A láthatóság sebei

Hogyan lehet és hogyan kellene élni nem heteró emberként?

„Nem tenni a bűn, hanem lenni. És főleg annak látszani.” (Édouárd Louis: Leszámolás Eddyvel)

Kora gyermekkortól kezdve szívjuk magunkba a saját szerethetőségünkről való tudást. A szeretetre, elfogadásra, biztonságra vágyó gyermek elképesztő érzékenységgel figyeli környezetét: mely viselkedések váltanak ki pozitív reakciókat, és melyek nemtetszést, csalódást vagy épp megszégyenítést. Még azelőtt, hogy tudnánk, kik vagyunk, megtanuljuk, hogy kik nem lehetünk, ha azt szeretnénk, hogy a számunkra fontos emberek szeressenek minket, és büszkék legyenek ránk. Megtanuljuk, mely verzióink jók és elfogadhatók, és melyek azok, amiket jobb, ha eltitkolunk. A feltétel nélküli szeretetet, amire mindannyian vágyunk, ritkán éljük át. És ha mégis, akkor se biztos, hogy elhisszük.

A szégyen genezise

A gyerekek 4 éves korukra már rendelkeznek egyfajta nemi sémával. Számos viselkedés, preferencia és forgatókönyv folyton árnyalódó összessége az, amit a nemekről helyesnek és helytelennek, normálisnak vagy abnormálisnak tanulunk meg. Például azt, hogy egy adott nemhez tartozva milyen nemű párunk legyen. A „boldogan éltek, míg meg nem haltak” szerint boldog a királylány csak a királyfi mellett lehet; de ezt tanuljuk akkor is, amikor kisfiúként viccesen azt mondják nekünk, micsoda nőcsábászok leszünk.

A szocio-kognitív tanuláselméletek szerint a nemi identitásunk és a nemiszerep-viselkedéseink kialakulásának egyik központi mechanizmusa a környezetünk reakcióiból ered, és az érzékenységünk ezekre egyetlen célt szolgál: hogy ne maradjunk egyedül.

Az ég kék, a fű zöld, az ember pedig társas lény.

Amikor olyasmit teszünk, amivel a közösségünkből való kiszorulást kockáztatjuk, bekapcsol a szégyen érzése. Evolúciós szempontból jól magyarázható, olajozott mechanizmus ez, amely jelzi, hogy baj van, csináljunk valamit, különben magunkra maradunk. Egy portugál kutatócsoport arra kért meleg és heteró férfiakat, hogy idézzenek fel olyan emléket gyerekkorukból, amikor megszégyenítették őket; majd arról faggatták őket, hogy mennyire tartják a későbbi életükre nézve meghatározónak ezt az emléket, és miért és ki szégyenítette meg őket. A válaszok jelentősen különböztek: míg a heteró résztvevők több mint kétharmada egy számukra kevésbé jelentős referenciaszemélyről (például egy tanárról) idézett emléket, a meleg résztvevők több mint 80 százaléka az édesapjuk általi megszégyenítést említette, és kifejezetten a nemiszerep-viselkedésük miatt: például azt a mondást, hogy nem olyan fiúk, mint amilyennek lenniük kellene. A meleg résztvevők ezeket az emlékeket egész életükre sokkal meghatározóbbnak ítélték meg.

Csatatér a szeretetért

Fontos érteni, hogy itt nem egy-egy emlékről vagy kiugró esetről beszélünk. Kultúránk erőteljesen hetero- és cisznormatív, azaz mind a szűkebb, mind a tágabb – közösségi, kulturális és intézményi – környezet is a heteroszexuális vonzódást jelöli meg értékesebbnek, kívánatosnak, és azt jutalmazza. Mindannyian ebben szocializálódunk, és a nem heteró emberek is magukévá teszik ezeket a jó-rossz, egészséges-beteges, normális-deviáns dichtómiákat. Sokszor még azelőtt, hogy ők maguk kapizsgálni kezdenék másságukat. 

Az első felismerése annak, hogy valaki másképp érez, másképp vonzódik, mint a többség, a szégyenérzetet, az értéktelenség élményét aktiválja. Minden egyes alkalom, amikor az egyén a saját másságával szembesül, aláássa a mások szeretetébe vetett bizalmat. Ezzel olyan belső ellentmondás születik meg, amely sokszor egész életen át tart: a világ azt üzeni, hogy nem heterónak lenni bűnös, beteges, undorító, sajnálatra méltó dolog – én pedig épp az vagyok, akit gyűlölni, megvetni kell.

