Manapság majd minden közéleti szereplőnek - legyen az politikus, bankár, médiaszemélyiség vagy a köztársaság egységét megtestesíteni hivatott legfőbb méltóság - erős indíttatása van arra, hogy a cigányokról, a cigányügyről őszintén beszéljen. Cikkek, tanulmányok, konferenciák egész sora sürgeti az effajta beszédet. Beszéljünk hát őszintén!
*
Valószínűleg minden cigány elmebeteg - magamat is beleértve.
Nem az iskolai fogyatékossá minősítés szégyenletes gyakorlatára gondolok, és nem is a fajvédők hazug, ostoba szólamaira. Arra gondolok, hogy bárki rövid idő alatt megbolondulna, ha tartósan olyan körülmények közé kényszerülne, amilyeneket a cigányok számára teremtett és tart fenn ez az ország. Iszonyatos lelki erőre és szerencsére van szükség már ahhoz is, hogy egy ilyen társadalomban egyáltalán létezni lehessen. Ahhoz, hogy szellemileg ne sérüljön meg túlságosan mélyen attól a rengeteg csalódástól és bánattól, amely mindenkit ér, aki cigánynak született, nos, ahhoz már aligha van elég muníció. A szegénység és a reménytelenség, a csalódás és a bánat persze nem kerüli el a nem cigányokat sem. De a nem cigány szegényeknek kevesebb okuk van azt hinni, hogy a rendszer összefogott ellenük azzal a céllal, hogy továbbra is szegények maradjanak. A képlet viszonylag egyszerű: ha úgy bánsz egy emberrel, mintha alacsonyabb rendű lény volna, végül valóban azzá válik.
A hatalmon lévők, hogy kirekeszszék és összezárják a hatalmon kívül lévőket, és tartósítsák jogfosztottságukat, a cigányokat valóságos és virtuális gettókba zárták. A gettó látható manifesztuma a putri, a cigánytelep - majd minden város, község szégyenfoltja -, a gettó láthatatlan falait pedig a mindennapi kirekesztés teremti meg, amely megfosztja lakóit a jó iskoláktól, munkahelyektől, az emberi méltóságtól, a normális emberi élettől. Mindez ép elmével és ép lélekkel aligha úszható meg.
Az átlagpolgár azzal talán még egyetért, hogy a cigányokat egyenlő jogok illetnék meg, abban viszont biztos, hogy azok még nincsenek felkészülve rá. "Azt még bizonyítaniuk kell - először teljesítsék a kötelezettségeket, aztán jöjjenek a jogaikkal!" E markáns vélemény szerint a cigányból hiányzik a kezdeményező erő és a moralitás: lusta, bajkeverő népség. Még az államfő is folyton azt hajtogatja, hogy "a kisebbségnek követnie kell az ország jogi és erkölcsi normáit". E vélekedés szerint a cigányoknak csak dolgozniuk kéne, óvodába, iskolába járatni a gyerekeiket, "tisztességesen" élni. Saját közösségükben bizonyítsák be, hogy ki tudják magukban alakítani azokat a vonásokat és tulajdonságokat, amelyek birtokában a többségi közösség hajlandó befogadni őket, érdemesek a társadalom megbecsülésére, a többiekkel való együttélésre.
A társadalom - a hivatalok, az intézmények, a polgárok - meg se hallja, amikor megpróbálják elmagyarázni neki, hogy mindaz a szörnyűség, amit felró a cigánynak, az ő bűne, mert épp a többség kényszeríti a cigányt olyan körülmények közé, amelyek tartósítják a terhére rótt tulajdonságokat. A cigány ki van zárva a jó munkából, a méltóságból, a jó iskolából, és jó képesítés híján sose lesz módja kiizzadni azokat a javakat, amelyek bárkinek természetesek ebben az országban.
Amikor a cigányokat fosztják meg így esélyeiktől és jogaiktól, nem hallani, hogy a nem cigányok törvénytelenségekről beszélnének. De mihelyst a cigányok a legkisebb bűnt elkövetik, mindenki fennhangon azt követeli: véget kell vetni a törvénytelenségnek! A lelkiismeretfurdalástól szenvedő társadalom inkább nem érti, hogy a cigányok miért elégedetlenek a patkányfertőzte, dohos putrijaikban. Mi ez, ha nem elmebaj?
