Az, hogy milyen vidéket és milyen mezőgazdaságot szeretnénk, erősen függ ízlésünktől és értékválasztásunktól. A mérlegelés racionális alapjai ingoványosak, hisz tekintélyesnek tűnő szerzők is egymásnak gyökeresen ellentmondó adatokat kezelnek tényként. Ezen adatok jelentős részéről, arról, hogy kinek a számait hiszik el, még a szakértők nagy része is kénytelen jobbára bizalmi alapon dönteni. Az egyszeri újságolvasó pedig végképp nem tehet mást. Ha nem akarja maga lejárni a világ gazdaságait, és ellenőrizni, ki mennyi támogatást kap, hány embert foglalkoztat, ha nem vizsgálja önkezűleg a vegyszermaradványokat, a beltartalmat vagy az agráriumban dolgozók és vidéken élők életlehetőségeit, akkor választania kell. Kinek hisz azok közül, akik azt állítják magukról, hogy mindezt megtették? Ezért aztán óriási jelentősége van annak, hogy egy-egy tanulmányt vagy kutatást ki hitelesít.
Azt a dokumentumot, amelyről most szólni fogunk, a Nemzetközi felmérés a mezőgazdasági tudás, tudomány és technológia hatásáról a világ fejlődésére c. tanulmányt (a továbbiakban: az IAASTD-tanulmányt) közösen állította össze a Világbank és az ENSZ három szakmai leágazása, az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet (FAO), a Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezet (UNESCO) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO). A 110 kormány közreműködésével, 11 millió euróból, a kormányok által delegált 400 szakértő három és fél éves munkájával készült anyag azt vizsgálja, hogy miként lehet az agráriumot fenntarthatóbbá tenni, és az agrárium mit tehet a szegénység és az éhezés csökkentéséért. ("Válaszúton a mezőgazdaság" c. összefoglalója a greenpeace.hu oldalon magyarul, a teljes jelentés angolul a www.agassessment.org oldalon érhető el.) A mezőgazdaságról soha hasonló kaliberű tanulmány nem született még, az összefoglalóját mondatról mondatra fogadták el a résztvevők, a felmerült kevés kifogást és különvéleményt külön rögzítették.
A Védegyletben és a Greenpeace-ben nem véletlenül ért fülig a szánk, amikor Magyarországon bemutattuk ezt a dokumentumot. Merthogy csupa olyan felismerés van benne, amit a zöld szervezetek húsz éve szajkóznak, amikről ebben az újságban az LMP-s Szabó Rebeka írt, és amik - igen - a magyar kormány által tervezett vidékfejlesztési stratégiát is meghatározzák. (A lapban folyó vita állomásait lásd a cikk végén - a szerk.) A tanulmány különös jelentősége abban rejlik, hogy az azt megrendelő, majd pecséttel, aláírással elfogadó szervezetek nem arról híresek, hogy nagyon lelkesednének a jegesmedvékért, a gémeskutas falusi romantikáért meg a nagymama házi tyúkhúslevesének mesekönyvi ideájáért. Csakis a saját szempontjaik szerinti célszerűség és racionalitás vezérli őket.
A zöldek bábjának vagy amatőr hülyének aligha tekinthető szervezetek a világ eddigi legalaposabb mezőgazdasági kutatásában arra jutottak, hogy nem a nagyipari, vegyszeres, intenzív mezőgazdaság fog kihúzni minket a csávából, hanem a kistermelőkre, tájfajtákra, helyi sajátosságokra épülő, foglalkoztatásintenzív gazdaság. Arra, hogy a génmanipulált növények nem hoznak terméstöbbletet, nem csökkentik a vegyszerhasználatot, következésképpen az éhezést sem fogják mérsékelni - ezzel szemben komoly gazdasági, egészségügyi és ökológiai kockázatot jelentenek.
