A szálak messzire vezetnek

Publicisztika

Boris Tadic hajszállal megnyerte a szerb elnökválasztás második fordulóját, és ez nagy dolog. De mi jön utána? Két héttel ezelőtti vezércikkünkben ott hagytuk el (Éljen a népek barátsága!, 2008. január 24.), hogy a miniszterelnök Vojislav Kostunica és az elnökjelölt Boris Tadic által vezetett kormánykoalíció épp odaígérte a szerb olajipart - nyomott áron - az Orosz Föderáció kormányának. A két rokonszenves középkorú fiatalember ezután Moszkvába hajtatott, ahol szövetségüket, valamint a mondott tranzakciót Putyin elnök megáldotta, majd zökkenőmentes gázszolgáltatást és kellemes szobahőmérsékletet kívánva útjukra bocsátotta őket. Ekkor, gondoltuk, már csak annyi hiányzott, hogy Kostunica kiálljon koalíciós partnere mellett, és híveit (8 százaléknyi szavazót) Boris barátja támogatására szólítsa fel.

Boris Tadic hajszállal megnyerte a szerb elnökválasztás második fordulóját, és ez nagy dolog. De mi jön utána?

Két héttel ezelőtti vezércikkünkben ott hagytuk el (Éljen a népek barátsága!, 2008. január 24.), hogy a miniszterelnök Vojislav Kostunica és az elnökjelölt Boris Tadic által vezetett kormánykoalíció épp odaígérte a szerb olajipart - nyomott áron - az Orosz Föderáció kormányának. A két rokonszenves középkorú fiatalember ezután Moszkvába hajtatott, ahol szövetségüket, valamint a mondott tranzakciót Putyin elnök megáldotta, majd zökkenőmentes gázszolgáltatást és kellemes szobahőmérsékletet kívánva útjukra bocsátotta őket. Ekkor, gondoltuk, már csak annyi hiányzott, hogy Kostunica kiálljon koalíciós partnere mellett, és híveit (8 százaléknyi szavazót) Boris barátja támogatására szólítsa fel.

De nem tette; sőt, két nappal a kampánycsend előtt még azt sem tudta, hogy elmegy-e szavazni. Ez nyílt állásfoglalás volt Tadic ellen, Nikolic mellett; hogy Tadic ennek ellenére nyerni tudott, az jószerivel a véletlen műve, százezer szavazaton múlott.

Kostunica a koalíciós partner átverésére azóta sem adott magyarázatot, tán felesleges is. Tadic, Kostunica és Nikolic váltig állították, hogy Kosovo ügyében nem engednek, és nagyon megharagszanak, ha a tartomány kinyilvánítja függetlenségét. Még az is valószínű, hogy mind ugyanazt a politikát folytatná (nem tennének, mert nem tehetnének semmi butaságot). De Tadic attól még, hogy az unió keresztülveri Kosovo függetlenségét, továbbra is oda törekedne; míg Kostunica megsértődne, és hagyná a csatlakozást a francba. Neki sokkal jobban fog fájni Kosovo elvesztése - és ez valóban fontos ideológiai különbség. Ám a megátalkodott nacionalizmuson kívül gyakorlatias szempontok is vezérelhették a kormányfőt. A 250 fős szerb parlamentben pártja (a DSS) 47 képviselővel van jelen: most a liberálisabb Tadic-párttal (DS) és annak kisebb szövetségeseivel kormányoz (83 képviselő); de kormányozhatna a radikálisokkal (81 mandátum) is. És bár a kormányfő megalázta Tadicot, Tadic pártja aligha tehet bármit is. A lapokat még három évig Kostunica osztja; előre hozott választásokat ő írathat ki (elég kilépnie a kormányból és nem belépni a másikba, a radikálisokéba), de maradhat a DS mellett, vagy felajánlhatja szolgálatait a radikálisoknak. Innen nézve az elmúlt hetekben tett manőverei jelen erős pozícióinak megőrzését szolgálják.

A belgrádi politika ezen nüanszai azonban kevéssé lennének érdekesek, ha Putyin és kormánya nem lenne benne könyékig a kvaszban. És az oroszokon megint nem lehet elmenni. Az elmúlt napokban egy Rogozin nevű magas rangú diplomata és pöcs Lengyelországot fenyegette meg kábé avval, hogy félig eltörlik a föld színéről, ha a varsói kormány sokat púposkodik az amerikai rakétavédelmi rendszerrel; miközben a Kosovóról tett legutóbbi orosz nyilatkozatok meglepően konciliánsnak tűnnek, lemondó szomorúságot tükröznek, semmi odakúrunk mingyá' egy atomot (hova?). E magatartásnak épp lenne racionalitása, sokkal többre mennek egy végletekig odaadó, de közben félig az unióba lógó Szerbiával, mint egy páriaállammal. És elvben lenne is egy mindenkinek kielégítő megoldás. A Kreml a mondott előnyökért cserébe, és mert többet már úgysem nyerhet, belenyugszik Kosovo függetlenségébe, és ezt megérteti Belgráddal is (rajtuk kívül más erre nem lenne képes). Az unió (és Washington) örül, az albánok várnak egy kicsit, és a végén mindenki elég jól jár.

Csak hát semmi nem szavatolja, hogy az orosz politika agyból, és nem zsigerből dolgozik, másrészt a fene se tudja, nincs-e mégis valami magasabb számítás Moszkva balkáni fellépése mögött. A Baltikumban sokat tapasztalt és tisztességes emberek kapnak lassan sikítófrászt Moszkvától, Lengyelországban az oroszokkal szembeni erős bizalmatlanság éppúgy sajátja az új, mint a régi kormánypártoknak - miközben számos erős és gazdag uniós tagállam töri a fejét, hogy tudna valamit boltolni az oroszokkal. A saját szakállára, naná. Mindenki mást olvas ki belőlük, és mást akar tőlük.

De mit akarhat Putyin elnök?

Senkinek ne higgyenek, aki azt állítja, hogy érti. Jó, ha utólag megtudjuk: csak ne a bunkerben, fehér lepedőbe csavarva kelljen rajta gondolkodni!

Figyelmébe ajánljuk