Világos, hogy az, amit a Magyar Hírlapban ír a jelenleginél talán jobb morális és intellektuális sorsra szánt Alexa Károly - egyéb otrombaságok mellett - a Sorstalanság világképi zavarosságáról és "magyartalan" mondatairól, nem érdemel szót - hacsak nem azért, hogy összeolvassuk véleményét a Magvető kiadó egykori lektorainak véleményével (Kertész közzéteszi a Kudarcban), és elgondolkodjunk azon, miért harmonizál ilyen szépen Kardos György lektorainak ízlése és világképe az Alexáéval. Alighanem tanulságos gondolatokra jutunk majd. Mindez azonban lényegében érdektelen, Alexát azért fizetik, hogy ostoba legyen és rosszindulatú, és ebbe figyelemre méltóan rövid idő alatt szépen belejött, igaz, voltak előtanulmányai is. Az a szöveg ellenben, amelyről beszélni fogok, azért különösen baljós, mert egy minden tekintetben moderált fórum adott helyt neki, a Jobbklikk, egy olyan blog, amelyiknek a legtöbb bejegyzését Navracsics Tibor frakcióvezető jegyzi. Ez már igen súlyos dolog.
Kertész kijelentései Budapest balkanizálódásáról a blog egyik szerzője, nem mellesleg az Írószövetség titkára, L. Simon László eszébe idézik, hogy Konrád György, akivel Kertész szerinte biztos sokat dumál, szerepelt az SZDSZ EP-listáján, és az SZDSZ az a párt, amelyik a balkanizálódó főváros főpolgármesterét adja. Ha nem értenénk, hogy jön ide Konrád és az SZDSZ, olvassunk tovább: "Javasoljuk Kertész Imrének, hogy olvasgassa Tarlós István Budapest programját, hogy azt is tudja, miként lehet ezt a balkanizálódási folyamatot visszafordítani."
*
Így kell eljutni két lépésben az SZDSZ-hez mindentől, belevinni a gondolatmenetet egy végre jól ismert kerékvágásba, és már ajánlhatja is L. Simon Kertésznek pártja programját olvasgatni. Igen, jól látunk, az írószövetségi titkár a nagy magyar író, Tarlós István kiváló programját ajánlja olvasásra Kertésznek, hadd művelődjön kicsit. Képet kaphatunk a jeles irodalmár választékos ízléséről. Kertész - mint majd később látjuk - nem, a finom pártprogram, az igen. Fidesz, SZDSZ, Tarlós-Demszky, itt van ő honn, itt az ő világa, az irodalomtól biztonságos távolságban, ahol van igazság és hazugság, jó és rossz, slussz. Meg Program, a mindenkori miheztartás végett.
Kertésznek van is mit tanulnia különben, ami az írás művészetét illeti, L. Simon ugyanis azt tartja, ezen a téren nincs oka dicsekvésre a Sorstalanság szerzőjének: "legfeljebb megírt egy olyan 'egyedi tapasztalatot', amit Auschwitzban és Buchenwaldban szerzett meg, s amit a nagy modern magyar írók zöme nem írhatott meg".
Kertész egyetlen érdeme a témája. Ugye, ismerős? Auschwitzra kapott Nobel-díj. Kertészről másodszor olvassuk már a cikkben, hogy nem író, csak önmagát titulálja professzionális szerzőnek. Ezt az értékítéletet természetesen semmi nem támasztja alá a kinyilatkoztatáson kívül, bár az is igaz, hogy nem lehet mindenki egy Tarlós István. Mondanék pár irodalmárt-filozófust, csak a magyarok közül, akik szerint Kertész életműve mégsem pusztán tematikus vonatkozásai miatt jelentős, ha Tarlóséval persze nem is vetekedhet. A nevek, találomra: Balassa Péter, Balla Zsófia, Balogh Endre, Bán Zoltán András, Bányai János, Bárány Tibor, Bazsányi Sándor, Bence Erika, Borbély Szilárd, Csányi Erzsébet, Dávidházi Péter, Dragomán György, Erdődy Edit, Esterházy Péter, Faragó Kornélia, Földényi F. László, Gács Anna, Gerold László, Grendel Lajos, György Péter, Harkai Vass Éva, Hózsa Éva, Heller Ágnes, Kamarás István, Kornis Mihály, Kovács Béla Lóránt, Láng Zsolt, Lányi Dániel, Margócsy István, Márton László, Mikola Gyöngyi, Molnár Gábor Tamás, Molnár Sára, Nádas Péter. Továbbá Radics Viktória, Radnóti Sándor, Sándor Iván, Schein Gábor, Schmal Dániel, Selyem Zsuzsa, Spiró György, Szálinger Balázs, Szántó T. Gábor, Szegedy-Maszák Mihály, Szilágyi Ákos, Szirák Péter, Szörényi László (az Antall-kormány olaszországi nagykövete), Takáts József, Thomka Beáta, Utasi Csaba, Utasi Csilla, Vajda Mihály, Végel László, Vickó Árpád, Visky András. Nevek az ország minden nagyobb egyetemének különböző tanszékeiről, tudományos intézetekből. A nemzetközi elismertségről vagy a szépírókról nem is beszélve. Továbbá feltűnően sokan határon túliak, írók és értekezők - Erdély és a Vajdaság irodalmi élete különlegesen fogékonynak tűnik Kertész munkáira, alighanem valamiféle univerzális kisebbségiség tapasztalatának radikális megfogalmazása miatt. Erről szól Végel László szép, Kertész Vickó Árpádnak adott 1993-as interjúját kísérő kisesszéje. (Végel László: Száműzetés a nyelvbe és a nyelvből. In Vickó Árpád: Az illanékony műfaj. Forum, Híd Könyvtár, Újvidék, 2009. 