Az érzelmeket, a szívet állította szembe az értelemmel Orbán Viktor, amikor azt próbálta indokolni, hogy miért marad ki Magyarország a 23 uniós tagállam Euró Plusznak nevezett megállapodásából. E szerint a kormány józan, számtani alapon döntött a gazdasági integráció magasabb formájának elutasításáról: ennek egy elemével, a vállalatok társasági adóalapjának egységesítésével állítólag Magyarország rosszul járna. A külföldi és magyar cégek a megállapodásból következő magasabb itthoni adóterhek miatt elpályáznának hazánkból, emiatt csökkennének az adóbevételek, és nőne a munkanélküliség.
Nagy örömünkre ezúttal nem kényszerülünk már vezércikkünk elején leszögezni, hogy a legfelsőbb instancia hazudott. Ez a veszély bizonyos számítások szerint valóban fennállhat (e becslések magától az uniótól származnak).
Ám evvel messze nem lett a képlet minden eleme elmondva. A miniszterelnök nem csak azt felejtette el közölni, hogy e számítások hipotetikusak (hiszen az elszámolás részletei még kidolgozásra várnak), és azt sem fűzte hozzá, hogy a társasági adó nagysága nem az egyetlen szempont, amely szerint a (multinacionális nagy)vállalatok a beruházásaikat mérlegelik. És az egyenlet másik oldaláról végképp nem szólt, arról tudniillik, hogy milyen előnyökkel járt volna a csatlakozás. A többi, amúgy szintén szabadságszerető ká-európai országocska mind aláírta a paktumot, mert megértették, hogy az eurón belül még mindig nagyobb biztonságban vannak, mint azon kívül, és ha az euróövezethez akarnak csatlakozni - józan, matematikai, nemzeti, matematiko-nemzeti mérlegelés alapján -, ezt a meghívást nem szabad visszautasítani.
Innentől aztán elég hülyének kellene lenni, hogy továbbra is a bevételek és kiadások fogalmaival próbáljuk megragadni a kimaradásunk okait. A kormányfő alig titkolja, hogy ha valamiben nem hisz, az az euró, és ha valamiben hisz, az leginkább az unió bukása. Amivel koránt sincs egyedül a világban, még nagyon okos emberek is bírnak abszolút sötét képzeteket terjeszteni az eurózóna és következésképp az unió jövőjéről. A borús fantáziának rendszerint csak az szab határt, hogy nehéz a szétesést konkrét eseményekre lefordítani, különösen, hogy az újranemzetiesedésről annyit azért jól lehet tudni, hogy egyszerűen nem bír megállni. Azt pedig nehéz elképzelni, hogy a német választók annyira felbőszítsék az agyukat a görög meg portugál nyugdíjasok és ír építési vállalkozók kissé nagyvonalú életszokásain, hogy elhajtják először Merkelt, aztán minden, magát "polgárinak" vagy demokratikusnak nevező pártot és kormányt, és Németország kisvártatva nem csak kilép az euróövezetből, de lezárja a határait is. Vagy hogy flamand milíciák elfoglalják Brüszszelt, és kikiáltják a Szabad Flandriát, ami után a hágai polgári kormány lemond, Párizs pedig a vallon emigráns kabinet kérésére csapatokat von össze Lille környékén. Vagy hogy Spanyolországban - pár héttel azután, hogy a bankok úgymond "befagyasztják" a lakossági bankszámlákat, és az összes banktisztviselő, már amelyik megúszta a felkoncolást, álpajeszban Tel-Avivban áll sorba állampolgárságért - a posztfrancoisták ostrom alá veszik a független Katalónia fővárosát. És akkor Vilnius/Wilno visszavételéről, vagy a dél-dobrudzsai bolgár áttörésről, netán Kassa nosztalgiabombázásáról még nem is szóltunk. Mégiscsak nehéz elképzelni, hogy Európából egy nagy Jugoszlávia legyen, anno 1991.
Sőt. Leginkább azt állítanánk, hogy az unió épp azért fog megmaradni, mert ezeket az eseményeket, a nem megmaradás középtávú eszkalálódását ép ésszel nem lehet elképzelni. A pénzügyi válság váratlan melléktermékeként eldőlni látszik az európai integráció irányáról szóló hosszú vita: a válság egy pillanatra bevilágította a szakadékot is. A gazdasági kormányzás - a költségvetési politikák közös felügyelete, a nyugdíj- és foglalkoztatáspolitikák összesimítása, az állami alkalmazottak béreinek szabályozása - a szorosabb összefonódás, a föderalizálódás felé jelöli ki az irányt.
Orbán erre mondott nemet - most is. Talán csak azért, mert az uniós politika világa mindig idegen volt tőle, és az elnökség első hónapjaiban is jobbára csak kínos félrenézéseket meg nyílt sértéseket zsebelt be. Talán mert itthoni hatalmát csak az unió korlátozhatja; és korlátozza is. Vagy éppenséggel azért, mert nemcsak beszél a posztuniós apokalipszisről, de el is hiszi ezt a sötét eszkatológiát, s már a nemzetállamok harcára készül.
Amin persze megint csak nem kéne csodálkoznunk. De minek ebbe belekeverni az értelmet?
