E szándékokkal nem csak az a baj, hogy az adómértékek több évre szóló meghirdetése és törvényi rögzítése eddig soha nem vezetett eredményre, hisz a gazdasági körülmények változása mindig felülírja a legkomolyabb elgondolásokat is - hát még azokat, amelyek egyetlen célja a politikai haszonszerzés. Nem is csak az, hogy a 16 százalékos adókulcs rögzítése önmagában nem jelent semmit, ha nem ismert, hogy a fizetési kötelezettség milyen adóalapra fog vonatkozni, és az sem, hogy az állam milyen tartalmú és minőségű közszolgáltatásokra vállal kötelezettséget. De még csak nem is az, hogy a 16 százalékosnak mondott egykulcsos személyi jövedelemadó a szuperbruttósítás következtében valójában 20,3 százalékos terhet jelent.
Ám az eddigi lépések nemhogy a szakmai várakozásokat nem elégítik ki, de társadalmi hatásaik is veszélyesek. Az új adótechnika bevezetése óta eltelt fél év elég tapasztalatot adott ahhoz, hogy tudatosítsuk: megfelelő korrekció híján visszafordíthatatlan folyamatok szenvedő alanyai leszünk.
Nem ösztönöz
Magyarország 2011-ben nem épp optimális helyzetben vállalkozott a lineáris, azaz egykulcsos adózás bevezetésére. A feladat egyszerre kívánta meg a költségvetési egyensúly javítását és a gazdaság élénkítését. Ugyanakkor a képet az is bonyolítja, hogy az egykulcsos adó mellett fennmaradt a 2010. évben bevezetett, virtuális adóalapot eredményező szuperbruttósítás, illetve az, hogy már a 2011-es adóévre drasztikusan korlátozták az adójóváírást, amit 2013 végére teljesen meg is akarnak szüntetni, ráadásul a lineáris adózás lényegétől idegen családi kedvezményeket erőltettek a rendszerbe.
A kormányzat az egykulcsos adózástól politikai, költségvetési, foglalkoztatási előnyöket várt, és az adómorál javulását.
Egyértelmű, hogy a politikai várakozások odalettek. A csomag - az egykulcsos adó bevezetése és az adójóváírás korlátozása mellett a munkavállalói tb-járulék emelése - az adóalanyok háromnegyedét hátrányosan érintette, miközben előnyt adott az alig ötödüket kitevő felső közép- és a csúcskategóriába tartozóknak. Európa többi országában épp az ellenkezőjét tették: a válságkezelő intézkedések növelték a magas jövedelműek adófizetési kötelezettségeit, miközben az adómentes sáv szélesítésével enyhítették az alacsony keresetűek terheit. A jövedelmi aránytalanságot tovább növelte a tőkejövedelmekre is kiterjedő adómérséklés, valamint a gyermekkedvezmények, melyeket leginkább a magas jövedelműek vehetnek igénybe. A politika haszonszerző reményeit erodálta az áttérés levezénylése során érzékelhető szakmai bizonytalanság, a közszféra dolgozóinak utólagos bérkorrekciós igénye, valamint a munkaadókkal kötött megállapodás utólagos felülírása, a kikényszerített bérkorrekció is.
A progresszív adózás felváltása az egykulcsos jövedelemadóval - optimális helyzetben és az ötletgazdák, Robert E. Hall és Alvin Rabushka elgondolása szerint - érintetlenül hagyja a költségvetési bevételeket. Hazai viszonyaink között ez nyilvánvalóan nem volt teljesíthető. Így utólag is nehezen védhető a 32 százalékos kulcs eltörlése miatti cca. 440 milliárd forint bevételkiesés (ennek végleges mértékét csak az adóév végén lehet pontosítani).
A kieső bevételeket részben az ún. válságadók alkalmazásával, részben az adójóváírás értékhatárának és összegének lefaragásából keletkező, körülbelül 110 milliárd forint többletbefizetésből tervezte pótolni a kormány.
Az adójóváírás rendszerét az előző ciklusban utoljára a Bajnai-kormány módosította: a 2009-ben hozott, a 2010-es adóévtől érvényes szabályok szerint azok a munkavállalók, akiknek a bruttó fizetése nem haladta meg a bruttó 308 ezer (nettó 190 ezer) forintot, mentesültek bizonyos összegű személyi jövedelemadó befizetése alól. Az adójóváírás maximális összege 15 100 forint volt: a Bajnai-kormány ezt a felső határt a 140 ezer forint körüli nettó átlagfizetéshez igazította, azaz a 15 100 forint bruttó 210 ezer forintos fizetésnél kezdett csökkenni. Az Orbán-kormány ezt az alsó középosztálynak kedvező rendszert már az idei adóévre vonatkozóan megváltoztatta: az adójóváírás maximális összegét is csökkentette (12 100 forintra), meg a felső határt is: idén 260 ezer forint bruttónál (160 ezer nettó) már nem jár semmi, és a maximális összeg 110 ezer nettónál kezd csökkenni. Az adójóváírás maximális összege a jelenlegi kormányzati elképzelések szerint jövőre tovább csökken (maximum havi 7100 forintra), és ebből is csak a (bruttó) 230 ezer alatt keresők részesülnek - 2013-ra pedig végleg eltűnik. Márpedig az adójóváírás kivezetésének a másik, igazi neve ez: adóemelés.