 

Fotó: Németh Dániel

 

Az ember mindent megtesz azért, hogy szabaduljon ettől a belső konfliktustól – így saját énje, saját vágyai és érdeklődései ellen fordul, megpróbálva korrigálni őket. És eleinte még kijavíthatónak, szabályozhatónak is tűnhet mindez. Annak a felismerése, hogy a baj nem az, hogy ő kicsoda, hanem az, hogy mások emiatt feljogosítva érzik magukat a bántására és megalázására, csak hosszú évekkel később adatik meg, ha egyáltalán. Egy meleg férfi kliensem így fogalmazott: „A kérdés sose az volt, hogy legyen ez egy jobb világ nekem. Azt tudtam, hogy a baj bennem van, én vagyok hibás, nekem kell változnom, és ha nem megy, az az én kudarcom.”

A nem heteró emberek mindezzel – eleinte biztosan, de sokszor hosszú éveken, évtizeden át – teljesen egyedül kénytelenek megbirkózni. Más – például az etnikai vagy vallási – kisebbségi identitáskategóriáktól eltérően a nemi és szexuális kisebbségekhez tartozó emberek többnyire heteró (vagy heteró életet élő), heteronormatív értékeket valló szülők gyermekeként nevelkednek, heteró barátok közt, heteró mintákkal körülvéve. Mihelyst ráeszmélnek a másságukra, egyik napról a másikra egyedül maradnak, a közös „mi”-ből az „azok” csoportjába kerülnek, akik alacsonyabb rendűségéről a vasárnapi ebéd alatt még a családjuk is viccelődik; esetleg sajnálkozik. Sokszor beszélgettem LMBTQ+ fiatalok szüleivel az előbújást követő időszakról. Ilyenkor a család azzal szembesül, hogy tudtukon és akaratukon kívül éveken át számtalanszor teremtettek olyan helyzetet (akár passzívan is, a hallgatásukkal), amelyben a gyermekük újra és újra azt tanulta meg, hogy vele valami baj van, hogy nem érdemes a szeretetre.

Ebben a szövetségesek és biztonságos hely nélküli állapotban mindenki a maga módján próbál szabadulni a szégyentől, és eljutni a szeretettség élményéhez.

Ellenszélben

Amint valaki megérti, hogy az énjének egy része a környezete számára nem elfogadható, a mérgező szégyenélmény és a kapcsolódási vágy döntési helyzet elé állítja. Maradjon-e az, aki, kockáztatva ezzel a számára legfontosabb emberek szeretetét, sőt akár azt is, hogy nyíltan bántsák őt – vagy próbálja meg elrejteni önmaga egy részét, és egy olyan világba lépjen át, ahol minden hétköznapi, banális helyzet mélyebb jelentést kap, már-már politikai színezetet, és ahol egyetlen mozdulat is támadást kiváltó ok is lehet?

Ilian Meyer kisebbségi stressz modellje és továbbgondolásai azt vizsgálják, hogy a nemi és szexuális kisebbségek speciális nehézségei milyen hatást gyakorolnak a pszichés ellenálló képességükre. E modell alaptézise, hogy a nem heteró, illetve nem cisznemű embereket különleges, az identitásuk megbélyegzéséből fakadó stresszhatások érik, melyek növelik pszichés sérülékenységüket, és hozzájárulnak az ún. maladaptív, azaz rosszul alkalmazkodó megküzdési stratégiák kialakulásához. Ilyen például az érzelmi eltávolodás, a problémás szerhasználat vagy a kockázatos szexuális viselkedések. Külső hatások alatt a homofób beszólogatásoktól kezdve a fizikai erőszakon át az intézményi, politikai diszkriminációt értjük, belső alatt pedig leginkább azt, mikor ezek önstigmatizációvá alakulnak át. Egyfajta „lankadatlan éberség” jellemzi ezt az állapotot. A nem heteró ember tudatosan vagy tudattalanul minden társas interakcióban arra készül, hogy elutasíthatják, bánthatják. Még az olyan szituációkban is, mikor épp az ellenkezőjéről van szó. Ez különösen fontos: nem kell konkrét bántás – már annak puszta lehetősége megterheli a pszichét.

 

Fotó: pxhere.com

 

A stresszel való megküzdésre pedig ki-ki különféle stratégiákat alakít ki. Az egyik ilyen megküzdési mód az, hogy tulajdonképpen természetesként fogadjuk el, hogy szeretet- és elismerésszükségletünket csak részenként tudjuk összeszedegetni különböző kapcsolatokból. Az LMBTQ+ pszichológiában ezt nevezzük quilting supportnak, ami a furcsán hangzó „összefércelt támogatásra” fordítható. Ezt a mechanizmust, illetve az önvédelmet szolgálja az ún. kódkapcsolás (code switching), azaz a saját viselkedés és kommunikáció szabályozása a szerint, hogy mit diktál a helyzet vélt veszélyessége, illetve a másik szükségletei és kényelme. Egy kliensem például önmagát szerető és elfogadó felnőttként mély együttérzéssel idézte fel, hogy kamaszkorában rászoktatta magát arra, hogy beszéd közben ráüljön a kézfejére, s így vegye elejét a „túlzott” gesztikulációnak – ami miatt korábban minduntalan lebuzizták az osztálytársai.