*
A középosztályba felkapaszkodott cigányok állandó megfelelési kényszerben élnek, hiszen folyamatosan magukon érzik a nem cigányok gyanakvó pillantásait. Lelki nyomorúságuk másik oka a gettóléttől szabadulás miatti szorongásuk. A vélt szégyentől megszabadulva távol tartják magukat mindentől, ami korábbi életükre emlékezteti őket. Letagadják cigány voltukat, s mivel az identitást nem csak külsőségeiben lehetetlen teljesen feledni és feledtetni, folyton azt kívánják bizonyítani a társadalomnak, hogy a cigányok nem olyan primitívek és ostobák, mint a tévéshow-k szerencsétlenjei, vagy nem olyan bugyuták, mint Győzike. Ha a társadalom kényes ízlése előtt (lelkiismeretének megnyugtatása végett) a kisebbség egyik-másik tagja megfelelőnek találtatik, akkor őt a társadalom nagylelkűen elfogadja, de legalábbis eltűri. "Nekem is van cigány barátom, de az más, mint a többi!" A cigányellenes kórushoz pedig gyakran maga a cigány középosztály is csatlakozik. Elmebaj.
A cigányok alávetett helyzetük miatt rengeteg időt pazarolnak az életükből arra, hogy láthatatlan gátakat másszanak meg. Aki így él, az ellenséget lát még ott is, ahol nincs, sértéseket utasít vissza - valóságosakat és képzelteket -, amelyek a méltóságán ejtettek csorbát, mert örökösen bizonyítania kell, hogy ő is emberi lény, vagy cáfolnia, hogy alsóbbrendű lenne.
Senki nem pazarolhat el annyi időt és energiát, mint amennyit ezek a körülmények elrabolnak a cigányoktól. Az önmegvalósításra, tanulásra, építésre, nevetésre, álmodozásra így akkor sem volna elég idejük, ha a lehetőségek adottak lennének. Ez a patologikus létállapot legalább annyira gátolja a normális életet, mint a nyílt kirekesztés. Kevés cigányban maradt elég erő visszautasítani a többség elképzeléseit arról, hogy ki is ő valójában, hogy mire képes, mire méltó, és hová tartozik. Kevés cigányban maradt elég erő, hogy elhiggye: mint egyéniség létezik, önálló akarata és egyéni képességei vannak, és neki is, mint mindenki másnak, kijár a tisztelet és az emberség. A mindennapi cigány ember a legfontosabb kérdésben nem ért, mert nem érthet egyet ezzel a társadalommal. Így tulajdonképpen mindegy, hogy elfogadja, eltűri vagy ellenáll a többség kirekesztő és egységesítő véleményének - csak meghasonlottként létezhet abban a hazában, amely inkább nem kérne belőle.
A cigány tömegek ugyanakkor tudják, érzik, hogy az élet sokkal több, mint az a korlátok közé szorított világ, amelybe bőrük színe miatt beleszorultak. Tisztában vannak vele, hogy a világ nem ér véget a valóságos és láthatatlan gettók határainál, hogy mások nincsenek ilyen emberhez méltatlan sorsra ítélve. Látják, hogy mások náluk jobb életet élnek, és ez a felismerés a gyűlölet, a kétségbeesés és a remény végletes érzéseivel tölti el őket. El lehet-e ezt viselni egészséges elmével?
*
A valójában nem is létező cigány politikai elit silány karikatúrája egy elképzelhető valódi politikai erőnek, érdekvédelemnek. A valódi mandátum és tényleges legitimitás nélküli, megalkuvó vagy épp megalomán cigány vezetők a cigányok megítélését ássák alá. A társadalomban kialakult az a meggyőződés, hogy nincs "hiteles" cigány ember, aki valamennyi testvére vagy legalább a többség nevében beszélni tudna. Csakhogy ezt a torz politikai és érdek-képviseleti rendszert is az a társadalom hozta létre, amelyik a cigányok százezreit elnyomja: a hatalomnak az a logikája, hogy méltatlan színvonalú, ámde engedelmes cigányokat bíz meg a "cigányság" képviseletével. Gyarmatosító felfogását nem is takargatva illegitim, ún. vajdákkal tárgyal miniszter, polgármester és cigányozó rendőrfőnök.
