Október 14-én, hétfőn a kommunista Kína huszonnégy órára körülzárta Tajvant. Százötvenhárom repülőgép és harminchat hajó vágta el a szigetországót a külvilágtól. Ám amilyen figyelemre méltó volt ez az erődemonstráció, annyira nem világos, hogy mi volt a célja. Diplomaták, sinológusok és katonák azóta is ezen gondolkodnak, ugyanis ha ez főpróba volt, ha Hszi Csin-ping valóban a demokratikus Kína bekebelezésére – az ő szóhasználatában Kína újraegyesítésére – készül, mihez vezet ez rá és a világra nézve?
Ha Kína belevágna ebbe a háborúba, akkor hosszú csatározások után végül is átvenné az ellenőrzést a Dunántúl méretű sziget felett, de nagyon sokáig elhúzódó ellenállásba ütközne, és ráadásul minden fronton csak veszítene. Egész Ázsia – Indiával és Japánnal az élen – összezárna vele szemben, egy olyan hatalommal szemben, amelyik le akarja igázni a kontinenst. Az Egyesült Államok azonnal ennek az ázsiai szövetségnek az oldalára állna, hiszen már most is azon dolgozik, hogy ez a szövetség létrejöjjön. Az Európai Unió is ezt tenné, mivel nehéz elképzelni, hogy a kommunista Kínát támogatná az Egyesült Államokkal és Ázsia többi részével szemben.
Nemcsak elszigetelődne a kínai rezsim, még a gazdasága is megsínylené a támadást, mert durván visszaesne a nyugati világba irányuló kivitele, ami így sincs már olyan jó bőrben, mint néhány évvel ezelőtt. Hszi Csin-pingnek semmi haszna, vesztesége viszont bőven származna Tajvan lerohanásából.
Ha viszont ezeknek a parádéknak csak az a célja, hogy megfélemlítsék a tajvani demokráciát, akkor is elszámította magát a kínai elnök, mert éppen az ellenkező hatást éri el velük. Ezek a folyamatos manőverek csak arra késztetik Tajvant, hogy megerősítse védelmi rendszereit, az Egyesült Államokat arra, hogy megerősítse a tengeri jelenlétét a térségben, az ázsiai országokat pedig arra, hogy egyesítsék az erőiket.
Hszi Csin-ping, aki körülbelül annyira kifinomult, mint egy mozsárágyú, enyhén szólva nem a lehető legjobb vezetője egy olyan Kínának, amelynek most arra lenne szüksége, hogy elgondolkodjon rajta: a világban megszerzett fontos pozíciója milyen felelősséggel jár. Arra lenne szüksége, hogy barátokat szerezzen és megnyugtassa a világot a geopolitikai szándékait illetően.
Ahelyett, hogy a kedvező termelési költségeivel visszaélve megpróbálná kiiktatni európai versenytársait, Kínának arra kellene törekednie, hogy kiegyensúlyozott gazdasági kapcsolatokat alakítson ki az Európai Unióval, hogy az unió segítségével mérsékelje az erőpárbaját az Egyesült Államokkal. Ahelyett, hogy támogatná Oroszország Ukrajna elleni háborúját, Kínának meg kellene értenie, hogy Európa addig nem fog megbízható partnerként tekinteni rá, amíg egy hódító háborúban segédkezik az unió határainál. Ahelyett, hogy továbbra is Tajvan függetlenségét fenyegeti, a kínai elnöknek inkább egyre szélesebb körű gazdasági együttműködést kellene javasolnia a másik Kínának, hogy ezzel magához és az ázsiai földrész egészéhez kösse anélkül, hogy a protektorátusává tenné. Egy olyan Kínának, amely hajlandó és képes leszerelni az általa keltett aggodalmakat, ki kell tudnia jelentenie, hogy valóban csak egy Kína létezik, de azt csak békésen, a két állam lakosságának szabadon kifejezett közös akaratából lehet egyesíteni.
Ha így tenne, Hszi Csin-ping megnyugtatná Ázsiát, Európát és az Egyesült Államokat. Támogatókat szerezne, és magabiztosságot sugározna, amelynek minden jel szerint ma híján van.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