A kieső jövedelmeket a közszférában dolgozók esetében a költségvetésnek, a többieknél a versenyszektornak kell, vagy inkább kellene kompenzálnia. Az előbbiek helyzete viszonylag egyszerűen, de komoly költségvetési kiadással lesz korrigálható. (Már idén is ez történt: a tartalékok terhére.) A versenyszféra helyzete jóval bonyolultabb. A korrekciós "kényszer" a piacgazdaságokban nehezen védhető, és komoly feszültségforrás is lehet, hiszen az alacsony jövedelműeknek adott bérkompenzáció nem garantál többletteljesítményt, viszont komoly feszültségforrás lehet a jövedelemhatár feletti "húzó emberek" béremelésének elmaradása miatt. És a veszteséges vállalkozások problémáit még nem is említettük.
Az egykulcsos adózás indoklásában komoly várakozások fűződtek a gazdasági teljesítmény növekedéséhez és a foglalkoztatási hajlandóság javulásához. Ma már jól látjuk, hogy a gazdaság a várt 3,1-3,3 százalékkal szemben legjobb esetben is 2,4-2,6 százalék között növekszik majd. A foglalkoztatási mutatók - a válságból való kilábalás kezdeti eredményei ellenére - alig változnak, és félő, hogy a munkanélküliség 10 százalék fölött ragad be. Ebben kétségbevonhatatlan szerepe van annak, hogy a munkaerőköltségek nem csökkentek (hisz a tb-járulék emelkedett). Sőt, az alacsony keresetűek helyzetét javítani kívánó bérkorrekció kikényszerítése egyenesen növelheti a foglalkoztatás terheit. Ezek elkerülésének szándéka miatt pedig számolni kell a bejelentés nélküli foglalkoztatás további erősödésével is.
Az szja teljesítményfékező hatásának gyengüléséről, vagyis a fajlagos munkateljesítmények javulásáról ma még nem készíthető biztos értékelés, de azt nemzetközi tapasztalatokból tudjuk, hogy egy elosztó jellegű, mindenkit azonos módon kezelő jövedelempolitika nem ösztönöz a teljesítmények növelésére.
Új elit
A hazai adóterhelés ma magasabb, mint az EU27 országok átlaga, de lényegesen alacsonyabb, mint az EU15-ök átlagos adóterhelése. Arra, hogy a GDP arányában mért hazai adó- és járulékterhelés túlzott-e, vagy arányos az állam által nyújtott szolgáltatási teljesítménnyel, ma még nem tudjuk a választ, előbb világosan kéne látnunk, hogy a kormányzat milyen egyéb adóváltozásokat tervez - ilyen szándékot sejtet az önkormányzati adóztatás jogosítványait szélesítő és a káros javak markánsabb adóztatását célzó ötletelés. De tisztában kéne lennünk avval is, hogy az állam milyen körű és minőségű közszolgáltatásokra vállal kötelezettséget. Ha az adóterheknél gyorsabb ütemben fog mérséklődni ezek színvonala (ennek vannak jelei a 2011-2015. évekre készített konvergenciaprogramban), akkor mindannyian vesztesek leszünk.
Az azonban bizonyos, hogy a hivatalosan "arányosnak" minősített egykulcsos jövedelemadó valójában nem felel meg egyetlen, a nemzetközi gyakorlatban elfogadott adózási alapelvnek sem. Ezek közül legfájóbb a haszonelvűség sérelme. Mindenki azonos arányban adózik, de az alacsony keresetűek - élethelyzetükből fakadóan - nem arányos mértékben részesednek a közszolgáltatásokból (az egészségügyből, az oktatásból, a kulturális szolgáltatásokból, a tömegközlekedésből stb.). Sérül a fizetőképesség elve is, azaz a magas jövedelműek valós fizetőképességüknél kisebb mértékben vesznek részt a közkiadások finanszírozásában, míg az alacsony keresetűekre - az adójóváírás kivezetésével - az elvárhatónál nagyobb teher hárul. Ha a minimálbéren élők 1000 forinttal több jövedelemadót fizetnek, a megélhetésük kerül veszélybe - míg ez a magas jövedelműek esetében nem több, mint számítási hiba. Ma úgy tűnik, az állam nem tudja, de nem is akarja érvényesíteni azt a társadalmi elvárást, hogy mindenki a jövedelmi pozíciója, fogyasztási szokásai, valamint vagyoni helyzete szerint vegyen részt a közteherviselésben. Magyar unikumként nem a magas jövedelműek lesznek szolidárisak az alacsony jövedelműekkel, hanem az alacsony jövedelműek fogják viselni az új elit létrehozásának terheit.
E negatív társadalmi hatások miatt - minden veszteség nélkül - vissza kell térni a minimálbér mértékéig terjedő jövedelmek adómentességéhez. "Más kárán tanul az okos - de mennyi élménytől fosztja meg magát!" Úgy látszik, mi még mindig az élményeket gyűjtjük: pedig mindenkinek jobb lenne a hibás lépés beismerése, mint a feszültségek halmozása.
A szerző közgazdász, az APEH volt elnöke.