54-57.) L. Simont azonban mindez nem érdekli, hiszen az empátiahiány is gyakran univerzális, mindenkire kiterjedő, erre is figyelmeztet Végel írása, és lám, milyen igaza van. L. Simon nem vacakol a fentebb felsoroltak véleményének rekapitulálásával, vitatásával, hanem kijelenti, hogy Kertész egyetlen irodalmi érdeme, hogy deportálták. Végül ott van még Ács Margit, a Kortárs szerkesztője, közismerten "jobboldali" értelmiségi, a Sorstalanság egykori szerkesztője. Az ő munkáját és minőségérzékét szintén gátlások nélkül köpte le az ideológiai igazodási kényszerrel vert szerző, aki bármikor kész rátámadni nemzeti kulturális értékekre, ha azok megbízhatatlannak minősülnek. Ez a szükségképpen kultúraellenes, korlátolt ideológiai düh igen jól ismert, nem kell bemutatni: jellegzetes bolsevik tempó.
*
A legaljára a legvégén érkezünk el: "Ha az egyik hazai jobboldali újságíró azt írná le, hogy Kertész egy gyökértelen dekadens, akinek nincs sok köze Magyarországhoz, vajon mit kapna? Minimum leantiszemitáznák... Mikor a Nobel-díjat megkapta, az Írószövetséget is sokan hívták, hogy ugye örülünk a jutalmának és a magyar irodalom nem várt sikerének. Ha nem voltunk elég lelkesek, akkor már rögtön gyanúsak voltunk: 'talán nem tekintjük Kertészt magyar írónak?' Most akkor mi számít? A szerzői szándék, vagy a (politikai) olvasat?"
L. Simon nem látja a különbséget aközött, hogy valaki maga határoz nemzeti identitásáról, vagy mások döntenek helyette. Végül is "egy jobboldali újságírónak" éppen ugyanannyi joga van megmondani, kicsoda Kertész Imre, mint Kertész Imrének. Kertész nyilatkozata utólag igazol bennünket, akik akkor talán "nem voltunk elég lelkesek". Ha egy megbántott ember, akit a mi szövetségünk, az Írószövetség díszírói Imre Kertészeztek le (Szentmihályi Szabó és Döbrentei) talán először Magyarországon nyilvánosan a Nobel-díj után, most sértett butaságokat mond, az visszamenőleg igazolja eljárásunkat.
A jobboldal szellemi megújulása - erre többen és többször felhívták a figyelmet - megkezdődött, egyre több kiváló fórum dolgozik ezen, kiváló műhelyek, jeles, mértékadó mesterek és feltűnően tehetséges tanítványaik, szociológusok, történészek, filozófusok és így tovább. Nincs egyedül, de kiemelendő a Kommentár folyóirat. Ezért különösen föltűnő, mennyire más a helyzet az irodalmár-értelmiséggel és ez - a látszat ellenére - nagyon nem mindegy. A magyar nemzeti elbeszélés, nemzettudat legfőbb hordozója hagyományosan az irodalom, és a magyar nemzettudat súlyos, mély válságban van. A teljes történeti tudatlanság, az irodalom által közvetített hagyomány halála, amire a középiskolai oktatás nemhogy nem találja, de egy-két elszántan okos ember (elsősorban Arató László) szélmalomharcát nem számítva még csak nem is keresi a választ. Ezt a hagyományt - fiatal emberek tömegeinél - leváltotta az a szánalmas, de felettébb hatékony és agresszív tákolmány, amiről azt hiszik a közoktatás számkivetettjei, hogy a magyarság története és kultúrája. Nem kis mértékben azért, mert az interneten fellelhető információk kezelésére, súlyozására sem tanította meg őket senki, ezért a háló, a felhasználói szabadság terepe többek között a szélsőjobboldal semmi által nem akadályozott palifogásának vált a sikertörténetévé. Ami pedig a jobboldal jelentékeny részének - és sajnos nem kizárólag a szélének - magyar kultúraszemléletét, a leggyanakvóbb, legkorlátoltabb, legfantáziátlanabb klisék továbbélését és terjedését illeti, nem sok okunk van bizakodni abban, hogy a helyzet, noha a dolog felette sürgős lenne, a közeljövőben szemernyit is változik. L. Simon intellektuális és morális szempontból egyaránt kritikán aluli írása és megjelenésének helye semmi jót nem ígér, még ha nem is feledjük mindazok áldozatos és elsőrangú munkáját, akik a konzervatív hagyomány újragondolásán, honi érvényének kimunkálásán dolgoznak.