A nem cigányok ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy a cigányok nem képesek a saját fejükkel gondolkodni, és hajlandók bármelyik cigány potentátot követni, akit csak egyszer is lefényképeztek a hatalom urainak egyikével. (Milyen megalázó lenne bárki nem cigány számára, ha mondjuk a Magyarok Világszövetségének vezetője vagy akár egy parlamenti politikus alapján ítélnék meg!) Nem dolgom bizonygatni, hogy a cigányok is egyéniségek. Nem dolgom bizonygatni, hogy vannak nézeteltéréseik egymással épp úgy, ahogy a nem cigányok is vitatkoznak az életüket érintő dolgokról vagy állítólagos vezetőikről. Azt a néhány cigány vezetőt pedig, aki méltóságát és józan eszét megőrizve fontos intézkedéseket sürget, aki a kitaszítottak nyomorát felemlegeti a hatalom előtt, azzal vádolják, hogy bajkeverő, "radikális", korrupt, elfogadhatatlan. Netán "áruló". De semmi esetre sem lehet normális!
*
Még az előítéletektől kevéssé megérintetett, hovatovább együttérző honfitársaink is rendre elfelejtik: a cigányoknak is joguk van arra, hogy ne csupán a bőrük színéről, sanyarú helyzetükről vagy "genetikailag kódolt zenei érzékükről" (sic!) essék szó. A cigánynak joga van arra, hogy egyedi emberpéldányként is tekintetbe vétessék, ne csak cigány minőségében. Az egész cigányügynek az (lenne) a lényege, hogy neki is szabadságában álljon nagyszerűnek, közepesnek vagy silánynak lenni. De hát olyan betegség ez, amely gyakran a cigányokat is - tartozzanak bármely társadalmi csoportba - hatalmába keríti: kóros önkép, elmebaj.
A nem cigány társadalom elhárítja magától a gondolatot, hogy igazságtalanságokban lenne bűnrészes. Épp ezért száműzi gettókba a nem kívánatosakat, vagy hagyja azt jóvá: ne is lássa bűnének következményeit. Valójában azt a belső vágyat takargatja, hogy szemet hunyhasson a cigányokkal szemben elkövetett brutalitások felett - nemcsak a konkrét fizikai támadások, de a kirekesztettség számtalan formája felett. Így védekezik a lelkifurdalás és a morális konfliktusok, az őszinte és kíváncsi szembenézés kényszere ellen. De ez a faji alacsonyabbrendűség hirdetőivel való szégyenlős összekacsintás is. Ez a fajta önáltató védekezés és szégyenlős alakoskodás a középosztály alkalmazkodási normája ma Magyarországon; ezért veszi magától értetődően tudomásul az igazságtalanságokat az egész társadalom.
Mindez mélységes szorongást okoz, és tovább szítja a feszültséget. A szorongás végső oka tehát a cigány létezése. A nem cigányok zöme, ha cigányt lát, nem az jut eszébe, hogy az mitől éppen olyan, amilyen, hogy rendelkezhet valami egyéni adottsággal, hogy adni tud valamit. Hanem a problémát látja. Még akkor sem ismerné fel a cigányban az embert, ha a Holdon találkozna vele. A sikeres cigány (orvos, ügyvéd, főosztályvezető, színész, rendőrfőkapitány, igazgató stb.) csak ritka kivétel lehet, olyannyira, hogy már nem is tekinthető cigánynak - jó, ha maga le nem tagadja. Gyakran letagadja. Téboly.
