A nemzeti maximum című programkiáltvány, vitairat, eszmefuttatás, mifene Schmidt Mária Látószög című blogján jelent meg. Ám az írás nem kavart port, nem gerjesztett vitát, még a figyelmet sem sikerült magára felhívnia – jóllehet, a szerző fontos ember, Schmidt Mária fiókideológusa, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője, a XXI. Század Intézet igazgatója, et cetera.
A szöveg olvasójában először az a kérdés merül fel, hogy vajon mi lehetett a szerző célja vele? Aztán meg az, hogy miért tart ott (sehol) az Orbán-rezsim kulturális korszaképítése, ahol négy éve tartott – amikor Békés kultúrharcos kézikönyve, a Kulturális hadviselés megjelent? Vagy hat éve – amikor Orbán Viktor Tusványoson arról beszélt, hogy kulturális korszakba kellene ágyazniuk a politikai rendszert? Vagy épp tizenöt éve, amikor ugyancsak Orbán Kötcsén a baloldali kultúrhegemónia leváltását jelentette be?
Békés kiindulópontja a jól (túl jól) ismert axióma: „Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne.” Azaz a NER-ből azzal „korszakot” építeni, ha megtaláljuk, jobban mondva feltaláljuk annak szellemiségét. Hiszen, folytatja Békés, bár „politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik”.
Áthatás és sikeresség lennének tehát a kulcsszavak, amelyekről nem csak Békés írt már sokat – a rezsim másik kultúrideológusa, Demeter Szilárd is megfogalmazott hasonlókat, csak ő társadalmasításról beszélt. Összeköti őket az is, hogy egyikük sem tisztázza, voltaképpen mit is akar pontosan az „áthatás” avagy a „társadalmasítás” útján sikerre vinni. Csak az biztos, hogy az Orbán-rendszer „korszakká” emeléséhez a kultúrát afféle fegyverként alkalmazható eszköznek látják. Nem véletlen, hogy Békés már régóta kizárólag militáns fogalmakat használ kulturális kérdések le- és szétírásához: „A könyv fegyver, olvasni haditett.” Vagy: „A kulturális hegemóniaépítés elhúzódó lövészárok-háború, nem villámgyors szuronyroham.” Úgy tűnik, nem szereti különösebben azt, amiről beszél (mármint a kultúrát) úgy általában, legfeljebb azokat a szeleteit vagy inkább forgácsait, amelyek az ő kombattáns, hatalomvezérelt, ideologikus és antidemokratikus eszméihez felhasználhatók. És mivel a kultúra nagy része nem ilyen, a végső célja az, hogy erővel mégis effélévé alakítsa az egészet. Ennyiben valóban történt paradigmaváltás mondjuk a Kerényi Imre- vagy a Bencsik Gábor-féle korai, meghaladott modellekhez képest. Míg ez utóbbiak a „mi” kultúránkat akarták az „ő” kultúrájukkal szemben megmutatni, felemelni, előnyhöz juttatni, addig Békés azt akarja, hogy minden kultúra, ami létrejön, a „mi” kultúránk legyen – azaz csak az lehessen kultúra ebben az országban és ebben a korszakban, ami a „mi” kultúrafogalmunknak megfelel. Ez a „korszak” éppen attól lenne korszak, hogy megszűnnének benne a különböző kultúrafogalmak, s csupán az maradna érvényben, amit a politikai rendszer érvényesnek gondol. Lenne a kultúra meg a nem kultúra, ez az áhított cél. A nemzeti maximum tehát valójában csupán a totalitárius kultúrdominancia fogyasztóbarát elnevezése.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