E két jelenség szélsőségesebb megnyilvánulása a tényleges kettős élet. Az ilyen életet élő ember kifelé a heteronormatív társadalmi elvárásoknak megfelelően működik, ám vannak olyan társas terei, amelyekben „szabadon” megélheti önmagát. Az énazonos és rejtőzködéssel fenntartott terek határa húzódhat a születési család és a barátok közt, a munkahely és a magánélet közt, a szexpartnerek és mindenki más közt is. De amint megtanuljuk elrejteni önmagunk egy részét, úgy minden szeretet, amit kapunk, megkérdőjeleződik, cinizmussal, hitetlenkedéssel párosul. „Bezzeg, ha tudná!” „Ha tényleg közel engedem és megismer, már nem fog szeretni.” Folytatjuk az alakoskodást, mert szomjazzuk a szeretetet, és elhisszük, hogy csak így lehetnek barátaink, társunk, közösségünk, karrierünk.

Ez a működés kiváló táptalaja a belsővé tett homofóbia és transzfóbia kifelé fordításának. Előfordul, hogy a kettős életet élő az őt érő kirekesztést más LMBTQ+ emberek felé reprodukálja, és ugyanolyan megvetéssel érez és gondolkodik az „igazán bűnös” nem heteró és transz emberekről, mint az ő saját krónikus szégyenérzetét kialakító és tápláló közeg. E viselkedés és gondolkodás szerint vannak a „rossz melegek” és társaik, akik „maguknak köszönhetik az elnyomottságukat – mert provokálnak”, mert nem tudnak, nem akarnak belesimulni abba a heteronormatív közegbe, amelyben a kettős életet élő oly sok áldozat árán elfészkelte magát. A kettős játszmából fakadó alapfeszültség ugyan átmenetileg enyhülhet mások megszégyenítése révén, de az illető ezzel távolabb is löki önmagát a szabadabb, énazonosabb élet lehetőségétől.

Mindezek alapján akár igazolva is láthatjuk azt a közkeletű vélekedést, mely szerint a homofób és transzfób emberek mások megbélyegzésével valójában csak saját szexuális orientációjuk, nemi identitásuk elfojtását kompenzálják. Ám fontos tudni, hogy szinte vizsgálhatatlan feltételezésről van szó. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek homofób melegek vagy olyan homofób emberek, akik titokban maguk is azonos neműek iránt éreznek vonzalmat. De minden „titokban ő is biztos meleg” visszavágás csak erősíti azt a kártékony narratívát, mely szerint a nemi és szexuális kisebbségek maguk felelősek a nehézségeikért, és felmenti a tanulás és fejlődés felelőssége alól a hetero- és cisznormatív társadalmi normából tudatosan vagy tudtukon kívül profitálókat.

Csak pozitívan

A fentiekből olybá tűnhet, hogy a nemi és/vagy szexuális kisebbséghez tartozónak szinte reménytelen a helyzete – de ez nem igaz. Az ember képessége a megküzdésre lenyűgöző – és különösen látványos ez azok esetében, akik olyan rendszerben képesek erre, amelynek mintha minden fogaskereke azt csikorogná: lehetetlen boldog, kiegyensúlyozott, szabad életet élned. A mai Magyarországon a nemi és szexuális sokszínűség teljes spektrumán élnek emberek, akik szeretnek és szeretve vannak – s itt és most ez már-már forradalmi tett. A belsővé vált gyűlölet és a szégyen gyógyulása olyan szeretetkapcsolatokon keresztül történhet csak meg, amelyek a teljességünknek szólnak, nem egyes verzióinknak. Ám ehhez vállalni kell a láthatóságunkkal járó sebezhetőséget, és el kell hitetnünk magunkkal, hogy ez a sebezhetőség túlélhető – sőt, válaszul akár szeretet is kaphatunk, nem csak megvetést és gyűlöletet. Sokszor nem is tudjuk, hogy a környezetünkben ki él a kizárólagos értékként beállított ciszheteró normákon kívül. De a szavak messzire eljutnak – nemcsak a bántás, hanem a törődés és a kiállás szavai is. Tegyünk azért, hogy nem heteró emberek, gyerekek és felnőttek számára is magától értetődő legyen a szabadon, önazonosságban és szeretetben élt élet.

A szerző pszichológus, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ+ szekciójának alapító tagja, volt elnöke.