A gazdaság mind súlyosabb szerkezeti bajai az eddiginél is sürgetőbbé tennék valamiféle távlatos terv készítését, ám másfél évtizede először olyan országgyűlési választás előtt áll Orbán Viktor, amelynek a kimenetelét tényleg nem bízhatja a véletlenre. Csakhogy – szintén először – a szavazatvásárlás ezúttal piszok drágának ígérkezik.
Makrogazdasági tippmix
A magyar gazdaság néhány kiváltságos év után a járvány két esztendejében más országokéhoz hasonlóan lelassult – és később sem állt talpra. Ebben az időben a kormány évről évre a „jövőbe” ígérte a nekirugaszkodást, a bűvös szám a 4 (százalék) lett: az Európa-rekorder inflációnak ez alatti célt tűztek ki, a költségvetési hiánynak ide kellett volna olvadnia, a növekedésnek pedig ebbe a magasságba ugrania. Nos, nagyjából egyik se teljesült – független elemzők erre amúgy előre figyelmeztettek. A gazdaság teljesítménye tavaly mínusz 0,7 százalék volt, de a lejtőn csúszva sem gátolta semmi, hogy Nagy Márton törzsi varázsló délibábját, a 4 százalékos gyarapodást erre az évre törvénybe foglalják. Amiből jó, ha 1,5 lesz. Az „üstökön ragadott”, majd „fejszével lefaragott” infláció idén év végére ismét elérheti az 5 százalékot, és nagy valószínűséggel a költségvetési hiány 4,5 százalékra tervezett aránya sem teljesül; ahogy a jövő évi 3,5 körüli, majd a 2026-ra belőtt 3 százalék alatti hiányban is okkal lehet kételkedni.
Vészesen közeleg ugyanis a következő országgyűlési választás, amelyre már betárazták az osztogatásbombákat. Csakhogy, szemben a 2022-ben kiszórt legkevesebb 2 ezer milliárdos ajándéközön időszakával, most üresen kong az államkassza, és úgyszólván fillérekért zajlik a padlássöprés – például önkormányzatoktól veszik vissza a korábban megítélt fejlesztési támogatásokat. A holdudvarba tartozó gazdasági érdekcsoportok százmilliárdos apanázsai látszólag zavartalanul áramlanak, bár a hírek szerint például az építőiparban a nem „családi” érdekeltségek körében nő az elégedetlenség, s a törölt nagyberuházások miatt számtalan „közeli” cég is szaharai kiszáradással nézhet szembe.
Orbán Viktor a „magyar” modellre törekedve bocsátotta el annak idején a fősodorba tartozó közgazdász szakértőket és támaszkodott az olyan fantasztákra, mint Matolcsy György. Ez illeszkedett erősen a politika, s mindinkább a hatalom vezérelte gondolkodásmódjához. Az „utolsó száz év legjobb évtizede” azonban – mára bebizonyosodott – nem a magyar unortodox gazdasági intézkedéseknek, hanem a nagy pénzügyi világválságot követő globális felvirágzásnak volt köszönhető. Bőven voltak tartalékok a hazai gazdaságban, amelyek klasszikus extenzív fejlesztésre nyitottak lehetőséget. Az állami szociális rendszerből kiszórt-kiszorított tömegekkel jelentősen növelhető volt a foglalkoztatottak száma (még akkor is, ha az egymillió új munkahely úgy harmadát itthonra „számolták el”, jóllehet ezt a halmazt ténylegesen a külföldön dolgozó magyarok adták). A „szakszervezetlenített” közegbe nagy kedvvel özönlött a külföldi tőke, amelyet növekvő értékben szórt meg támogatásokkal a kormány – a világban ekkor szinte ingyen volt kölcsönpénz, az uniós támogatások pedig ezermilliárd számra érkeztek.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
