis nem követte őt, még ha ő képtelen is ezt belátni.
Bogardus azonban nem ezt látná a népszavazás kapcsán a legérdekesebbnek. Valószínűleg inkább azon gondolkodna, hogy milyen könnyen sütjük rá a közbeszédben az idegengyűlölő bélyeget a legkülönfélébb emberekre, közösségekre, egy egész országra. Mert a népszavazás nagy tanulsága az, hogy miközben feneketlen gyűlöletkampány között feküdtük és keltünk már hosszú hónapok óta, és miközben a kutatások soha nem látott mértékű idegenellenességet mértek az országban, amikor eljött a pillanat, hogy meg is kell cselekednünk, amit a politikai hisztériakampány megkövetel tőlünk, nem tesszük meg azt. Vasárnap az ország Allport fejlődésmodelljében a gondolati kirekesztés és a cselekvő kirekesztés határpontjához ért, és az ország többsége nem lépte át ezt a határt.
Budapest titka
Amikor a szociológus az idegenellenesség fokát méri, általában olyan menekült- és migránsellenes kérdéseket tesztel, amelyekkel a médián keresztül tömik a fejünket az Orbánhoz hasonló véleményirányítók. Ezek valóban felkelthetik bennünk a félelemérzetet az ismeretlentől, bizonytalanságot és gyanakvást szülhetnek, s így könnyen hozzásimulhatunk a többséginek vélt nézetekhez. Működhet a megfelelési kényszer – de ebből nem következik feltétlenül, hogy tényleg átéléssel gyűlöljük az idegent, és még kevésbé, hogy megalázzuk, üldözzük és kirekesszük őt, ha kell, még az országból is.
Persze az ország lakói sokfélék, különböző módon élnek és még inkább sokféleképpen gondolkodnak. A többség mellett mindig van kisebbség, és az ő véleményük is része a közvéleménynek. Hogy megértsük őket is, érdemes azon elgondolkodnunk, hogy miért éppen Budapesten volt oly erős a kormány retorikájával szembeni elutasítás. Sok okot fel lehetne itt sorolni, beszélhetünk a város etnikai és kulturális sokszínűségéről, a közélet és a művészetek szerepéről, a civil szervezetek, a pártok, a legkülönfélébb önszerveződő mozgalmak aktivitásáról, de akár a politikai sokszínűség és aktivitás közelségéről is. Budapesten olyanokkal is együtt dolgozunk, akik nagyon mások, mint amilyeneknek magunkat hisszük, a szomszédjaink különböznek tőlünk, az idegenekkel együtt élünk, beszélünk velük, és ismerni véljük őket. Mindezek közös vonása, hogy az elfogadásnak és a befogadásnak itt mindennapi tapasztalata és hangja van, és ezt a hangot – ahogy a választás mutatta – sokan meghallják. Ahol pedig nincs hang és mindennapi tapasztalat, ott megszűnik a reflexió és önreflexió, megszűnik a megértés és empátia, ott nem kell elfogadónak lenni, és az idegen képe egyre rémisztőbbé válhat. A család, a szomszédság, a munkahely, a lakóhely már nem az élet egymást átmetsző és mégis egymástól elkülönülő élettere, hanem egy képzelt, soha nem létező és mégis szociálisan zárt egység, amiben nem látjuk az idegent szívesen, mert csak a mi és az ők léteznek. Talán ez a közösen kitöltött Bogardus-teszt segít oldani ezeken a különbségeken.
Emory Bogardus az elméletének és skálájának ezt a radikális újragondolását és tesztjét már nem élhette meg, mert kaliforniai otthonában, idős korában, 1973-ban békében elhunyt. De ha itt lenne köztünk, lehet, azt mondaná: kezdetnek nem rossz!
Emlékezzünk rá!
A szerző szociológus.
