Mivel Ukrajnában a fűtési szezon kezdete óta csak langyosra fűtötték a radiátorokat, nem volt Kijevben épeszű ember, aki ne tudta volna, hogy baj lesz. November óta én is egy villanyradiátor (meg a laptop) csatlakozójat huzigáltam magam után kijevi lakásomban. Éppen ezért számomra az volt a sokkoló, hogy Európában csak január elsejével tört ki az energiapánik.
Az orosz medve 2004-ben Fehéroroszországgal, 2006-ban Ukrajnával szemben már megmutatta energiakarmait. És mivel a globális válság jelentősen sújtja mindkét országot, világos volt, hogy mind Moszkva, mind Kijev képes elmenni a végsőkig, hogy meggyőzze Európát: vegye komolyan őket és kívánságaikat. Csak a vak nem látja: mindkettő arra játszik, hogy a "gazdag" Nyugat fizessen.
Hogyan vegyük le Európát?
Az oroszoknak minimum az Északi Áramlat vezeték kell (cirka 12 milliárd dollár), de inkább a technológiailag nehezebb és drágább Déli Áramlat (20 milliárd). Ez lenne csak a bomba nyereség: Ukrajna kompromittálásával elérni azt, hogy az EU megépítsen egy (két) olyan vezetéket, amely nemcsak Ukrajnát kerüli el, de az ő (monopol)pozícióikat erősíti. A pénzügyi és gazdasági válsággal birkózó Ukrajna pedig az energiaadósság "outsource"-olására és az európai politikai támogatásra hajt. Ha hagyjuk, még sokáig.
Ami a tényeket illeti, a Gazprom már novemberben figyelmeztetett: Ukrajna nem kap gázt, ha nincs új áregyezség. Az ukránok december 31-én végül fizettek, ám nehéz kibogozni, hogy a RoszUkrEnergo nevű cégen keresztül zajló orosz-ukrán gázüzletben ki kinek tartozik (e vállalat felerészben a Gazprom, felerészben két ukrán üzletember és az állami Nyeftohaz tulajdona). Ráadásul a Gazprom azt is állította, hogy az ukrán adósság lényegesen nagyobb, mint amit Kijev számol. Summa summarum: az oroszoknak érdekükben állt, hogy az ukránok gázt lopjanak; és azt is tudták, hogy ha elzárják az ukrán csapot, akkor előbb-utóbb Európa felé se megy egy köbcentiméter sem. A történethez az is hozzátartozik, hogy Oroszország hosszú idő után tudta csak elérni - hisz a volt szovjet régió legnagyobb tárolókapacitása és a gázvezetékek többsége Ukrajnáé -, hogy Ukrajna fizessen valamit az olcsó gázhoz szokott, elavult ukrán nagyipar és lakosság elképesztő fogyasztása után.
Az ukrán oldalon pedig az volt az érdek - pláne a cseh EU-elnökség ostoba kijelentése után, miszerint ez ukrán-orosz ügy, ami nem érinti Európát -, hogy a lehető legjobban bevonják az EU-t a saját oldalukon. Nem elképzelhetetlen: az ukrán fél annyit csapolt, hogy a Gazpromnak ne legyen más lehetősége, mint teljesen elvágni a gázszállítást. Legalább cirkusz legyen, az hátha segít - ha már se pénzük, se politikai akaratuk nincs az Oroszországtól való függésük csökkentésére. Ez utóbbihoz ugyanis Kijevnek "nyugati típusú", értsd: hosszú távú szerződést kell kötnie az oroszokkal a gázról, amihez a piac által diktált ár meg a hazai fogyasztás racionalizálása és az átfogó energiareform is hozzátartozik. Ám míg az ukrán elit demokráciáról és európai integrációról papol, addig az ukrán oligarchák és politikusok az olcsó gázt szeretnék megtartani - reformok helyett. Ennek a mókának ugyancsak ideje lenne véget vetni.
Moszkva folyamodhatott volna két másik, a civilizált világban bevett eszközhöz is: nemzetközi döntőbíróság (arbitrázs) elé citálhatta volna Ukrajnát, vagy az egyéves szerződéseket december 31. helyett július 31-re állítja át. Ez azonban nemcsak Moszkvának ment ki valahogy a fejéből, de Brüsszel sem forszírozta nagyon. Kijev pedig semmit sem tett a helyzet rendezéséért, illetve a konfliktus megakadályozásáért. Az Ukrajnának nyújtott 16 milliárd dolláros IMF-csomag része volt a gázadósság rendezése is, de a narancsos koalíciót a kezdetektől mételyező politikai viszály nem engedte az ország vezetőinek, hogy a helyzetet európai módon kezeljék. Arról nem is beszélve, hogy az IMF-hitel első 4,5 milliárdjából - helyi anekdoták szerint - jócskán jutott a Nemzeti Bankot ellenőrző Viktor Juscsenko elnök pár megmaradt szövetségesének. Márpedig a cash nagy úr ebben az országban, amelyet a pénzügyi válság a legkeményebben érintett - s ez a pénz vissza is hozta valamennyire az elnök politikai manőverezési lehetőségeit (de egy újabb választási győzelemhez már nem lesz elég).
