A hagymázas Harmadik Róma

Az orosz borzadály és hívei

Manapság szinte minden az univerzális egyneműség látszatát kelti, így korántsem nyilvánvaló, hogy az individuális identitás elsősorban európai fejlemény. A közösségi mátrixból való kilépés itt is eltérő adottságok közepette zajlik: Európa három történeti régiójának különbségei ma is feltűnőek. Különösen a keleti, amelyről Viktor Jerofejev Az orosz élet enciklopédiájában megállapítja: „Ahhoz, hogy Oroszországot kivezessék a normális civilizált útra, elengedhetetlen, hogy az oroszok mind egy szálig kijöjjenek a népből.”

Kollektivizmus és hamis szentség

Oroszország régi történelme éppoly kevéssé kedvezett a szabad személyiségek kialakulásának, ahogy a kommunizmus kollektivizmusa sem segítette elő. Azon kevesek pedig, akik képesek voltak kiszabadulni a népiség karámjából, többnyire kénytelenek voltak elhagyni az országot, az 1917-es puccsot követően csakúgy, mint nemrég, Ukrajna megtámadása után. Így aztán az országban nincs számottevő erő, amely megakadályozhatná az alávaló alfahímek uralomra jutását. Persze más tényezők is közrejátszanak abban, hogy „Oroszországban – miként Jerofejev egy, a TAZ-nak egy éve adott interjúban elmondta – az emberi tökéletlenség, kegyetlenség és butaság végtelenségével érintkezünk”.

A tökéletlenség, kegyetlenség és butaság sajátos kombinációja, ami ma az orosz háborús tébolyban manifesztálódik, korábbi keletű. Az orosz borzadály nem bontakozhatott volna ki, ha a nemzeti mitológiáját megalapozó messianisztikus fantazma nem válik áthatóvá és tartóssá. A 16. század elején egy Filojev nevű szerzetes kezdett arról képzelegni, hogy az orosz cár „a világon az egyetlen keresztény cár, amely a római és konstantinápolyi egyház helyébe került”. A Harmadik Róma hiedelméből eredő küldetéstudat aztán egyre mélyebben itatta át az orosz képzetvilágot, és a 19. századra a szakralizált nacionális öntömjén a közgondolkodás főáramává vált. Még Dosztojevszkij is a „Szent Oroszország” felfoghatatlan spirituális erejéről delirált számos szövegében, azt állítván, hogy a keresztény népek közül az orosz az egyetlen „istenhordozó”. Később a kommunista világmegváltás hiedelemrendszerében nemcsak tovább élt a „Harmadik Róma” elképzelése, hanem új hangszerelésben és megújult eszköztárral kapott erőre.

A kereszténység nemzeti karikatúrává változtatása ugyan nem egyedülálló, de az oroszok esetében masszív animista alapból táplálkozik; a sámánizmus hatása mellett élénken él tovább a föld kultusza. Az oroszban a szülőföld nőnemű: pодина мать – azaz anyaföld, Földanya, ezért is állnak szobrai országszerte. „Az ’orosz menny’ azért olyan jelentéktelen, mert a föld kultusza olyan erős” – írja az orosz vallásosság kultúrtörténetéről szóló könyvében Martin C. Putna. (Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből, Kalligram, Pozsony, 2017) Jelenvalóságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Vlagyimir Szorokin 2050-körül játszódó Kékháj című szatirikus regényében a kultuszt mintegy szaván fogja: a történetben szereplő időgépet a Földbaszók szektája működteti…

A fantazmákból táplált küldetés- és fensőbbségtudat a tudatlanság, a nyomorúság és a lemaradottság nyilvánvaló tényét hivatott elfedni. A külföldi látogatók számára régtől fogva szembeötlő, hogy „különös ellenszenvvel viseltetnek minden iránt, ami kívülről jön; egy olyan világ, amely a felsőbbrendűségi érzés és a kisebbrendűségi komplexus között hányódik”.