Mindezt lehetetlen nem komolyan venni. Azért vagyunk kénytelenek így, akár a tekintélyelvűség határait súrolva (átlépve) hangsúlyozni ezt, mert Magyarországon még az értelmes emberek jelentős része is - nem csekély előítéletességgel - dilettánsoknak tekinti a zöldeket. Tamás Gábor (és még sokak) ellenérzései az agroökológia felé mozduló vidékfejlesztési paradigmával szemben talán azon alapulhatnak, hogy a korábbi, az agráriumra koncentráló stratégiák logikájával vetik össze a vitatott kormányzati programot. Pedig a különbség nyilvánvaló: az agrárstratégia a mezőgazdasággal foglalkozókra koncentrál - ez ma a gyakorlatban pár nagy céget jelent, és a vidéki lakosság csekély, nekik kiszolgáltatott részét. A vidékfejlesztési stratégia viszont a mezőgazdaságból már kiszorított emberekről is szól, meg a tájról mint ökológiai értékről és természeti erőforrásról. Nincs gond azzal, ha valaki csak az agráriumra ír stratégiát: a baj az, ha ezzel az egész vidék kérdését elintézettnek hiszi. Az agrárstratégiában azzal sincs nagy baj, ha egy nagyipari mezőgazdaságban utazó cég - a nem kellő körültekintéssel kiírt támogatási rendszer révén - pár millióért negyvenmilliós gépet kap, amit ráadásul ki se használ. A vidékfejlesztés szempontjából ez már viszont rossz. Hiszen a nagymértékű támogatással munkanélkülivé tették azokat, akik a gép munkáját elvégezték volna, és olyan versenyelőnyhöz juttatták a kevés munkahelyet biztosító gazdálkodót, ami tovább nehezítette a kistermelők dolgát. Nem véletlenül mondják a kistermelők, hogy nekik az is ezerszer jobb lenne, ha senki semmilyen támogatást nem kapna. Ha az agrárium helyett nagyobb léptékben, vidékfejlesztésben gondolkodnánk, akkor nyilvánvalóbbá válna a választási kényszer: vagy az agrárium jelenlegi szereplőit támogatjuk - a "fél Dunántúl 15-20 tulajdonosát", ahogy Tamás Gábor is írja -, vagy a vidéket, a vidéki emberek jóval nagyobb sokaságát. A kettő nem ugyanaz - és ha az előbbieket támogatjuk, attól nem lesz automatikusan jobb az utóbbiaknak is.
Az IAASTD-jelentés jóformán színről színre alátámasztja a véleményünket. A nagyüzemi mezőgazdaság - írja - káros jellemzője, hogy a véges mennyiségű természeti erőforrásokat túlhasználja, valamint monokultúrákban gondolkozik, ami vegyszer- és üzemanyag-felhasználása miatt kőolajfüggő. A jelentés súlyos problémaként azonosítja, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság nem építi be termékeinek árába a környezeti, társadalmi és egyéb költségeket; hogy koncentrálja és kontrollálja a nemzetközi és nemzeti piacokat (aminek a gazdák és a fogyasztók látják kárát); hogy térhódítása a helyi és regionális tudás és közös értékek eltűnésével jár; hogy figyelmen kívül hagyja a mezőgazdaság fő feladatát, az emberek ellátását minőségi élelmiszerekkel; és hogy ellehetetleníti a földhasználat ellenőrzését a közösség és a gazdák számára. A helyi kötődésű kistermelővel szemben a nagybefektető nem különösebben érdekelt abban, hogy az általa használt földterület ökológiai, mezőgazdasági használati értékét hosszú távon megőrizze - ha a talajban, a talajvízben vagy a termésben túl sok vegyszermaradvány gyűlik fel, ha a termőtalajt kizsigerelte, akkor továbbáll, és másba forgatja a pénzét.
Persze ennek nem kellene így lennie, mégis így van. A természeti erőforrásokkal gazdálkodó szabadpiaci kapitalizmus törvényszerűségeiről, a profitmaximalizálás kényszeréről évszázadnyi tapasztalatunk van. Még egyszer leírjuk: ezek a világ eddigi legnagyobb mezőgazdasági tanulmányának megállapításai. Amely tanulmány hiúnak nevezi a génmanipulált élőlényekhez fűződő várakozásokat is. Megállapítja, hogy a GMO-s ültetvényeken közép- és hosszú távon nem csökken a vegyszerhasználat, hanem nő, a GM ültetvényeknél ugyanis gyorsan megjelennek a rezisztenssé váló szupergyomok, ami több és új típusú vegyszer használatára kényszeríti a gazdákat: Argentínában például a glifozáttal szemben ellenálló GM növények miatt 10-szer több glifozát került a környezetbe 2007-ben, mint 1995-ben. De a tanulmány kilövi a géntechnológiai ipar másik fő érvét is, nevezetesen, hogy majd a génmódosított élelmiszerek fogják etetni az éhezőket.