A kezeletlen lelkifurdalástól szenvedő nem cigány társadalom, hogy megnyugtassa magát, intézkedéseket hoz "a cigány társadalom helyzetének javítására", majd összeszámolja, hogy mennyi pénzt költött erre. De az alapvető méltóságot, azt az alapvető jogot, hogy feljusson arra a szintre, ahová magától büszkén feljuthatna, eltagadja a cigánytól. Az egyenlő bánásmódot, az ezért felelős különböző hatóságokat és a többi látszólagos jogvédelmet a hatalom hívta életre azzal a céllal, hogy a többség társadalmában a kisebbségek igazságosabb elbánásban részesüljenek. Ám a vak is látja, hogy minden jogi és érdekvédelmi eszköznek korlátokat szab, hogy semmi olyan változtatás nem képzelhető el, ami a többségnek esetleg nem tetszik.
Szeretheti vagy utálhatja a cigányokat, aki csak akarja. De a jogegyenlőség nem szívjóság kérdése. Az egyenlő jog nem szereti a nem cigány bűnözőket sem, de a gyakorlati alkalmazás nagyon is gondosan ügyel arra, hogy ne fossza meg őket törvény adta, alapvető emberi jogaiktól. Még szabadon is engedi őket, beismerő vallomásuk ellenére is, ha bebizonyítják, hogy - véletlenül vagy szándékosan - megfosztották őket az említett jogaiktól. A cigánnyal szemben viszont kevés bizonyíték is elég, sőt, gyakran még a kevés sem kell; személyiségi jogainak tiszteletét pedig jól jellemzi, hogy ha ártatlanul is ül évekig, a bíróság "primitív személyiségjegyeire" hivatkozva még a kártérítés méltóságától is megfosztja.
Ez a társadalom alaposan meg fog lepődni, ha létrejön és megerősödik a cigány érdekvédelem, ha büszke cigányok tömegeivel találja szembe magát a kirekesztettek megszokott artikulálatlan és könynyen manipulálható önvédelmi reflexei helyett. Ha majd nem érik be könyörgéssel, szelíd tiltakozással, hanem követelni fogják az igazságot, ha visszaütnek, ahelyett, hogy odatartanák a másik arcukat is, mint ahogy a polgárjogi mozgalom maroknyi képviselője tette az elmúlt húsz évben. Ha az önsorsrontó szégyenérzetet, amit e társadalom évszázadokon át a cigányokba plántált, felváltja majd a büszkeség, az a békemenetek, charták, petíciók és jogot követelő transzparensek mellett előre nem látható és nem kontrollálható tetteket is jelent majd.
Nekem súlyos fenntartásaim vannak a nem békés megoldásokkal szemben, mert az az első lépést jelentené azon az úton, amelyen a cigányok abban válnának hasonlóvá az elnyomóikhoz, amit gyűlölnek bennük. Kár lenne, ha a polgárjogi eszközök helyét az erőszak venné át. De a kérlelhetetlen hangok nem csak azért erősödhetnek, mert rosszak az iskolák, nincs rendes munka, és elviselhetetlen életet kínáló nyomornegyedek jönnek létre. A cigányok kénytelenek voltak megszokni a nehézségeket. De az ember nem képes hosszú távon remény nélkül elviselni mindezt - és a cigányok döntő többsége ma nem is remélheti, hogy valaha lehetősége lesz arra, hogy jobb iskolába járjon, jobb munkát kapjon vagy megfelelő lakásban élhessen.
A képzettségért, a munkahelyért, az emberhez méltó lakhatásért, a normális életviszonyokért a cigányok hajlandók bárkivel felvenni a versenyt ebben az országban, ha a maguk erejéből és egyenlő esélyekkel indulhatnak. Mindennek eléréséhez az iskolai, foglalkoztatási, lakhatási szegregáció elleni könyörtelen és következetes fellépés szükséges, amit azonban csak egy hatékony és önszerveződő cigány érdekvédelem és politikai képviselet kényszeríthet ki: az egyenlő jogokat sehol sem adták önként. Az elmebaj csak akkor szűnik meg, ha kiderül, hogy van igazság és van remény.
A szerző oktatási szakértő.
