Krusovszky Dénes

A világ legeslegjobb dolga

Tartalom nélküli kultúra mint nemzeti maximum

Publicisztika

Békés Márton, aki a szélsőjobbról felszippantott lázadóból időközben a magát szélsőjobb­oldalivá formáló egykori „cent­rális” erőtér kultúrkampfjának zászló-, pontosabban Molotov-koktél-vivője lett (vö. Békés Márton: Gerillaháború, KKETTK Alapítvány, 2017), szeptember elején újabb kultúrpolitikai esszét bocsátott közre.

A nemzeti maximum című programkiáltvány, vitairat, eszmefuttatás, mifene Schmidt Mária Látószög című blogján jelent meg. Ám az írás nem kavart port, nem gerjesztett vitát, még a figyelmet sem sikerült magára felhívnia – jóllehet, a szerző fontos ember, Schmidt Mária fiókideológusa, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője, a XXI. Század Intézet igazgatója, et cetera.

A szöveg olvasójában először az a kérdés merül fel, hogy vajon mi lehetett a szerző célja vele? Aztán meg az, hogy miért tart ott (sehol) az Orbán-rezsim kulturális korszaképítése, ahol négy éve tartott – amikor Békés kultúr­harcos kézikönyve, a Kulturális hadviselés megjelent? Vagy hat éve – amikor Orbán Viktor Tusványoson arról beszélt, hogy kulturális korszakba kellene ágyazniuk a politikai rendszert? Vagy épp tizenöt éve, amikor ugyancsak Orbán Kötcsén a baloldali kultúrhegemónia leváltását jelentette be?

Békés kiindulópontja a jól (túl jól) ismert axióma: „Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne.” Azaz a NER-ből azzal „korszakot” építeni, ha megtaláljuk, jobban mondva feltaláljuk annak szellemiségét. Hiszen, folytatja Békés, bár „politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik”.

Áthatás és sikeresség lennének tehát a kulcsszavak, amelyekről nem csak Békés írt már sokat – a rezsim másik kultúrideológusa, Demeter Szilárd is megfogalmazott hasonlókat, csak ő társadalmasításról beszélt. Összeköti őket az is, hogy egyikük sem tisztázza, voltaképpen mit is akar pontosan az „áthatás” avagy a „társadalmasítás” útján sikerre vinni. Csak az biztos, hogy az Orbán-rendszer „korszakká” emeléséhez a kultúrát afféle fegyverként alkalmazható eszköznek látják. Nem véletlen, hogy Békés már régóta kizárólag militáns fogalmakat használ kulturális kérdések le- és szétírásához: „A könyv fegyver, olvasni haditett.” Vagy: „A kulturális hegemóniaépítés elhúzódó lövészárok-háború, nem villámgyors szuronyroham.” Úgy tűnik, nem szereti különösebben azt, amiről beszél (mármint a kultúrát) úgy általában, legfeljebb azokat a szeleteit vagy inkább forgácsait, amelyek az ő kombattáns, hatalomvezérelt, ideologikus és antidemokratikus eszméihez felhasználhatók. És mivel a kultúra nagy része nem ilyen, a végső célja az, hogy erővel mégis effélévé alakítsa az egészet. Ennyiben valóban történt para­digmaváltás mondjuk a Kerényi Imre- vagy a Bencsik Gábor-féle korai, meghaladott modellekhez képest. Míg ez utóbbiak a „mi” kultú­ránkat akarták az „ő” kultúrájukkal szemben megmutatni, felemelni, előnyhöz juttatni, addig Békés azt akarja, hogy minden kultúra, ami létrejön, a „mi” kultúránk legyen – azaz csak az lehessen kultúra ebben az országban és ebben a korszakban, ami a „mi” kultúrafogalmunknak megfelel. Ez a „korszak” éppen attól lenne korszak, hogy megszűnnének benne a különböző kultúrafogalmak, s csupán az maradna érvényben, amit a politikai rendszer érvényesnek gondol. Lenne a kultúra meg a nem kultúra, ez az áhított cél. A nemzeti maximum tehát valójában csupán a totalitárius kultúrdominancia fogyasztóbarát elnevezése.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.