*
Azt persze az IAASTD-tanulmány sem állítja, hogy létezne egyetlen, minden gondra megoldást hozó, átfogó válasz. Egy sor dolgot viszont igenis állít.
A szerkezeti váltás fő eleme az üzemanyag és vegyszerek iránti igény csökkentése és a kisléptékű, családi ökogazdaságok kialakítása kell, hogy legyen. Ennek érdekében ösztönözni kell a biogazdálkodást segítő tudományos kutatásokat, és támogatni a szektorba áramló befektetéseket. A jogszabályi környezet megváltoztatásával erősíteni kell a mezőgazdaság sokrétű ökológiai funkcióit, a tiszta víz, levegő és termőtalaj megújítását. Fontos, hogy az agrárszektor is hozzátegye a magáét a klímaváltozás elleni harchoz - ma az ember által kibocsátott üvegházhatású gázok 17-32 százaléka az agráriumból származik, elsősorban a növekvő hús- és tejtermékfogyasztás következtében. Ki kell lépni a növényvédő szerek alkalmazásának ördögi köréből is. Az állami és uniós eszközökkel azt kell segíteni, hogy a fogyasztókhoz a lehető legközelebb termesszük az élelmiszernövényeket - ennek kézenfekvő módja, hogy a termékek árába beépüljenek a szállítás valós költségei, a CO2-kibocsátáséval együtt.
Nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy kormányzati terveket dicsérjünk (és az elmúlt egy év a Greenpeace szempontjai szerint még a szokásosnál is kevesebb okot adott ilyesmire) - de a kormány elfogadás előtt álló vidékstratégiája a jó irányba tett lépés. Valódi haszna persze a megvalósításhoz szükséges programok komolyságán és a végrehajtásukon múlik majd - de a helyzetelemzés jó, az irány jó, a társadalmi egyeztetés jó. Erénye, hogy ismeri a globális tendenciákat és a káros folyamatokat. Igyekszik elkerülni a szokásos magyar stratégiafejlesztés hibáit, azt jelesül, hogy olyan csapdákba lépjünk bele, amelyekből a fejlettebb államok már kifelé kászálódnak (lásd a közlekedést vagy az energiapolitikát). Felismeri, hogy a latin-amerikanizálódás elkerülése létfontosságú. Tisztán és helyesen látja, hogy tízéves stratégiát már nem lehet az olcsó olajra (az üzemanyag-zabáló gépekre meg az olajszármazékokból készülő vegyszerekre) és az évszázadokon át csak kisebb mértékben változó helyi klimatikus viszonyok megmaradására alapozni. Hisz ezek az alapok inognak - a félsivatagosodó Alföldön például már meg is dőltek.
Ha valaki mindezek után a nagyipari, vegyszeres mezőgazdaság üdvös volta mellett érvel, az - minden tiszteletünk dacára - olyan lesz, mint ha azt bizonygatná, hogy a Föld lapos, és négy elefánt tartja a magasban. Persze lesz ilyen, és ebben nincs semmi különös. Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében remekül leírja: egy teória nem tűnik el azzal, hogy téves volta bebizonyosodik, meg kell várni, míg kihalnak azok, akik a szerint szocializálódtak. Pedig - Robert T. Watson, az IAASTD igazgatója szerint - ha az eddigi paradigmák szerint haladunk, a következő ötven évben nem leszünk képesek etetni a világ népességét. Még több környezeti pusztítást fogunk okozni, és a szegények és gazdagok közötti szakadék tovább nő - jóllehet birtokában vagyunk annak a tudásnak, amivel ezt elkerülhetjük. Ha nem ezt tesszük, olyan világ vár ránk, amiben senki nem akarna élni.
A szerzők a Greenpeace Magyarország munkatársai.
Az agrárprogram vitája lapunkban:
Új vidékfejlesztési koncepció: Kert-Magyarország 2.0, 2011. május 19. (Tamás Gábor)
Szabó Rebeka: Kert-Magyarország és Csányi Sándor szúrós tekintete (Még egyszer a kormány agrárkoncepciójáról), 2011. június 2.
Tamás Gábor: A kiskert meg a lófrálás (A családi gazdaságokról - Válasz Szabó Rebekának), 2011. június 16.