De Oroszországnak ez a helyzet is megteszi. A világválság miatt amúgy is meglehetős a pánik Moszkvában: nagy kérdés, hogyan óvhatják meg Putyin népszerűségét, ami egyenes arányban növekedett az olaj árával, illetve hova menekítsék Putyint a válság idejére (mit szólnának a cársághoz?). Ha ez így megy tovább, nem marad sem energia, sem pénz a térség gazdasági integrációjára - pedig továbbra is ez az orosz csúcsprojekt. És erre ilyen körülmények közt a legjobb megoldásnak még mindig a szürke zóna fenntartása tűnhet. Idejük van, hiszen az ukrán elit és az európai politika is ügyesen asszisztál az orosz stratégiához. Az előbbi a vadkeleti viselkedésével, az utóbbi pedig Ukrajna-politikájával - tagság nuku, csak szomszédok vagyunk. Ez megfelel az EU napi érdekeinek is - nem kell sem az uniós munkaerőpiacot, sem a mezőgazdasági támogatásokat birizgálni az esetleges ukrán csatlakozás miatt.
Win-win
Pedig még ebben a helyzetben is benne van a win-win megoldás mindkét fél, Ukrajna és az EU számára. Európában remélhetőleg az alternatív energiaforrások fejlesztése és nem az orosz projektumok támogatása lesz majd a fő irányvonal: nem az alternatív gázcső, hanem az alternatív energiaforrások keresése. A figyelem részben valószínűleg az atomenergia felé fordul - lásd Szlovákia döntését az apátszentmihályi erőmű visszakapcsolásáról (amíg a fűtőanyagkészlet és a krízis tart). A gázfogyasztás csökkentésével szintén mérsékelhető az orosz stratégiai fegyver európai hatása. (Ismét Szlovákia: a pár évvel ezelőtti 7 milliárd köbméterről az ország fogyasztása mostanra 5,5 milliárdra csökkent.) A nem orosz - cseppfolyós vagy norvég - gázhoz jutó országokban, mint Csehország vagy Németország szó sem volt rendkívüli állapot kihirdetéséről a gázhiány miatt. Fontos lesz Németország hozzáállása az európai energiavitához - a következő parlamenti választások sokat tehetnek hozzá a német külpolitika felvilágosításához.
De a nyerő megoldás kulcsa az ukránok kezében van. A kiút: európai módra hosszú távú szerződéseket kötni, és transzparens módon többet fizetni a gázért. Fokozatosan persze, ahogy azt egyébként az oroszok is elfogadnák. De az ukránok ezzel meg az átfogó energiareformmal - a pazarló, esztelen ipari és lakossági gázellátás átalakításával - adnák az oroszoknak a legnagyobb pofont és tennének egy nagy lépést Európa felé.
Ám mivel épp a gáz az ukrán politikai elit egyik legjelentősebb (korrupciós) bevételi forrása, egyelőre nehezen képzelhető el, hogy valamely politikus lemondjon róla - a saját, személyes hasznáról a köz javára. Hiába demokratikusabb Ukrajna Oroszországnál, ha politikai elitje képtelen európai módra viselkedni. Hiába a WTO-tagság, az európai jogrendszer, az uniós aquis átvétele, Ukrajna a szürke zónában ragad. Csakúgy, mint a NATO-tagsági program (MAP) elutasításakor, a nagy uniós tagállamok könynyen érvelhetnek azzal, hogy az ország nem képes az európai integrációra, és nem is akarja igazán.
Ebben a helyzetben Brüsszelnek nem fizetnie kell, mintegy a saját lelkiismeretét megnyugtatandó (ahogy azt egyébként az ukrán politikai elit elvárja), hanem az európai értekrendszer feltétlen betartását követelnie Kijevtől. Megfogható tagsági ígéret kéne, és vele az integrációs feltételek teljesítésének szigorú ellenőrzése ahhoz, hogy Ukrajna (vagy Fehéroroszország) kimoccanhasson a szürke zónából. Ezek híján ne is csodálkozzunk, hogy Ukrajnában - a szabad média vagy demokratikus választások dacára - végső soron még mindig a régi módi dívik. A pózolás, a nacionalista hőzöngés, a kocsmai kötözködés az olyan balekokkal, mint az EU.
A szerző nemzetközi fejlesztési szakember, az amerikai Pact Inc. kelet-európai igazgatója, a spanyol FRIDE elemzője.
